A film forog tovább

Azután, hogy találkoztam Domsjöben a csapattal, minden eseményt posztoltak a fiúk, az érzéseinket azonban érthető módon nem lehetett. Elmondani is nehéz, kicsit olyan volt az egész, mintha egy film forogna, amiben lehetetlen módon mi is szereplők vagyunk. Nem volt azonban csapó és a jeleneteket, amiket elrontottunk vagy mások rontottak el, nem lehetett újra venni, vagy kivágni. Amiket viszont frenetikus hangulatban megéltünk, örökre a miénk marad, és jó így, hogy megismételhetetlen.

A kiegyensúlyozott, eseménytelen részeket hirtelen váltással feszültséggel, idegeskedéssel teli jelenetek követték, hogy azután megint megnyugodva, jó hangulatban folytatódjon minden. Csakhogy megélni ezt a hullámzást egészen más mint kívülről figyelni. Még fel sem dolgozza az ember az egyik eseményt és máris következik egy másik, majdhogynem lemaradunk a filmről, amiben pedig benne vagyunk nyakig.

Nekem is kellett egy kis idő, hogy túltegyem magam az eseménydús, együtt töltött napokon és az utolsó este szikrázó hangulatán. Esti, viszonylag korai fekvés helyett éjszakába nyúló megbeszélés és ágyba zuhanás lett, hogy másnap kicsit józanabbul lehessen meghozni a megfelelő döntést. Mégis kicsit bizonytalan volt, hogy hosszú komp, vagy rövid komp, esetleg vonat Hamburgból vagy vegyesen több minden lesz a vége. Nehéz szívvel engedtem őket el. Annyira rossz kedvem lett nekem is, hogy végül nem sokat láttam Stockholmból, pedig még maradt rá két órám, hogy megnézzem. Mászkáltam egy kicsit, felültem egy hajóra is (sajnos rossz irányba), de egyfolytában azon járt az eszem, jó lenne, ha sikerülne saját lábán hazajutnia a Mercinek és oldódna a feszültség is. Néztem a várost, de igazából nem láttam. Majdnem lekéstem a repülőmet is, mert a 80 kilométerre lévő reptérre csak háromnegyed óránként visz ki busz. Egy Keleti pu. méretű vasútállomás és a Stadionoknál lévő buszpályaudvar keveredésében kellett megtalálnom a buszomat. Rohantam, majd az ajtónál, (buszhoz vezető kijárat, mint a reptéren), amit az orrom előtt csuktak be, dühösen dörömböltem, hogy engedjenek át. Én voltam az utolsó felszálló.

Ha jól emlékszem, még mielőtt felmentem a gépre jött meg az sms, hogy lábon jönnek a Pontonnal, minden rendben, ne aggódjak. Klasszikusan madarat lehetett volna fogatni velem.

A gyerekek viszont nem vitték túlzásba az örömujjongást mikor értük mentem, végül is végig követték az eseményeket a nagyszülőkkel, mindent tudtak rólunk. Annak azért örültek, hogy végre saját ágyukban, saját játékaik között alhatnak és kelhetnek.

Fektetéskor aztán jött a rossz hír, nincs tovább. Tehát még mindig nem ért véget a film, forog tovább az utolsó percig dinamitdarabkákkal töltve.

Számítógépemen este nem futott jól a net, és kimerült voltam teljesen, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem aludtam az idegeskedéstől, hogy most mi lesz. Beájultam az ágyba és szerencsére a gyerekek is hagytak aludni reggel, így több napnyi halmozott kialvatlanságot és feszültséget tettem helyre. Biztos voltam benne, valahogy megoldják a helyzetet. Reggel én is a végre jól működő interneten keresztül tudtam meg az újabb megoldást és az előreláthatatlan tévedést is Put és Putt között.

Aztán sikerült beszélnünk telefonon is a Zsolttal, szomorúan mondta, ahelyett, hogy szépen hazamenne az autó, tréleren viszik, kicsit összetörve, mozgásképtelen állapotban, ki tudja milyen állapotú motorral.

De szerintem nem baj, a lényeg, hogy megpróbáltuk, nem? Végül is nem akartunk bebizonyítani semmit, csak hazahozni saját kerekein egy 48 éves autót, amivel tényleg olyan autózni, mintha egyben időutazásra is befizetne az ember.

A Ponton, mióta újkorában odakerült, még sosem hagyta el Svédországot, most hát érthető, hogy mindenféle módon tiltakozott ellene.

Bízom benne, hogy Karesz keze alatt megnyugszik és megszokja az itteni körülményeket.

Hiszek benne, hogy minden ilyen eseménynek, történésnek, még ha rossz is, oka van. (Természetesen bármilyen betegség és a többi ilyesmin kívül.)

Mikor megbuktam (hivatalosan halasztottam) 92-ben az egyetemen, egy hétig nem mertem megmondani a szüleimnek és sírtam éjszakákon át. Pedig elhihetik, nem csak rajtam múlt, abban a félévben sok minden összejött. Többek között az akkori, enyhén szólva rossz fej barátom sem bíztatott túlságosan, hogy törtessek a diploma felé (igaz a többi barátnőjét sem) és az édesanyám is kórházban volt néhány hónapig. Életem egyik legrosszabb időszaka volt. Aztán mi történt? Az üres félévben (még nem volt kredit rendszer a BME-n) egy az akkori barátom szerezte munkahelyen keresztül ismertem meg a Zsoltot.

Most még nem tudjuk, mi lesz ebben a rosszban a jó. Lehet, hogy nagyobb baj készülődött az autóban, és jó, hogy nem terhelték tovább. Majd Karesz analizál, diagnosztizál, szétszed, összerak és remélhetőleg megold a következő napokban, hetekben. Persze csak miután kipihente az elmúlt hét fáradalmait. Ez a jól megérdemelt pihenés mindnyájukra ráfér.

A sztori eddig:

1.rész, 2.rész, 3.rész, 4.rész, 5.rész, 6.rész, 7.rész, 8.rész, 9. rész, 10.rész, 11.rész, 12.rész, 13.rész, 14.rész, 15.rész, 16.rész, 17.rész, 18.rész, 19.rész, 20.rész, 21.rész, 22.rész, 23.rész, 24.rész, 25.rész, 26.rész, 27.rész, 28.rész, 29. rész, 30.rész, 31.rész, 32.rész, 33.rész, 34.rész, 35.rész, 36.rész, 37.rész, 38.rész, 39.rész, 40.rész, 41.rész, 42.rész, 43.rész, 44.rész, 45.rész, 46.rész, 47.rész, 48.rész, 49.rész, 50.rész, 51.rész

---

(X) akiknek köszönhetjük: