Másfél éve áll, nem mén az sehova...

Van egy ügyvéd barátom, Zoli, aki – hogy is szól az a szőke nős vicc? – nagyon szereti, de nem érti az autókat. Élete legjobb döntését hozta tehát, amikor tíz évvel ezelőtt vett magának egy Volvo Amazont, hiszen az stílusos, jó vezetni, nem romlik el. Zoli hosszú ideje nem hallatott magáról, mígnem pár héttel ezelőtt megcsörrent a telefon. Ő volt az.

- Szia Zsolt, van-e egy kis időd, kezdett bele.
- Hű, szia Zoli, hát izé, nemigen, mert két cikk között épp iszonyúan várnak tőlem képeket, ráadásul…
- Jó, akkor majd később hívlak – Zoli egyáltalán nem erőszakos ember, éppen ellenkezőleg.
Éreztem, hogy ha ilyen nagy szünet után felhív a munkaidő kellős közepén, annak nyomós oka lehet, no meg a kíváncsiság is furdalta az oldalamat. Tényleg mínusz óráim voltak már aznapra, de nem bírtam ki, megkérdeztem – autós dolog? - Igen, képzeld, vettem egy öreg Rolls-Royce-ot Angliában, hazajöttem vele lábon, folytatta, szinte bocsánatkérően, hogy egy ilyen piti kis üggyel meg merte zavarni az izzó munkavégzést.
Hogy értsék, Zoli ismeretében ez a bejelentés nagyjából felér azzal, mint ha Stohl Buci most bejelentené: felhagy az ivással, a nőkkel, a médiasztársággal, és elmegy tehénpásztornak Argentínába. Hiszen a marhahúst szereti, tehát kicsit vonalban áll az érdeklődésével, nagyjából ennyi a párhuzam Zoli és a Silver Shadow-ügy között.

A konkrét darab a hirdetéshez készült képpel

Egy öreg Rollsot, na persze. Pont Zoli, aki közel sem a gazdag, vérszívó ügyvéd archetípusa. Pont ő, akinek úgy áll a kezében a villáskulcs, mint Liptai Claudiáéban a flóraszappan és a sörtekefe. Ez lehetetlen. Megőrült?

Meg.

Tetszett neki ez a típus, érthető. Jól beszél angolul. Utána olvasott. Kiderült: AKAD olyan Rolls-Royce Silver Shadow, ami használható. Épp akkor indult a válság, 2008 szeptemberét írjuk. Az angol piac hamarább reagált, mint mi – az árak elkezdtek meredeken szánkázni lefele. Zoli döntött, magához vette a pénzt, indult. Vett. Hozott. Nemlerohadt.

Aztán itthon kezdett csak nyomozni, hogyan lehetne legalizálni a kocsit. Megijedt a veteránvizsgától, a normál regisztráció pedig tiltóan drága lett volna. A Rollsot beállította a ház mögé. Próbálkozott ugyan mindenféle cégekkel, de elakadt az OT-sítás ügye, ő se nyomta eléggé a gombot. Most meg már látja, nem lesz már semmi a kapcsolatukból. Feladta, eladná, mitkelltennimitmit, hát ezért hívott.

Angol rendszámos, regisztrálatlan autó, itthon, ráadásul egy Rolls-Royce, ami másfél éve áll a földes udvaron. Nyilván nem indul, a fék biztosan berohadt, pedig az gyilkosan drága tud lenni, háromkörös, borzasztó komplikált, spiáter alkatrészekkel van teli, amik nem pótolhatók másból. Ja, meg a szintszabályozás, az is előszeretettel fejreáll, no meg a motor hidrotőkéi sem szeretik az állást. Meg a Lucas elektromos rendszer sem. Zoli épp csak eleget olvasott a típusról, azért vett, én kicsit túl sokat, azért nem vennék. Azért csillió elégedett Silver Shadow-használó van ma is a világban, és ezek az autók nem arról híresek, hogy az út szélén ácsorognának mindenütt. Igaz, sokat nem is látni belőlük.

- Figyi Zoli, csináljunk belőle cikket. Vezettem én már Rolls-Royce-ot pár félét, de az mind vagy újabb volt, vagy sokkal öregebb, ezért pont a Silver Shadow nagyon érdekelne. Odamegyünk, megpróbáljuk beindítani, ha megy, teszteljük, oké, vázoltam a hirtelen ötletet.
- Hát jó, bár egy hónappal ezelőtt feltöltöttem az akkut, akkor megpróbáltam beindítani, de nem ment…, hangolt lefele Zoli az akcióról.
- Oké, akkor még jobb, csinálunk egy videós blogposztot arról, hogy bénázunk. Még érdekesebb lesz. A motortér hogy néz ki? Drótok lógnak mindenfelé, tákolt az egész. Egyáltalán, mi működött ezen az autón? Szintszabályzás, fék, ilyenek?
- Figyelj, én beleültem Newcastle-ben, és hazajöttem. Egyszer nyitottam ki elöl, még hazafelé, az akku meg hátul van. Semmilyen hibáját nem vettem észre. Csak aztán nem használtam – ennyit tudott mondani.
Ez lehetetlen. Egy 1974-es Rollsszal nem lehet csak úgy hazajönni. Amit a távolabbi ismerőseim vettek, annak mindnek volt valami jó drága baja megvételkor, szintszabályzás, fék, motor, rozsda. Zoli meg azt mondja, semmi. Ilyen nincs, nem ért hozzá, ez egy rom lesz. Izgalmasnak tűnt a dolog, Pista rögtön ajánlkozott, hogy ő is jön, aztán Tibby is bejelentette, hogy ha törik, ha szakad, ő ott lesz, meg két operatőrt is vittünk… Kisebb tömeg jelent meg a Rolls mellett az akció délutánján.

Vittünk bikakábelt, akkut, WD-40-et, hidegindítót, gyertyakulcsot, Duct Tape-et, kompresszort, szerszámosládát. Majd kitaláljuk, elvégre karburátoros motor, áramunk meg van, ha az elektromos benzinszivattyú működik, van esélyünk. Tekintsék meg kérem a videót, pompás szórakozás lesz, ígérem:

Pár dolog még ide kívánkozik, ami kimaradt a videóból. Például hogy a kulcs, amivel először próbálkoztunk, valószínűleg a tanksapkáé volt, mert amikor Zoli lehozta a tartalékot, azzal már minden csodásan nyílt-csukódott. A motor valóban elsőre beindult, nem trükköltünk. És ugyan akad egy nagy cső a motortérben, amit Duct Tape szigetel, és az egyik hidrotőke konokul kattogott, ám ennyi a komoly baj, kis járatás után pedig még a hidrotőke is elhallgatott. Lenyűgöző ám, amikor egy ekkora, ilyen komplikált motor csak úgy, szinte pöccintésre indul másfél év állás után.

Az autón rozsdát egyáltalán nem találtunk, végignéztük Zoli képeit, amiket a bácsitól kapott, akitől vette. Felfordított vödrön ülő pacákot ábrázoltak MIG-gel a kézben, egy szűk garázsban, amint hátsó sárvédőíveket cserél, küszöböket foltoz az autón. A munka alig pár éve történt, nem csoda, hogy most is korróziómentes minden. Engem csak az zavar, hogy kicsit hasas a két hátsó sárvédő – nem feltűnő, de aki látott már Silver Shadowt, az valószínűleg észreveszi. A hátsó ajtókban zörög valami becsapáskor, a vezetőoldali (bőr) ajtókárpit itt-ott kopottas, de más baj… Ja igen, nagy fékezés után kigyulladt a „Coolant level low”, a „Brake failure” és a „Taillight malfuncion” felirat a műszerfalon, de egy leállítás/újraindítás után csak a Coolant maradt égve – talán kéne bele egy kis fagyálló.

És persze a gumikba nem nyomtunk elég levegőt, ezért a kormány meglehetősen tétova volt, de a fék, a szintszabályzó, a motor, a váltó, az elektromos berendezések mennek, illatozik és szép a bőrbelső, szépek a fák is, az autó úgy kinéz húszmilliónak, mint a huzat. A legnagyobb bajok: egy kis sztochasztikus sántítás alapjáraton (valami nagyfesz kábel, gyertya lesz), a bal első fényszórót meg kell hekkelni, de most átmenetileg le van ragasztva a híres Duct Tape-pel, a csomagtérfedélről leszakadt a kárpitozás, amit vissza kell majd tenni némi Palmatexszel. De a gumitömítések tökéletesek mindenütt, a műanyagok, héblik, kis fedelek, kapcsolók, minden szuper. Ja, és a krómok hibbbátlanok, leszámítva a jobb első és hátsó ütközősarkokon levő három-négy rozsdapottyöt. Még a műbőr tető alatt sem ropog a fém, a kocsi tényleg masszív, egyben van, szépen megy, a fényezése is igen mélységesen szép a kosz alatt. Kérdeztem Zolit, mit kér az autóért, mondta, valamivel hárommillió alatt, de ha nem akar elmenni, puhításra még engedhet is majd, mert neki igazából útban van.

Aztán pár nappal később elküldte a vétel sztoriját is e-mailben. Az sem semmi, sőt… Jó vénája van a csávónak, minek ment vajon ügyvédnek?… Ja, mert úgy tudott Rolls-Royce-ot venni a válság küszöbén, hát persze.

A porcelán tacskó

Volt már olyan zavaros álmotok, hogy Baines kapitány behajózik az Onedin Line vezérárbocosával, a Charlotte Rhodes-szal az omszki-tavi vízisí-bázisra? És olyan, hogy a budaörsi Tesco üres parkolójába hajnali háromkor begördül egy arisztokrata-kék (ezt én találtam ki, de jól hangzik, úgyhogy marad) Rolls-Royce Silver Shadow? Előbbi tényleg zavart lélekre utal, utóbbi azonban valóban megtörtént. Habár a normálistól eltérő pszichés állapot itt sem teljesen kizárt. Mármint a sofőr vonatkozásában.

Ha tovább olvastok, megtudhatjátok, ki felelős a gazdasági válság egyik első magyar áldozatáért, miért nem szabad hazudni gyermekünknek Továbbá, hogy mire jó a japán nyelv, lefutotta-e a nagymama a maratont? És azt is talán, hogy hogyan jön ide a porcelán tacskó.

Az egyik első áldozat én volnék – a felelős pedig egyértelműen a Totalcar. (Naná – majd én?) Szögezzük le, hogy nem vagyok autóbuzi, a különböző gépi kültakarókat is csak akkor tanultam meg ismert nevű márkákkal – pláne típusokkal – fedésbe hozni, amikor életem első gépjárművét vásároltam, a rendszerváltás svájci roncstelepekről daloló fülemüléktől zajos hajnalán. És ekkor már inkább voltam harminc, mint húsz. (Az autóskártya most nem számít, mivel azokkal - Intermeccanica, Lola-T - a való életben soha nem volt módom találkozni.) Mert hiába adtam el az utolsó autómat, mondván, hogy elegem van abból, hogy éjfélkor a teljesen forgalommentes, kétsávos úton hátulról belém jön az élete első karambolját abszolváló hatvanéves úr. Meg abból, hogy akár áll, akár mozog a kocsi, valamit valakinek mindig fizetnem kell. Szóval hiába a boldog autótlanság, ha a Totalcaron ilyen cikk jelenik meg. Némileg persze bűnös az eBay is, mivel onnan pár perc alatt kiderül, hogy habár az ember a félretett pénzét temérdek értelmes dologra is költhetné, mégiscsak csábítóbb a világ legjobb autója – egy néhány éves Suzuki Swift áráért. Ja, hogy Észak-Angliába kell érte menni? Ha az ember bőrülésre nevez be, odafelé menet igazán kibírhatja a fapadot.

De ne ugorjunk ennyire előre: egyelőre becserkészés alatt a kék bálvány és megmagyarázhatatlan erők munkálnak az agyam egyre kórosabb méretűre duzzadó irracionalitás-lebenyében. (Ha ennek a néhány napnak az árverési oldal látogatásába és a vad tervezgetésbe ölt szellemi energiáit valami értelmes tevékenységre fordítottam volna, mennyivel jobb lenne most.) Nem törnék Csikós babérjaira, hiszen ő már elég érzékletesen beszámolt arról, mi zajlik le az ember agyában, ha KELL neki az a távoli, guruló tárgy, és már a család anyagi biztonsága kezd veszélybe kerülni, de közben valami hülye nick mögött rejtőző korcs pont a mi, lelkiekben már lestipistopizott autóipari remekünket böködi a licitjeivel. Holott ő ugyebár bármikor, bármelyik másikért csatába szállhatna, de neki pont ez kéne, pont most. Aztán amikor rájön, hogy ezt a túl magasra pöckölt árat talán mégsem kellett volna még megfejelni, mert jóval drágább lett a cucc, mint ameddig a módosult tudatállapotunk előtti állapotunkban engedtük volna fajulni, és egyébként is baromi messziről kellene hazahozni, és még oda is kellene menni érte – nos, akkor már senki más nem licitál tovább. A hülyék elfogynak, egyedül maradunk egy óriási kötelezettséggel. Jön is a szokásos üzenet Licitfalváról az üzenetmalomból: gratulálnak, a csudamasina immár az új gazdihoz tartozik. Lehet fizetni.

No, itt kúszik be a történetbe a válság. Az egyszerűség kedvéért álljon itt egy kis táblázat arról, hogyan is alakult a brit és a magyar hivatalos fizetőeszköz egymáshoz viszonyított árfolyama 2008. októberében.

2008.10.03 313,34
2008.10.06 321,55
2008.10.07 320,03
2008.10.08 325,24
2008.10.09 313,69
2008.10.10 328,64
2008.10.13 318,93
2008.10.14 324,45
2008.10.15 341,87
2008.10.16 335,73
2008.10.17 343,84
2008.10.20 344,68
2008.10.21 350,30
2008.10.22 350,04
2008.10.27 335,82
2008.10.28 329,78
2008.10.29 320,22
2008.10.30 321,25
2008.10.31 331,45
2008.11.03 324,73
2008.11.04 323,35
2008.11.05 316,75

Igen: azok tippeltek jól, akik úgy gondolták, hogy 3-i árfolyamon nyertem meg az árverést, és valahol 20-21-e környékén sikerült hozzájutnom a szükséges valutamennyiséghez. Mert a 350 az bizony nem 313! Ennek nem nagyon örültem, talán értik.

Ha már az Ezüst Árny iránti egyoldalú vonzalmamat Soros György sem tudta megármányolni, úgy gondoltam, a legokosabb, ha teljes erővel átadom magam újsütetű birtoklásvágyamnak, és amint tehetem, ki is elégítem.

Az előző évben október 23. balhémentes belvárost hozott. Viszont az azt megelőzőben még tank is koptatta a flasztert. (A Totalcar egyébiránt méltatlanul mellőzte a nagyvárosi élményjárműveket tárgyazó cikkeiben. Vagy nem is voltak ilyen cikkek? Legyenek!) Melyik statisztikai módszert alkalmazzam, ha a vacsorámat nem lejárt szavatosságú rendőrségi erőspaprika töltettel akarom könnyfakasztóvá fűszerezni? Ötvenévente van ilyen, vagy immár minden páros évben? Mielőtt elbizonytalanodhattam volna, eldöntöttem, hogy inkább a kies Northumberland ünnepi meglátogatását választom. A hosszú hétvége tökéletes időpont-választásnak tűnt. Ami főként azért jó döntés, mert ott október 23. minden, csak nem ünnep. Fel hát Newcastle-ra!

Elutazásom előtt közöltem 14 éves fiammal - aki a bundás, ékszerrel kivert marsallbotokkal hadonászó, seggriszáló nőkkel körített, a legújabb Bentley-kbe/-ből vagy RR-okba/-ból ki-beszálló hip-hop zenészek lelkes híve -, hogy Nagy–Britanniába utazom, mire teljesen váratlanul azt kérdezte: akkor hozol egy Rolls-Royce-ot? Ledermedtem, mivel a projektről jómagamon kívül senki nem tudhatott. Egy félpillanatnyi mérlegelést követően úgy döntöttem, maradjunk az eddig bevált igazmondásnál, úgyhogy igennel feleltem. Az én lelkiismeretem így megnyugodott, ő pedig továbblépett a témán, mintha csak azt mondtam volna, hogy leugrom a boltba tejért. Valljuk be, teljesen racionálisan cselekedett. Ezt a választ az ő helyében én sem vettem volna komolyan.

Ő Garry, az eladó

Mellőzzük most az odajutás, Garry, az eladó készségessége, felesége még nála is nehezebben érthető tájszólása, és a magától értetődően rendelkezésemre bocsátott teljes historikus szervizdokumentáció részletes leírását. Lényeg, hogy reggel még Budapesten ébredtem gyalogosként, késő délután pedig már az út bal oldalán, Newcastle-ból Nottingham felé vezettem a saját Rolls-Royce-omat! Vezettem? Inkább mondjuk azt, hogy navigáltam – vagy nem is tudom, milyen, mozgást jelentő igével lehetne utalni arra a hajószerű siklásra, ringatózásra, amiben részem volt. Az első kilométertől tudta, mit kell tennie – én csak segítettem neki, hogy azt tehesse, amit nagyon tud: suhanni és közben hagyni, hogy a sofőrülésben ülő bárki élvezze mindezt. Rém egyszerű: csak a szárnyas spinét kell követni. És csak az nincs benne, amit negyven éve még nem találtak fel a konstruktőrök meg a biztonsági szakmuksók. Hihetetlen egy gépezet!

A gonosz városbírót és Robin Hoodot hátrahagyva, másnap Londonig hajtottam, ahol odaszakadt egyetemi csoporttársam és japán férje láttak vendégül. Gyermekük értelemszerűen angol „anyanyelvű” – bár magyarul is szépen beszél. Mivel kiskorában kizárólag az apját hallotta japánul beszélni, az a megalapozott vélekedése alakult ki, hogy ez egy olyan kifejezési forma, amit felmenője külön az ő fegyelmezésére talált ki. Első apaországi útja alkalmával komoly sokként érte, hogy ott mindenki ezt az lingua torturiensisnek hitt nyelvet beszéli.

Már másfél napja birtokoltam egy tökéletes és gyönyörű autót, amikor elhagytam vele szülőhazáját. Mi a legkelendőbb áru szerintetek a komp üzletében? Hát persze, hogy nem a pia és nem is a cigaretta, hanem a fordítva aszimmetrikus fényszórót kontinentálissá alakító matricácska. Én is megvettem és fölragasztottam, nehogy elvakítsam a jobbra tartáshoz szokott autóstársakat. Európát gyakorlatilag problémamentesen kasultam keresztül – egyedül az egyik fényszóró izzója égett ki, amit persze nem tudtam pótolni. Milyen jó viszont, ha az ember ikerlámpás kocsit hajt – így összeügyeskedhető egy párnyi rendeltetésszerűen működő világítótest. Egy wiesbadeni barátnál töltött éjszakát követően már egy nagy lendülettel hazahajókáztam. Azért ott még bekukkantottunk a helyi RR szerelőhöz és kereskedőhöz – hátha tud valami okosságot a fényszóróra, de csak a balkormányos változathoz volt cucca. Az én csodaszép és különleges járgányom egyébként szinte plebejusnak tűnt az ott sorakozó öregebb, nagyobb, fényűzőbb márkatársak mellett.

Hajnali háromra értem Budaörsig, s mivel gondoltam, nem álldogálhat majd az udvaron meztelenül egy angol lord, beugrottam a Tescóba, hogy valami takaróponyvát vegyek. Ha jelen lett volna e korai órán Mrs. Ballard, az első tulaj (akit férje lepett meg e csecsebecsével – mivel neki magának volt egy sokkal nagyobb, gőgösebb ilyen, de hadd legyen már egy lóti-futi kocsija az asszonynak is) rácsodálkozhatott volna a XXI. századi angol kubista gyarmati építészet és a négy évtizeddel korábbi perfekcionista autógyártás drámai kontrasztjára – távol Angliától, Budapest határában.

Amikor beálltam az udvarra még mindig magától értetődőnek tűnt, hogy kétezer kilométert megtettem egy általam nem ismert, soha nem vezetett, át nem vizsgáltatott autóval. Csak később jöttem rá, hogy ez így volt jól. Mármint, hogy nem józanul végiggondolva és megtervezve, hozzáértők véleményét kikérve vágtam bele. Mert akkor nem lett volna belőle semmi. Visszarettentem volna a megfontolt és megalapozott ellenérvektől. Nagyon pórul is járhattam volna persze – és én sem nagyon ajánlanám ma már senkinek. De örülök, hogy egy Rolls-Royce Silver Shadowban áthajózhattam Európát.

Garry, az eladó örömmel nyugtázta, hogy épségben hazaértem. Hogy a nagyi lefutotta a maratont. Ezt írta:

„When you said you were going to drive home, I was worried that it was a bit like entering your grandmother into a marathon, but there again 100K may be "just run-in" as far as RR goes and just in her prime! Also, I did think flying home "First Class" may be cheaper than the fuel cost, but as you said at the time, it’s the experience of travelling at leisure across Europe that is the big attraction.”

azaz,

„amikor azt mondta, hogy hazavezetni készül az autót, tartottam tőle kicsit, hogy olyan ez a vállalkozás, mint a nagymamát benevezni a maratoni futóversenyre, de úgy tűnik, egy Rolls-Royce-nál a 160 ezer kilométer még csak azt jelenti, hogy bejáratták, és a legjobb erejében van. Meg az is lehet, hogy repülőn még első osztályon hazautazni is olcsóbb, mint itt az üzemanyag-költség, de ahogy mondta a vásárlásnál, az igazi vonzerő az volt, hogy élvezetesen átszelje Európát.”

Most jön a történet kevésbé felemelő szakasza. Úgy tűnik, a hitegető szerelőkből minden veteránautó-felújításnál el kell fogyasztani egyet-kettőt, míg végre annak a kezébe kerül, aki valóban el is végzi a munkát. Sajnos én még csak az elsőn vagyok túl. Javára írandó, hogy bár nem végzett semmit, legalább nem is kért egy fillért sem – bár már kétszer megnézte a kocsit.

Most sem pénzem, sem túl nagy indíttatásom nincs, hogy valamit kezdjek ezzel az ipartörténeti csodával. Ha valakinek van ötlete, kedve, pénze – jelentkezzen! Mondjuk, amikor Csikós tanácsát kértem, azzal kezdte, hogy mivel ő a Vegyünk Autót Ne Túl Olcsón, Költsünk Rá Sokat, Majd Adjuk El Alacsonyabb Áron Értékesítési Modellben Hívők Egyházának gyűjt adományokat és egy százalékot, ne nagyon számítsak rá. Hacsak úgy nem, hogy eddigi tapasztalatai alapján kiérlelt tanácsait hallgassam meg, majd tegyem az ellenkezőjét, és akkor egész jó esélyeim lehetnek. No, majd meglátjuk! Szerintem valahol itt kezdődik az ő cikke.

Ja, és a porcelán tacskó? Itt van az asztalomon, de igazából nincs mellé autós sztori, úgyhogy talán hagyjuk is...