Teszt: Rolls-Royce Silver Shadow - 1973

Hát ez fura. Reggel, amikor felkeltem, még nem gondoltam volna, hogy estére Rolls-Royce-rajongó leszek. Úgy szálltam be, hogy jó-jó, legenda, meg luxus, de kell ilyen a fenének, majd úgy szálltam ki, hogy khm, pardon, mégis inkább NEKEM kéne. Értelmetlenül nagynak, gusztustalanul sznobnak, reménytelenül elavultnak és használhatatlanul puhánynak gondoltam, de előítéleteim sorra ledőltek: a Silver Shadow átláthatóan tágas, praktikusan kényelmes, ráadásul kimondottan élvezetesen vezethető autó.

Tesztautónk '73-as évjáratú, közeli ismerősei csak Silver Shadow I-nek emlegetik. 1965-től gyártották, 1977-ben jött egy nagyobb átalakítás, innentől mérjük a Silver Shadow II-t. A második generációt, aki akarja, a fényszórók alatti légbeömlők és az elülső kis oldalindexek hiányáról ismerheti fel, a legnagyobb műszaki jellegű változást a fogasléces kormánymű bevezetése, a pontosabb irányíthatóság hozta.

A Silver Shadow szépségének megítélése ízlés kérdése. Nyilván akad, akinek a klasszikusabb, gömbölydedebb, még 1955-ben bemutatott szimpla kereklámpás előd, a Silver Cloud tetszik jobban, és bizonyára számos szemet ragad meg inkább a modernebb, szögletesebb, dinamikusabb utód, az egészen '98-ig piacon maradt kockalámpás Silver Spirit.

Akárhogy is, a két védjegy, amiről minden hat éven felüli, konvencionális szexuális beállítódású fiúgyermek felismeri a rojszrojszot, a Shadow orrát is éppúgy uralja, mint elődjéét-utódjáét. Ott van egyrészt a monumentális, székesegyház-szerű krómozott hűtőmaszk, a mindkét oldalon középre beforgatott lemezoszlopokkal, a rajtuk támaszkodó tümpanonnal, benne a két büszke R betűvel. Ennek tetején pedig ott illetlenkedik a menetszélnek dőlő nőalak, a Spirit of Ecstasy.

Ahogy megyünk hátra, úgy finomodik a formanyelv. A fronton a hűtőmaszk mellett megakadhat a szem a szépen tagolt fényszórótesteken, a cseppszerű indexeken, a motorháztető törésein, de profilból már csak a kis embléma, pár jelentéktelen oldallámpa és a két krómcsík marad kapaszkodónak, esetleg, ha kicsit közelebb megyünk, észrevesszük a felsőbe rejtett masszív kilincseket. Hátul pedig semmi nincs, csak két egyszerű lámpatest, egy mélyítés a lemezen, egy kétkezes kilincs és még egy logo.

Nagy, de - a hűtőrácstól eltekintve - nem hivalkodó igazi klasszikus túralimuzin, hosszú motorháztetővel, hosszú csomagtérfedéllel, meredek szélvédőkkel. Egyszerűen szép, arányos, autóforma autó: érezteti, de nem láttatja, hogy luxuscikk.

Bent is hasonló érzést kelt. 5,17 méter hosszú, a tengelytáv három méter három centi - hely hát van bőven. Bőr, fa, króm, puhaság, de semmi csiricsáré kirakodóvásár. A faberakások, a könyöklők, kapaszkodók, a kényelmi berendezések kapcsolói nem tolakszanak az ember arcába, csak egyszerűen ott vannak, ha szükség van rájuk, majd megtaláljuk őket. És ilyen finoman is megy. Puhán, csendben tünteti el az úthibákat, a zajt, észrevétlenül átsiklik a forgalmon is, hiszen mindenki tisztelettel utat enged neki. Született arisztokrata.

Az egész autó annyira sugározza a tökéletességet, hogy ha itt-ott mégsem klappolt valami, én éreztem magam hibásnak. Gondolatban elnézést kértem tőle, amikor combom ki-beszállásnál végigdörzsölte a kormánykarima alját. Aztán így visszagondolva rájövök, hogy nem lehet mindenki Paudits Béla - ha már az a volán csupán tíz centire van az ülőlaptól, igazán felemelkedhetne kicsit ajtónyitásnál, vagy lehetne kisebb az átmérője.

A szanaszét szórt lámpákat, műszereket képtelenség egy gyors pillantással felmérni. A kocsiban magamat okoltam, hogy nem látom át a rendszert, pedig alighanem csak az a baj, hogy nincs összetett szemem, mint mondjuk a bögölynek, ilyen rendetlenség egy '70-es évekbeli német autóban elképzelhetetlen lett volna. És icipicik a tükrök, de hát nyilván azért nincsenek fejtámlák, hogy hátra bírjunk nézni, nem?

No de kit érdekelt ez a pár apróság '73-ban, ha az első üléseket motor csúsztatta-emelte? Ha lökhárítóig nyílt a csomagtérfedél? Ha fader-gomb volt a műszerfalon, és motor emelte az antennát? Klímaberendezés hűtötte a kabint, gombbal nyílt a tanksapka, minden ablakot motor emelt-süllyesztett? Csak berakták a váltót D-be, és az autó puhán, finoman elvégzett mindent, amit kell?

És kit érdekel ez a pár apróság most, ha olyan bőrrel, olyan puha, kényelmes fotelekkel találkozhatunk, amivel új autóban már többé soha? Ha kis mozgatható támaszokon nyugtathatjuk lábunk? Ha Zippo-gyújtónyi súlyú krómozott szivargyújtókat emelgethetünk? (Három is van a kocsiban; lenyűgöző ez a gondoskodás, még ha nem is dohányzom.) Ha minden olyan szép, míves, klasszikus, ami egy új, elektronikus, biztonságos autóban már elképzelhetetlen volna?

És ezekkel a kényelmi felszerelésekkel, díszítőelemekkel még csak karcolgatjuk, mitől is volt luxusautó a Silver Shadow a maga idején, és mitől az még ma is. Bőrt, villanyablakot, klímát lehet tenni bármibe, de a Rolls-Royce az alapoktól indult. Először is vett egy hatalmas, de teljesítmény helyett komfortra hangolt motort. Kezdetben az autót 6,2 literes, körülbelül 170-180 lóerős V8-assal szállították, ezt 1970-től a mienkben is duruzsoló 6,75 literes, nagyjából 200 lóerős (A RR ugye régen nemigen közölt teljesítményadatokat) motor váltotta fel, két SU-karburátorral, automata szivatóval.

Az újabb motort a General Motors háromsebességes automata váltójával társították. A két szerkezet hihetetlenül finoman működik együtt, a váltások gyakorlatilag észrevétlenül zajlanak. Zaj természetesen nincs. A teljesítmény a mai erős nagykocsikhoz képest persze elenyésző, bár a 2,2 tonna azért elég vehemensen gyorsul, ha kell. De nem kell. Ebben az autóban tényleg jó dolog nyugodtan, ráérősen suhanni, és különben is, nehogymá' egy Rolls-szal úgy közlekedjünk, mintha bárhová is sietnünk kellene. Majd megvárnak.

A nyugalom, béke megteremtésében jelentős szerepe van a Citroëntől licenszelt hidropneumatikus felfüggesztésnek is. És mintha a tanítvány felülmúlta volna mesterét: a szintén nem épp fogkocogtatóan durva DS nem tudja úgy eltüntetni a gödröket, mint a Rolls. A nagynyomású rendszer segít az autó megfogásában is, a fékpedált könnyedén lenyomva elöl kerekenként öt féktuskót szoríthatunk rettentő erővel a tárcsára. A hidraulikát felhasználták automatikus magasságszabályzásra is, '69-ig mindkét tengelyen, később már csak a hátsón.

Természetesen a kormány is szervós, így a Rolls vezetése fizikailag igen egyszerű. Beülünk, picit meghúzzuk az ajtót, amit lélekmelengető dübbenéssel bezár a saját súlya. Elfordítjuk a kulcsot, az automata szivatós motor pöccre indul. A vékonyka váltókart leheletfinoman tolva is könnyen átlökhetjük D-be, ilyenkor érdemes nem erősen (azt ugye nem kell), de mélyen nyomva tartani a fékpedált, a kocsi ugyanis igen lelkesen, gyorsan kúszik. Fék fel, autó megy. A kiállás, besorolás, mint említettem, kisujjas téma, a fordulókör meglepően kicsi, átmérője 11,6 méter, alig több mint két kocsihossz. Már ha az ember Rolls-Royce-ban számol.

És aztán csak megyünk, mit megyünk, suhanunk, és nem is akarunk odaérni. És néha azért megállunk, mert bizony időnként, úgy 500 kilométerenként csak kiürül a 107 literes tank, de nem törődünk vele, mert urak vagyunk, vagy majd az urak kifizetik. Bizony, jó dolog akár Rolls-tulajnak, akár Rolls-sofőrnek lenni.

A kocsi tavalyelőtt októberben, Angliából került a magyar gyűjteménybe. Közel nem volt tökéletes, de mivel két donort is sikerült beszerezni hozzá, a felújítás viszonylag gyorsan ment. Nagy segítség volt a Rolls-Royce részéről, hogy igen tartósnak tervezte az autót, így a motorhoz-váltóhoz egyáltalán nem kellett nyúlni. És még sok minden máshoz sem, a kocsi például most is azokon a sokat látott, de még mindig létező profillal rendelkező Avon gumikon fut, amivel érkezett, a fabetétek egy részét is sajnálták még leszedni, átcsiszolni, átlakkozni.

A munka egyrészt a kasztni sérüléseinek kijavítására, a kétszínű gyári fényezés újraalkotására, a krómelemek tisztítására szorítkozott (azokkal sem volt sok munka, csupán a hátsó lökhárítót kellett újra lekrómoztatni). A bőrkárpitozást, a szőnyegeket is felújították, ahol kellett, cserélték, és a kevésbé jó állapotú faelemeket is felfrissítették. És persze mindeközben kijavították, ami kisebb-nagyobb hibát csak találtak, cseréltek, amit kellett, így most egy remek állapotú Rolls-Royce Shadow dobhatja fel a hazai utcaképet, amerre jár. Műszakilag, optikailag harmincöt évéből vagy kéttucatnyit simán letagadhatna. De miért is tenné; hiszen inkább büszke lehet rá.