Abban a pillanatban, ahogy a Ponton vételárát átadtam Sune Edmarknak abban a bizonyos domsjői nappaliban, már tudtam, hogy nem úszom meg az idei Ornbaut.
Ornbau, ez a Nürnberg-közeli falu a csórómercis (legalábbis az Adenauer/300 SL/170-es/Ponton kabrió-vonalhoz képest) világegyetem központja. Innen működik a vDH, ami eredetileg fecske-klubnak indult, majd az állólámpáson át mostanra mindenféle régi Mercedest összefogó egyik legnagyobb német rajongói tömörülés lett. Pünkösd hétvégéjén Ornbauban össznépi dzsembori van. Ilyenkor zárják le a fél falut, ilyenkor kezdik árulni a tavasszal Amerikából beszerzett új készletet a hangárban, ilyenkor van kirakodóvásár az utcákon öregmerci-alkatrészekből. Ha valami hiányzik egy fecskéhez, állólámpáshoz, W108-ashoz, W116-oshoz (sőt, idén már dömping volt W123-as és W124-es alkatrészekből is), azt Ornbauban jó eséllyel megkapja az ember.
A mi saját, magyar klubunkból minden évben odalátogat egy csapat. Idén úgy nézett ki, kevesen leszünk. Én két éve voltam utoljára, amikor az állólámpáshoz vettem cuccokat, de most a Dezsőhöz megint írtam egy hosszú listát, a kombi 123-ashoz is kellett ez-az. Nekem idén ott kellett lennem.
Amikor együtt voltunk Svédországban, Sipos is beütötte a fejét. Mániájává vált, hogy csillagot kell tolnia, holott nem is ült még túl sokat Dezsőben. Ő persze kicsit újabb kivitelben, kicsit (jó, sokkal) több lóerővel képzeli a csillagtolást, tehát V8-as motorú W108-as Mercit akart. Tudják, amelyiket minden kívülálló állólámpásnak hisz, mert ha a közös üveges fényszóró van rajta, akkor annak is függőleges a lámpája. Csak a W108-as az eggyel nagyobb, féllel régebbi autó.
Sipos úr kábé két hónapja folyamatosan szántotta fel a netet megfelelő (nem kellett neki csitti-fitti autó, de a viszonylagos korróziómentesség, a nagyjábóli jó működőképesség, a tűrhető belső tér elvárás volt) W108-as után. Ötezer euró táján azonban kevés olyan autót mértek, volt kint Németországban kétszer, ott megnézett összesen négyet, itthon is jó párra rárepült, még többet lecsekkolt levélben – semmi. Tűrhető állapotú W108-ast nemigen adnak 7-8000 euró alatt. Kínjában (tényleg kezdett belehülyülni, pláne a második potya német útja után) már olyat is vett volna, bár az már nagyon a pénze szélénél volt. De igazából még annyiért sem voltak sokkal jobbak.
Azonban az ornbaui klub pár héttel ezelőtt megszellőztette, hogy árverésre bocsát egy vajfehér 4,5-ös W108-ast. Nem működik, de korróziómentes, szép a belseje, mindene megvan - írták. Indítani tilos, valami baja van. 2800 euró az azonnali leütési ár – persze majd, ha beindul az aukció. Képen jól nézett ki a kocsi, szinte hihetőnek is tűnt, hogy keveset futott (Mercedes-kevésről beszélünk, tehát nem 800 ezres kilométer-gyűjteményről volt szó, csak olyan 2-300 ezer közöttiről).
Az ornbaui klub azonban ugyanazért rossz, amiért jó – mert nagyon nem német, sokkal inkább olasz. Van egy csomó szabály, amit a rendezők, a nézők, egyáltalán, mindenki örömmel, röfögve, zajos tetszésnyilvánítások közepette áthág. Ornbau tehát otthonos, de pont emiatt egy vDH által szervezett aukció összes paramétere képlékeny lehet – erre Littner Zsolti barátom figyelmeztette Sipost. Ő már csak tudja, idén tíz éve, hogy odajár.
Littner idén nem akart jönni. Két állólámpása van, az egyiken nincs vizsga, a másiknak épp a tavalyi túrán betört a szélvédője, és még nem volt rá érkezése, hogy kijavítsa. Sipossal elkezdtük rábeszélni, eljössz, ha nem, puhapöcsnek nevezünk nyílt színen. Oké, de öreg Mercivel kéne menni, és ő például hozná a fiát, Misit, ha én hoznám Bálint fiamat, hogy a porontyok is jót bulizzanak, meg hogy ne legyen otthon akkora restancia a feleségeknél - mondta. A gyerekre rábólintottam, az öreg Mercire nem mertem elsőre.
A kombim, mondjuk megbízható. Sokat szoktam ugyan szerelgetni, akik olvasnak Belsőséget, tudják ezt, de soha nem azért, mert elromlik, menetképtelen, hanem mert idegesítenek az évtizedes elhanyagoltságból rám maradt zörejei, remegései, rángatásai. Ezek miatt eddig nem gondoltam rá igazi külföldre menő autóként.
Mostanában megint javult kicsit az állapota. Még a tavasz elején cseréltem benne műszeregységet, mert a háttérvilágítás szinte semmit sem ért már. Megolvadtak az egység tetejében azok a kis műanyag prizmák, amik az izzóktól előrehozzák a fényt a plexihez, hogy onnan befelé vetítve, sárgás fényükkel régi színpadhoz hasonlatos fénnyel terítsék be az órákat. 123-as specialitás, nagyon szeretem, az ember szinte várja, hogy egy-egy jól sikerült kilométerszámláló-átfordulásnál felhangozzék a tapsvihar, és összezáródjon a nehéz, vörös függöny. Nos, a színház immár tökéletes, a szereplőknek az arcvonásai is tökéletesen látszanak a fényben.
Egyben az időórát is kicseréltem, aminek eddig volt egy kedves funkciója – a késéséből mindig pontosan tudtam, hány órán át volt éjjel öt fok alatt a hőmérséklet a kocsi belsejében. Ugyanis olyankor megállt. Most már nincs ez a retrospektív szolgáltatás, viszont nem kell állandóan beállítanom. Csak a közepét kellett áttennem, mert az én kései 123-asomban már fekete a mutatón a kupak, nem alu.
Meg volt még két szerelés –a lelevegősödő kuplung már tavaly decemberben is baj volt, amikor Karesznél egy romhalmazból előtúrt bontottra cseréltük az alsót. Attól nem javult meg, ezért közben kapott egy újat. Azzal sem lett jobb. Tehát áprilisban vettem egy új fölső munkahengert is, és azt magam beépítettem. Csoda, hogy a kocsiban levő addig működött, mert kíváncsiságból szétszedtem, és – nicsak! - a karmantyú szakadt volt.
Nem kopott, szakadt. Érthetetlen, mi tartotta egyáltalán kicsit is a nyomást. Valószínűleg az ilyen kis részletek miatt nem szoktak ezek az öreg Mercik letérdelni soha az út szélén. Kattogva, zörögve, levegősen, betegesen vonszolják magukat, jelzik, hogy baj van, de nem adják fel. Magyarország háromnegyed fekvőlámpás-parkja ilyen autókból áll. Era, a Buta Bagoly (TM – Vályi) lassan kivergődik közülük.
Persze miután beszereltem a fölső munkahengert, a jobb első féknyeregről hosszú mipolán csővel próbáltam visszafelé légteleníteni a rendszert az alsó kuplung-munkahengeren át. Komplikáltnak tűnik, valójában logikus, de hadd ne menjek bele. Kitalálták, ugye? Először a garázspadló úszott a fékfolyadékban, aztán hívtam Katit, ő nyomta fent a féket, én meg a kocsi fekve próbáltam odatartani a csövet, hogy ne eresszen. A finom DOT4 a hátam közepéig befolyt a szerelőruha alá. A fékfolyadék agresszíven higroszkopikus közeg, azaz szívja a vizet. Az emberi test hetven százaléka H2O, azt ő mind, azonnal magáévá akarja tenni. Mivel a folyamat exoterm, ezért szép mennyiségű hő keletkezik – ez végképp utálatos. De csak húsz percet áztam benne, ennyi kell a jó közérzethez. Viszont a kuplung azóta finom, semmi baja. Csak a dobálás, az megint jelentkezik – ne kérdezzék, kérem, tudom, mit kellene, de most valahogy nincs kedvem.
A fékrendszer mindene csekkolva, ahol kellett, ott új csapágyak a futóműben (bár hátul még mindig kopog valami), bakok jórészt újak, amik nem, azok ellenőrizve, a motor a topon, elektromosan jók vagyunk, még a kőfelverődéses fényszóróüveget is kicseréltem, a kormányom csodás, a váltó szuper, nem csöpögünk, nem büdösödünk, nem kormolunk – igazából indulhatnék is vele Ornbauba.
A kuplungdobálás elinduláskor jelentkezik, ez csak városban idegesítő, a moraj is csak kis fordulaton van jelen, ilyen hosszú úton észre sem vennénk, a hátsó futómű csupán a rossz budapesti utakon kopog, néha, különben pisszenése nincs. Kizárólag a 70 fölött jelentkező vibrációtól tartottam. Korábban már próbáltam Erát a Kati Mercijének tökéletes kerekeivel, azzal is remegett. És az a vibráció 2000 kilométer alatt simán szétráz valamit, ha repedés miatt jelentkezik, az a most még csak repedt cucc el is törik majd Németországban. Két gyerek lesz velünk, nem kockáztathatok komoly lerohadást, ezt rendbe kellett tenni.
Kareszt eleget piszkáltam mostanában, ezért inkább az itthoni Merci-klubosok által ajánlott Csabai Sanyihoz mentem Csömörre. Hallottam már róla, alapos, jó szakember, csak régi Mercedesekkel foglalkozik. Sanyi tele volt munkával, nem volt rám ideje épp, de azt mondta, menjek ki, ami belefér egy órácskába, azt kinyomozzuk. Kicserélt egy kissé repedt Hardy-tárcsát (télen még tök jó volt), összemérte a kardánomat egy sajátjával, de tökéletes, nem görbe, megvan rajta a centrírozó vinyetta is. Összepakoltuk a kocsit, elmentük egy körre, fülelt. Otthon felemeltük és aládúcoltuk Era hátulját, és először utánahúzott a nemrég kicserélt jobb oldali kerékcsapágynak. Aztán én pörgettem a kereket, ő hallgatózott az aknából. „Innen a diffi vagy a féltengelyek felől hallok valami szabálytalanságot. Nem csúszkál elég könnyen az egyik féltengelyed, az biztosan rossz, de a diffi, mondom, gyanús, meg nem is rá való, ez rövidebb áttételezésű a kelleténél” – foglalta össze.
Hát persze, hogy az. Még tavaly feltettünk egy állólámpás 280-as benzinesről való diffit Erára, mert az ő saját, hosszabb áttételezésűjében még pocsékabbak voltak a féltengelyek. És bizony, valamikor a difficsere után kezdtem érezni a vibrációt. Hogy oldom meg?
Hétfő van, péntek hajnalban indulnánk Ornbauba, tehát csütörtökön este nem mehetek Kareszhez. Napközben iszonyú sok melóm lesz. Szerdán Baloccóban dekkolok hajnaltól éjjelig vén Alfák vezetésén. Az sem megy. Kedd sem jó, mert szerdán hajnali ötkor kelek, és az Alfa-úton szükségem lesz minden tudásomra, hogy valami tűrhető anyagot hozzak össze. Marad a hétfő este, azaz ma. Lóhalálban hívtam Kareszt, aki tipikusan nyolckor fekszik. „Karesz, nagy szükségem volna rád, tudod, mennénk Ornbauba a kombival, vissza kéne cserélnünk a saját diffijét, az meg lent van a balatoni házban. Nem fér bele esetleg az idődbe?” – kértem.
„Gyere” – hallottam két szippantás között, miközben füstbe borult a mobilom.
Karesz, a drága jó barát egy meglepetéssel várt. A vastag fajta, 123-as cikkszámú kardánrezgéscsillapító rátéttel, amiről öreg szakik mesélték, hogy az én kocsimra olyan való, csak az elmúlt tíz évben élő ember nem látott olyat. Addig mindig rossz lesz, amíg fel nem teszek egy olyat, mondták. Jó, jó, de nem lehet kapni, nemcsak nálunk, de kint sem. Nem gyártják, csak a vékonyabb, könnyebb fajtát. Mint kiderült, az a kisebbik az automata váltóshoz való, ezért javul meg minden 123-ason ez a vibráció, ha valaki lecseréli a kézi váltót. Lehetne ugyan inghez is gombot venni, az is egy taktika, de én kézivel szeretem a dízel Mercit. És most itt a kezemben a nem létező ufó, a vastag, nehéz kardáncsillapító. A jó ég tudja, honnan szerezte Karesz…
Tehát kicseréltük a kardánsúlyt (komplett kardánlebontás), meg a diffit is, sőt, szét is szedtük a differenciálműveket, hogy mindkettőből a jó féltengelyek kerüljenek át a hosszú, 300 D differenciálba. Éjfélkor már Siófok mellett toltam a csillagot a pályán. A vibráció maradt. Akkor így megyünk, tojok rá…
Péntek hajnalban betömtük magunkat Erába öten. Két gyerek hátul, köztük a Littner, elöl Sipos. Micsoda baromság, hogy nálunk nem lehet előre betenni a gyerekülést, mint máshol Európában, úgy talán elférnénk, de a gyerekülések még a Merci hátsó padjának is túl szélesek ahhoz, hogy Lityó épségben érje el a határt.
Era csodásan falta a kilométereket, szerencsére a beszakadt aszfalt Budapest felé volt az M1-en, ezért pikk-pakk elértük Mosonmagyaróvárt. Ahol az első műszaki probléma felütötte a fejét. Ami nagyjából az egyetlen műszaki probléma is maradt. Elkezdett nagyon remegni az autó hátulja. Nagyon.
Kiálltunk, első pihenő, gyerekek rögtön zsizsegni kezdtek, együnk, igyunk, vegyünk elő rollert. Egy frászt, rohanunk bontózni, aztán Ornbauba. Csak legyünk túl ezen a remegésen. Fekszem a kocsi alá, semmi se lóg. Megemeljük, nézzük, ott egy pukli a jobb hátsó keréken. Szólt is még tavaly a gumis, hogy benne van egy csavar a kerékben, de mivel nem eresztett, nem pánikoltam. Aztán téli gumik voltak fönn, s azóta, hogy visszakapta a nyáriakat, eszembe se jutott. Na, az a csavar most nagyot alkotott. Az a vicc, hogy a levegőt most se eresztette el. Vesszük elő a pótkereket, ajvé, ajvé, az a téli szetthez tartozik. A rossebbe. 15 collos, a nyáriak, amik fent vannak, korrekt 14-esek. A szélesség, az átmérő stimmel (ez peresebb), de hát a minta…
Vakarjuk a fejünket. Ha van egy kis szlip, az a diffinek tesz borzalmasan rosszat, ezért úgy döntünk, hogy a jobb első kerék hátramegy, a pótkerék meg előre. Sipos elővesz egy dobozt a negyed csomagtartónyi cucc közepéről, amit hozott magával (készült, hátha sikerül autót vennie), megvilágosodunk. Egy olyan cucc, mint a légkulcs a gumisnál, csak ezen nem légvezeték van, hanem egy drót, szivargyújtó-stekkerrel a végén. Micsoooodaaaaaa???!!! Homasita cucc, az ötlet annyira gagyi, hogy hányunk, kollektíve.
Sipi nem szól semmit, csak nekiáll a kerékcsavaroknak, amik, mint tudjuk, sose jönnek le. Vrüüüüüümmmm-pakk! Vrüüüüüüümmmmmm-pakk! Vrüüüüüüüüümmmmmmmm!!!! És már repül is a kicsi csavar elfele. Az öt csavar fél perc alatt lenn volt. Hihetetlen. Valami lendkerekes-röpsúlyos izé, később én is használtam utána sokat, elképesztően jól működik. Mindannyian eldöntjük, hogy veszünk ilyet, valami hétezer forint. Persze a gyerekek is, ők a leginkább. Hiszen ez hangosan kattog és vrümmög.
Tovaszárnyalunk a rendbe tett gumikon, az autó cseppet se húz, viszont meg is szűnt minden vibráció – éljen! Ja, és elfelejtettem mondani, az új kardánsúlytól az a morgás is nagyjából teljesen eltűnt, ami Era megléte óta mindig a legjobban idegesített, és sose tudtam még nagyjából sem rájönni, hogy mi lehet. Azóta lehet lassan, magas fokozatban is menni a kocsival, egészen újszerű élmény. A megoldás a morgó 300 D-kre tehát: a korrekt kardánsúly. Ennyi. Csak olyan alkatrész nem kapható.
Úgy utazunk az 527 ezret futott, negyedszázados Mercivel, mint valami új autóval. Toljuk Ausztriában a 130-at, Németországban néha a 140-145 is megvan, bár többnyire ott is 130-on áll a mutató. Nyílegyenes a kormány, bőséges még a tartalék a hosszú pedálban, a zaj nem vészes, nem is kell megemelnünk a hangunkat beszélgetéshez, a hangerőgombot sem tekergetjük a rádión.
Era imádja, hogy hosszú évek után megint itthon lehet, hallom rajta. Alapvetően csend van és kultúra. Franc se gondolta volna, hogy ilyen jó utazni egy vén 300 TD-vel. Hogy a német autópályán sem leszünk akadály. Nekem ez egy veterán dízel Merci, króm lökhárítókkal, díszlécekkel, pléh dísztárcsákkal, az ilyennek 110-zel szokás kullognia a külső sávban. Ezzel meg könnyedén előzök, tartom a tempót még emelkedőn is, és még csak nem is erőlködik a motor. Persze ez azért nem a Stuttgart-Frankfurt autópálya, ott kicsit nagyobb a tempó. A tartós 150 már probléma lenne.
A München melletti bontónál találkozunk a többiekkel, akik a W124-es Mercivel és a Renault Masterrel nálunk két órával korábban indultak Budapestről. Mindenki vesz egy-két csetreszt, nekem a legnagyobb lelet két ütközőfél a Pontonhoz. Gyári vadonatújak, bal első és bal hátsó, a kettő jó áron, 300 euróért kerül hozzám. Ennél olcsóbban még nem láttam, pedig folyamatosan figyelem az árakat, és így még a szállításért sem kell fizetnem.
Még gyorsan egy Erára való 14-es nyári kereket is veszek a zsebemben levő apróból, szép a minta, nem huplis, jó a felni, egy próbát megér. Sipos kerékgépe elő, két perc alatt megvan a csere. Búcsú, elhúzunk. Az országúton Era ki akarja tépni a kezemből a kormányt hatvan fölött. Telefon előre, mert a Masterben van a levett téli kerék. Bevárnak. Két perc alatt újabb kerékcsere a kiállóban. A kerékgép zseniális, ezzel visszaáll a rend, az autó újra siklik, igaz, nincs rajta jobb elöl dísztárcsa, hiszen az 14-es, a felni 15-ös. Ciki, de nem tudok mit tenni.
Óriási a késő délutáni dugó Nürnberg mellett, ezért egy kúton kávézunk, megindul a sor, este nyolcra Ornbauba érünk. Népünnepély, mint mindig, igaz, néhány házat közben felhúztak arra a mezőre, ahova korábban szép, tömött sorokban, típus szerint parkoltunk a Mercikkel. De a dolog töménysége, mint mindig, most is letaglóz. Sipos beviharzik a falu közepére, nehogy elvigyék az orra elől a W108-ast. Százeurósok hullanak a farzsebéből, ahogy viharzik, mi a papírcsíkot követve megyünk utána. Fel van ajzva, azt hiszem így a három hónapja a tengeren hánykódó vikingek nem csörtettek a félmeztelen kelta nők után, miután partot értek.
Mire a dzsembori közepére érünk, ő már az autó mellett áll, telefon a fülén. Intézkedik ezerrel. Három aukcióra készített kocsi parkol itt. Egy korai amerikai Ponton, mállófélben, évek óta nem veszi meg senki. Egy kicsit hiányos, de alapnak nem rossz állólámpás kupé. Meg a 108-as, ami koszos ugyan, de jól néz ki. Mindene megvan, legalábbis kívülről. Rozsda egy szál se, a hátulját ugyan kicsit megtalálták, meg elöl is lehetett valami kisebb kocc, át is fújták. Fényesre, de egyik-másik díszlécet, vezetéket azért nem kímélte a pisztoly.
Sipos 50 herzen, körülbelül hárommilliméteres amplitúdóval vibrál, a sötétben ez a furcsa jelenség csak egészen közelről látszik. Miért nem jön valaki segíteni? – ül az arcán. Itt a pénz, átadná már, vinné az autót élesztgetni, puszilgatni, be az ágyába a panzióban. Hol vannak ezek a fő-klubosok? Kitérő válaszokat kap telefonon, talán holnap lesz az aukció. Mondom, nem Német-, hanem Olaszország ez. Káosz, vidámság, lazaság. Zabálunk, iszunk egy sört, megyünk a szállásra, gyereket fektetünk, másnap hosszú lesz.
Hosszú is. Reggel még lepucolom Erát vízmentes cuccal (próbálják ki, meglepően jól működik) – ha már nincs dísztárcsánk, legalább tiszta legyen. Jó német péksüteménnyel kezdünk, persze Bálint fiam szájával lefelé markolja föl a zacskót a pultról, aztán kicsivel odébb az egész reggeli a földre ömlik. Jó kis német föld, zsíros, trágyaszagú, kalóriadús, ezért laktat. Úgy is esszük meg, én ugyan vissza nem megyek, amikor itt vannak az autók.
Mint mindig, szuper dolgokat látunk. A piros 300 SEL 6.3 ugyanott parkol, mint az elmúlt hat évben mindig, a gazdája most is jó cuccokat árul, például találok nála hibátlan állólámpás elefántfül-tekerőket. Ritkaság az ilyen, mert mindenki elölről, csavarhúzóval feszegeti ki a közepüket, és az meglátszik, holott hátulról kell a pici lyukon át, a nyitott elefántfülön keresztül. Ezt csak úgy szedték még szét.
Egy másik faszi ghetto blastereket árul a 230 C tetejéről. Jobbra tőle tuning-állólámpák, egyikben gyerekek játszanak, ablakában felirat: 3. szintű AMG-tuninggal morcosítva. Aztán ott az egyetlen tolótetős, kombi (Universal) nagy-fecske is. Mindenütt csodás pasztellszínekben virítanak az autók, csak hébe-hóba látni olyan modernkedő, stílustalan metálezüst, meg metálpiros autókat, amilyenből itthon olyan sok van. Mert a fecske, az állólámpás, a W123 alapvetően pasztell (később valamivel erősebb) színekben készült elsősorban, nem metálban, meg feketében.
Kijjebb parkol egy sötétkék kombi, kék bőr belül, kék a műszerfal is (kicsivel odébb látunk ilyen műszerfalat eladót, 400 eurót kérnek érte, lol). Nem hiszek a szememnek, az összes gombhely teli van benne, a váltó mögött, meg a függőleges részen is. Oké, négy motoros ablakos, klímás, légkürtös, táv-fejtámla-ledöntős, de akkor is, ez pofátlanság. Még az ülés is bőr, nem MB-Tex.
Kinyitják végre a Hallét, betódulunk, mint alkoholisták a svéd kompon a duty free-be, amikor elkötik a hajót a parttól. Csak egy jó maszkot találok, vinném, hatvan euró, de az eladó állítja, hogy fecskére való, Pontonra nem. Én meg, hogy a késői Pontoné ugyanaz, mint a fecskéé. Vitázunk, nem akarja, hogy elvigyem, látom. Inkább otthagyom, végül is, annyira nem rossz Dezső maszkja sem, ő meg hadd örüljön. Egy nappal később fele áron veszek egy ugyanolyat kint a zsibvásáron. Addigra egyeztettem: Dezső képét elővettem a digimen, kinagyítottam, megszámoltam a lukakat a rácson, aszerint döntök.
Több csoportra szakadunk, magyarok. A gyerekeink önfeledten rollereznek, nagy ívben letojják az öreg Merciket, legalább nyugtunk van. Dagonyázunk a Merci-cuccokban – innen egy pár krómbiszbasz a Littner W111 kupéjához, onnan néhány krómozott rendszámtáblatartó (mert német oldtimerre nem illik a magyar autósboltos fekete műanyag), közben csodásan begyrosozunk, majd fel a mercis kávézóba. Megtudjuk, hogy a legalább hatféle tortát a helyi háziasszonyok sütik, azért látunk folyamatosan futárokat érkezni a környező házakból, dobozokkal. A kávét is ők főzik, az egész pénz az új óvoda építésére megy. Jó, mi? Ráadásul olcsó is minden.
Közben a vizsgaállomáson folyamatosan csekkolják az autókat, a jók igazi TÜV-öt kapnak. Szerte a faluban workshop-bódék – hogyan restauráld a K-Jetronic-ot, hol rohad a W108-as, miként újítsd fel a Stromberg CD175-ös karbit. Szétfővünk a kánikulában, a gyerekek már a 4600. kört teszik meg rollerrel a börze peremén. Nem tudom, hogy ők érzik-e jobban magukat, vagy mi. Néha összefutunk a többi magyarral, infókat cserélünk, ez kéne, az kéne, majd nézzél nekem is, csumicsá, tova.
Csak Sipos nincs sehol. Keresni kezdjük. Utoljára akkor láttuk, amikor délelőtt megkaparintotta a 108-as kulcsát, és kinyitogattuk. Belül is jónak tűnt az autó, egy kis egyengetés elfér majd hátul, nem ártana leszedni a festéket innen-onnan, meg azt látjuk, hogy a ventilátor lapátjai közül hiányzik jó pár, és a hűtő is sérült. Valószínűleg ezért nem indul.
De most már délután van. Közben felfedeztünk két igen jó vételt, mindkettő 123-as. Egyik egy full extrás amerikai kombi (bár nagyon elcsúfítja a buta lámpa és a nagy ütköző) 3500 euróért, nem néz ki rosszul.
A másik egy 280 E limuzin, metálbarna, csak a küszöbvégek rozsdállanak enyhén, de amúgy megszólal, a bele hét nyelven beszél, 138 ezer eredeti kilométer, tempomat, klíma, automata, klíma, ülésfűtés. 2750 euróért mérik, alku előtt. Hűha.
Sipos sehol. Odamegyünk ahol az eladó klubos kocsik dekkolnak. Az aukciós kertet Sipi aurája uralja, szinte csak ő van ott, ül a napvédő sátor alatt egy fotelben, bámulja a 108-ast. Nem bámulja, szuggerálja. Középen, ahol a legjobban hat a nézése, látjuk, ahogy a B oszlop kicsit meggörbül. A 108-asa, ahogy ő mondja. Már mindenkivel beszélt, aki tud az ügyről, de senki nem képes megmondani neki, hogy valóban 2800 lesz-e az euró, no meg az aukció időpontját sem. De az autó nem megy önerőből, ezt azért mindenki sietve közli vele.
Újabb kört teszünk a börzén. Elolvassuk a bejáratnál parkoló, kicsit lemattult, világospiros 190 SL-en a feliratot – „das ist ein Alltagsauto – berühren is erlaubt” (nagyjából: napi használatú autó, tapogassák nyugodtan). Jó fejek, tényleg.
A kiállítás sztárja azonban egy olyan fecske kupé (W111, de eredetileg ezeknek nincs fecskefarka, csak a műszaki rokonság miatt fecske), amit a limuzin 300 SE farával, díszeivel és a W108-as orrával építettek át. Eklektika a köbön, de hatásos. Azért egy eredeti jobban kéne.
Kint, a kempingben, a sportpálya mellett W124-es Pullman, három Binz állólámpás kombi, valamint két megkapóan idióta és aranyos hannoveri csávó 123-asai: az egyik levágta egy kombi orrát, és utánfutót készített belőle, hogy az ugyanolyan T-modellje után kapcsolja, a másik még megdöbbentőbb kocsival érkezett. Fogott egy szemlátomást hibátlan 230 E 123-ast, lemosta róla a festéket valami savval, amitől azonnal meg is rozsdásodott, majd az autót átkente lenolajjal. A maga szörnyűségében gyönyörű, tényleg.
Alkatrészvonalon is akadtak csodák. Negyvenéves autóporszívók eredeti dobozban, régi, körúti parkolóóra, hordozható Sony tévé (ilyen volt a 600-asban, meg lehetett rendelni a 300 SEL 6.3-ba is), fél Ponton első lökhárító 400 euróért, hatvanas, hetvenes évekbeli Blaupunkt autórádiók eredeti dobozukban, tucatjával. Meg persze fordulatszámmérők állólámpásba, W108-asba (felbecsülhetetlen érték mind, én már egyszer fogtam a kezemben ilyet, eddig azt emlegettem) 190-350 eurós áron, rögtön hat darab… Elképesztő cuccok. Pontonhoz mondjuk, alig van valami (állítólag a W120 már kiszakadt ebből a körből, mindet restaurátor-műhelyek újítják fel új alkatrészekkel), s miközben W124-eshez rogyásig akadnak dolgok, a Kati 190-eséhez semmi sincs.
Közben teszünk egy kört a gyerekekkel kint, Ornbauban, az igazi, középkori faluban. Ott is van azért Merci elég. A Littner végre talál egy csont eredeti W111 kupét. Nagyon ráizgul, pont ilyenje készül a Csabinál, és egy csomó tisztázatlan részlet van még hátra. Fekszik a földön, fotóz, ablakon kémlel befelé. Nekem is tetszik a kocsi eredetisége, de tíz perc után azért elkódorgok.
Hű, itt egy 230 TE W124-es. 222 ezer kilométer benne, rücskös a kormány, kulturált a belseje, szemlátomást eredeti a sötétkék fényezése, apró rozsdát találok csak a bal első sárvédőjén. 1190 pénz. Fotózom, ember jön, kérdezi, érdekel? Sajna nem, barátom, nekem 123-asom van, át nem ülök egy ilyenbe – gondolom, hivatalos válaszként közlöm vele, hogy hó az ár. Tudja, mondja mosolyogva, és tényleg eladó. Pár éve odamentem volna az automatához, kiveszem a pénzt, és leteszem neki.
Sipos sehol.
Teszünk egy kört Littnerrel, a gyerekekben gyűlik a kilométer, a rollerek kerekein alig van már gumi, megváltjuk a világot, ahogy ilyenkor szokás. Visszaérünk a falu közepére. Már megy az élő koncert, kubai zene, utána hetvenes évekbeli rock. Itt nincs stílustörés, a német megadja a módját, nálunk már menne a tuctuc. Sipos ül a sörpadon, maga alatt. Sosem láttam még kicsinek, most az. Holnap délután kettőkor indul csak az árverés.
Ajjaj. Nekünk a gyerekek miatt legkésőbb délután egykor el kellene indulnunk, hogy ne legyen otthon patália. Ha kettőre mondták az ornbauiak, az három lesz, amilyen lazák. Mire az autó beindul, lesz az délután öt is… Pünkösdre meg programot szerveztek a feleségek Littneréknél is, nálunk is. Hiszen Ornbau miatt csak egy nap maradt mindkettőnknek a családi hétvégéből. De valakinek Sipivel kell maradnia. Egyrészt itt a féltonnányi autómentős cucca, amit gyalog nem tud mozgatni, másrészt: mi van, ha nem nyeri meg? Mi van, ha tényleg nem tudja beindítani? Zoli ennek esélyt sem adott itt még.
Szűcs Sanyi és Szilvási Peti benyögi - ők maradhatnak, valamennyi dolguk úgyis lett volna még, hazafelé benéznének újra a bontóba, mert nem sikerült eladni a gyári új, W108-asba való, 3,5-ös blokkot, a nagy Ponton-sárvédőket, a légkürtőket, amiket Sanyi gyárt, a V8-as motorhoz való hengerfejeket… Túl lesz ugyan feszítve a napjuk, de ők az egyetlenek, akiknek esélye van rátenni huszonnégy órát az egészre. Nagyvonalúság a köbön. Később óriási buliba keverednek, illetve nagyon megszívják, ez nézőpont kérdése, de ne menjünk a dolgok elébe.
Cuccokkal megrakva, üres zsebbel és még üresebb bankszámlával a kombihoz csörtetünk, otthon fektetés, pakolás, reggel el kell érni a péket Ornbauban. Bálint itt ismét alkot. Először a kakaójával önti telibe a háborús emlékmű szent talapzatát, amin étkezünk, majd megint a földre ejti a sütijét. Lassan teljesen megtelik ez a kölök német anyafölddel, nem kéne erőltetnie, a végén még trágyaszag lesz otthon. De ez van, még csak hét éves. Bóklászunk kicsit a faluban, átpakoljuk Sipit a Renault Masterbe, déltájban elhúzunk.
Azt leszámítva, hogy egy távoli vészfékezés miatt a pályán előttünk egy autó a szalagkorlátnak, az őt követő (és közvetlenül előttünk levő) pedig őneki megy, valamint a mögöttünk jövő harmadik vagy harminc kilométeres sebességkülönbséggel beesik éppen abba a lukba, ahonnan egy tizedmásodperccel korábban kikanalaztam Erát, érdemleges dolog nem történik. Bálint először elöl ül, velem, aztán hátramegy Misihez. Onnantól ők ketten fejben, pontosabban szóban DVD-t néznek vagy négy órán át, mi elöl Lityóval zenét hallgatunk, dumálunk, Era tolja a 140-et, kilenc alatt eszik, hihetetlen.
Este fél tízre hosszú ebédes megállással is hazaérünk. Közben Orbauban történnek a dolgok. Valamikor délután kettő körül jött még sms Sipostól – „12 ezer euróról indítják az aukciót, lefelé. Egy órával ezelőtt hoztak akkut, a motor egy fordulatra beindult, csodás a hangja, megy mind a nyolc henger, aki eddig nem akarta megvenni, most az is akarja.”
Szívás. Nagy lehetett az izgalom.
Az aukcióra ottmaradt egy jó adag ember. Végül 9000-ről kezdték az aukciót, kicsit megjött az eszük. Sipos 3900-nál felemelte a tárcsát, ennyit tuti megér a kocsi. Erre elindították felfelé a licitet, mire a nézők hőzöngeni kezdtek – mi az, hogy idejön ez a magyar csávó, tisztességesen kivár, érvényesen elsőként jelentkezik, aztán megszívatják azzal, hogy elindítják felfelé?! Mindenki Sipi pártjára állt. Szerencsére visszafelé irányban 4200-ig tartották csak mások a szintet, a kocsi tehát 4300-ért Zolinké lett.
Hol a tréler? – kérdezték a németek, miután átadták az összes papírt. Sehol, lábon jön haza – válaszolta Sipi. Azt nem lehet, dől a hűtőből a víz - így a klubos ember. Majd befoltozzuk – így Sipos. És utána nagyot néztek.
A 108-ast Amerikából áthajózáskor valószínűleg elöl megemelték targoncával, akkor letört a hűtőtartó konzolja, a hűtő meg bedőlt a motor felé. Aztán valaki megpróbálta beindítani, azért a törött lapát, meg a lyuk a hűtőn. Mostanra ugyan visszarögzítették gyorskötözővel, de a lyuk, az lyuk, azzal nem lehet vitázni. Mert a kóválygó, törött lapátot hamar le lehet kapni, azzal nincs gond. És mivel az autó klímás, elég kihúzni némi vezetéket az utastérbe, hogy a klímahűtő kapcsolható legyen – ez is hamar meglett. Szerencsére az éjszakák hűvősek voltak, meg aztán: menet közben, nem erőltetve úgyis elsősorban a szél hűt, nem a ventilátor. Ezt a német is látta, tisztán. De a hűtő – azzal nem lehet viccelni. És nem volt belőle másik, sehol, egész Ornbauban. Sipos megvette volna, hihetik…
A németek eztán lepődtek meg. Nem tudták ugyanis, hogy a pici, vigyorgós ember Sanyi, Magyarország egyik létező legjobb lakatosa, régitechnológia-ismerője. Kért egy pörzsölőt, letwassert, meg ónt. Rohant a fullajtár a falu vízvezeték-szerelőjéhez, hozott mindent. Az egész klub ott figyelt, amíg magyarjaink kibontották a hűtőt, majd Sanyi nekilátott. Többrétegű hűtő, kicsi volt rá az esély, hogy bármennyire is javítható. Bő óra alatt sikerült. A tömegek éljeneztek, a klubosok azonnal meghívtak mindenkit a nagy stammtisch-es vacsorára. Néha azért a magyar szakember is tud valamit mutatni külföldön, ez most sikerült.
Komolyabb események nem voltak hazafelé, csak annyi derült ki, hogy hirtelen gázadásra dadog az autó kis fordulatról, de az egyáltalán nem volt vészes. A Sipos által vitt akku gyengélkedett, de a klubosok adtak egy másikat, arról mindig szépen lehetett bikázni. Volt tartalékban négy kerék is, felnin, a defekttől sem kellett tartani. Száztíz-százhúszas tempóban reggelre itthon voltak. Az autó kapott egy mosást, és Zoli rögtön a Hilton elé gördült vele, ahol családi programja volt.
Másnap már a szerkesztőségbe is bejött, megmutatni. Szép. Vonalban van, itt-ott ugyan tényleg összefestegették, de a fényezés egészen jó, a motor, mint a selyem, és iszonyú erős. A belső tér kulturált, a hátsó ajtókon a fölső burkolat mindkét oldalon repedt, de alapvetően egybeség van és rend. Azóta Sipi megzsíroztatta a futómű mind a 18 pontját (aki ezt elhanyagolja, a sokszázezres javításra készüljön), feltöltette gázzal a klímát, ami egyrészt át lett korábban alakítva az új közegre, másrészt szuperül tartja azóta a nyomást, és hűt is.
Csak hűtőt, ventilátorlapátot nem talál még mindig, meg rossz a vákuumos előgyújtásszabályzás is (azért fullad kis fordulaton a motor), de ilyen elosztó, úgy tűnik, nincs elfekvőben Magyarországon. A kocsi ettől még szuper, iszonyatosan megérte.
Nekünk is. A Pontonhoz szinte mindenem megvan, már csak el kellene vinnem Csabihoz lakatolni, meg kéne rá a fényezés. De amíg a finn biztosító ül az ügyön (lassan két hónapja), addig nincs pénzem, és nem is merem szétszedni, hátha visszahívják pótszemlére, állapotfelmérésre. Ülök, várok. Tervezgetek.
Ja, és kattintsanak bele a képekbe, a galéria jóval érdekesebb, mint a blogposzt. Ott vannak ám az igazi finomságok, a képeken. Van elég...
