Vége a Zsiguli-hétnek. Vagy mégsem?
Igen, lehet röhögni, én is tudom, hogy már három hete tart. De a projektnek a neve Zsiguli-hét volt már akkor is, amikor még csak huncut gondolatként létezett a fejünkben. És eredetileg - oké, nagyon rövid ideig - tényleg egy hétre terveztünk vele. Persze mi erőltettük, mert a Veterán Zsiguli Klub két frontembere, Meleg Norbi és Vukmann Attila – akik nélkül ez az egész cikksorozat nem jött volna létre, vagy ha mégis, akkor csupán egy csenevész kis gyom lenne a világháló egy alig taposott ösvényének útszéli porában – eredetileg csak azt gondolta, hogy egy-két cikk erejéig kellene megemlékezni az évfordulóról, mert hát mégis.
Aztán egy kávé fölötti beszélgetés során összedobtunk vagy tíz cikkre valót fejben, és mire e-mailben összeírtunk mindent tizenegy lett. Sőt, a cikksorozat elméletileg egy cikknyivel hosszabb lett volna, mert lett volna egy kötelező gyakorlat, amit nem mutattunk be, de ami késik, nem múlik, tavaszra ígéretet kaptunk, hogy azt is megcsinálhatjuk. De még azon kívül is lesz valami, amit szintén nem mondhatok el – szenzációs dolog ez a rébuszokban beszélés, most legalább gyakorlom egy kicsit, jól jöhet még ez a tudás. Mindenesetre tavasszal még látnak majd két zaftos utánlövést, imádni fogják.
Elég komoly meló egy ilyen projektet fedél alá hozni, megszervezni a logisztikát, hogy ott, annyi, és olyan autó legyen, amikorra sikerül operatőrt, Pistát és jó időt szervezni. De mindenki, akinek kicsit köze volt a Zsigulihoz, avagy Ladához a szerkesztőségben, szívesen beszállt, senkinek nem kellett kétszer mondani, hogy vállaljon be egy-egy témát. Rézmányi tálcán hozta a Roadstert, Winkler azonnal rábólintott, amikor mondtam neki, hogy ha egyszer úgyis Pécsett jár, írja meg és fotózza le a Nivát. Pista és Robby jól összehozták régi restanciánkat, a Zsigulimót. No meg a Totalcarból mindenki, de tényleg mindenki, akit az impresszumban találnak, illetve visszatérő szerzőként ismernek, elmesélte a saját viszonyát a Zsigulival. Nekünk is jó volt csapatnak lenni, és néhány károgó trollt leszámítva béemvés, fiatos, suzukis, opeles és Komatsu nehézgép-kezelő mind szerette a cikkeket. Borzalmasan durva számokat produkáltunk, mellette meg szuper dolog ilyet művelni.
És közben belecsöppentünk egy állat jól működő szubkultúrába. A zsigulisba. Itt nyoma sincs a széthúzásnak, furkálódásnak, átverésnek – azoknak a dolgoknak, amik miatt szinte minden veteránklub tönkremegy Magyarországon. Zsiguli-klubba tartozni jó. Amit pedig én személy szerint a legjobban élveztem – itt nem akart senki túllicitálni senkit, helyükön voltak kezelve a dolgok. Szinte egyszer sem hangzott el, hogy a Zsiguli a világ legjobb autója lenne, pedig a vallásból autót tartók szinte mindig eljutnak idáig. Kicsit kukacos, kicsit béna, de Zsiguli, szeretjük - így állnak hozzá. És nem teszünk bele Fiat-motort, és igen, megizzadunk a kormányával, és persze, küzdünk a kőkemény rohadási hajlammal. De zsigulizunk, mert ott belül megmozgat valamit, amikor ránézünk, amikor megyünk vele. Semmi harcias szájtépés, csak autószeretet.
Akkor jöjjön egy kis coming out: 1986 márciusa óta van autóm, és már akkor, elsőre is inkább vettem lukas, döglött motorú Fiat 500-ast, mint Zsigulit, esetleg két Trabantot, mert szockó autóba nem akartam beleülni. Lehet, hogy hülyeség volt ez a sznobéria, lehet, hogy nem, de mostanra egyrészt az idő, másrészt ez a tesztsorozat rehabilitálta számomra a Ladát. Egész más szemmel nézek rá, mint akár két hónappal ezelőtt. A Zsiguli nem csak az elterjedtsége miatt az egyik leggyakoribb hobbiautó nálunk, hiszen a Zsiguli egy csodás felnőtt-Lego. És most már egyértelműen oldtimer is – ha ezt nem hiszik, nézzék meg a nagy tesztet.
Egyvalamit hiányolok a teljes magyar Zsiguli-szcénából: egy szál olyan autót nem látni ma már sehol, ami a hajdani, nagy, hetvenes évekbeli Lada-találkozókon százával volt - tudják, az akkori sportosított Zsigát. Pedig a sok, modern tuning és a csitti-fitti, utolsó csavarig eredeti után rettenetesen kívánja a szemem, erre a taxi-Zsiga fotózásánál jöttem rá. Nekem túl modern a mai tuning-Zsigákon a tunind, azaz, ha lenne egy régi, amilyené tömegesen alakították az autókat, mindjárt jobban érezném magam. El se hiszem - itt az óriási Zsiguli-buzéria, az istenként tisztelt guruk, és egy szál olyan Zsiga nincs már, ami úgy néz ki, ahogy 1976-ban egy Lada-mániás autójának kinéznie kellett? Nem értem. Az ezrével tuningolt, hetvenes évekbeli Zsigáknak még az emlékét is annyira kiradíroztuk, hogy egy nyomorult képet nem tudtam előtúrni az egész netről, ami egy akkori, piszkált Ladát mutatna nekünk. Na jó, akkor vegyük sorra, hogy nézne ki egy ilyen.
Ami lenne rajta:
- szimpla Koppány-dob (nem dupla, azon mindig látszott, hogy mű dolog, és a szimplának sokkal teltebb hangja volt)
- Faguli az ülésen
- Mustang-reluxa a hátsó ablakban
- ionizátor
- motorteszter
- gumisárfogók elöl-hátul, a hátsók hosszúak, és lánccal fel vannak kötve
- "Rallye" felirat a szélvédő fölső csíkján
- műbőr sportkormány, de még szigorúan fekete, a fehér csak a nyolcvanas években jött
- kihegesztett lemezfelni, de nem BMW-é, mert azt is nyolcvanas évek
- CASCO, CSAO, OCSA-matrica hátul
- műborostyán váltógomb kicsi T-Forddal benne
- középkonzol ál-fabetéttel, de nem a kazettás, mert az is későbbi dolog
- kockásra, esetleg csíkosra festegetett maszk
- matt fekete motorházfedél
- giga-hosszú antenna ívben meghajlítva, az eresz hátuljába csíptetve
- kicsi, lapos, ritka, fekete rácsos ködlámpa, esetleg lefelé felszerelve
- pót-tolatólámpa (lehetőleg nagy, NDK-s első ködlámpa) hátul, egy darab
- ajtóél-ütközésvédők, lehetőleg rossz arányérzékkel elhelyezve, 2-2 db ajtónként
- piros-fehér-zöld töltéslevezető gumicsík hátul
ami nem lenne rajta:
- alufelni
- metálfény
- ültetetés
- MP3-játszó
- atléta üléshuzat
- fehér index
- fehér gallér a gumin
Érdekes lenne építeni egy ilyet, lapozgassák a hetvenes évekbeli Autó-Motorokat, főleg a nyári találkozókról szóló beszámolókat, illetve a házi szépítgetésekről tudósító egyoldalasakat, értik majd, miről beszélek.
Egy rakás dolog persze kimaradt a cikkeinkből, részben, mert már nem tudtuk hova elhelyezni azokat a képeket, szövegeket, videókat, amiket az olvasók küldtek, másrészt, mert újabb és újabb cikkötleteket vetettek fel, viszont ennél már tényleg nem akartuk tovább nyújtani a tésztát. Akadtak így is olvasók, akik reklamáltak, hogy hetek óta csak Zsiguliról van szó, ami már csak azért is baromság, mert a heti lapterveinkben a zsigulis cikkek mindig a második helyen voltak, leszámítva egy keddi napot, amikor a Nagy Zsiguliteszt megjelent. Látják, ez is egy vallás, mármint az internetes foltlátás – zavar a Zsiguli, ezért észre sem veszem, hogy ott az újautó-teszt mellette a címlapon. De ha a tényeken valaki elegánsan átlép, azzal úgysem érdemes, és nem is lehet beszélni.
Ott volt például Zirig kolléga csodás találata az ültetett, krómdísztárcsás Zsigákról – ezek szenzációsak. Senkit ne zavarjon, hogy orosz nyelvű a honlap, a Google fordító korában ez senkinek sem okozhat problémát. Az sem okvetlenül baj, hogy a Ranflas fizetős site, mert azokat a képeket egy kis ügyességgel megtalálja az ember másutt…
Aztán eszükbe jutott az a Belsőség-poszt, amit jó Rácz Tomink rittyentett évekkel ezelőtt, amikor totalcaros volt, név szerint a nyerges Ladákról szóló írás.
Olvasónk, Birta Zoli sem bírt nyugton maradni, turkált egy hosszút a családi fotóalbumban, és előhúzott onnan három képet, ezek 1974 táján készültek, amikor az a kék Zsiga vadiúj volt, és igen, ott vannak a szülők is, fiatalon. Jól gondolták, a Zsiguli a nagy mosás után benn ragadt az árokban, és egy 1500-ös Polski húzta ki onnan…
Koncz Robi pedig egy szenzációs Ladáról küldött fotókat. Bizony, az a négyajtós kabrió 2010-ben esküvői autó volt, éppen arra az alkalomra készült. Leveleztünk egy csomót Robival, ő ült is az autóban, az ajtók gyönyörűen csukódnak, a kaszniban állítólag spéci erősítések vannak, de hogy pontosan hol és hogyan, az titok. Egyébként a kocsi készítőjének neve sokak számára ismerős lehet, Metz Csabának hívják, Martin Jánossal bajnokok voltak másodosztályban Ladával. Csaba most Szabó László H csoportban induló VFTS-ét szereli, ezt a kabrió csodát pedig egy hét alatt ütötte össze.
Varga Gábornak is löketet adott a Zsiguli-hét, az évforduló örömére, és a cikksorozat hatására szuper videót készített saját ralis felvételeiből. Kapóra jött ez a hétzáró poszt, mert itt be is tudjuk mutatni, íme.
És hogy promózzunk még más ladás csapatokat is – hiszen hazánkban, amint többen mondták, a zsigulis univerzum szélei összeérnek – itt egy levél, a Winkler kapta:
" Üdv kedves Róbert!
A Lada emlékhétre való tekintettel szeretnék pár szót szólni.
Van egy oldal, a www.ladamania.hu, amely a Lada-fanatikusok és (F)elhasználók oldala. Nézegetve a karikalámpás zsigulis videótokat vettem észre a mellette levő autó tetejére írva a reklámfeliratot. Megnéztem a videót, és gondoltam, felkereslek benneteket, hogy kicsit promotáljam ezt a sok éve működő oldalt. Egy kis pluszt szeretnék én is hozzáadni a heti ladás írásaitokhoz, amennyiben van még rá igény. A www.ladamania.hu működtetője, és egy, az oldalhoz tartozó marketing segítségével felépített Lada tulajdonosa vagyok - amennyiben valakinek igénye lenne, hogy még többet megtudjon az oldalról és rajta keresztül magáról a márkáról, szívesen segítek.
Üdvözlettel: Vigh József
(Komárom)"
Végül pedig – és ez a következő blokk csakis olyan olvasóknak szól, akiknek a keze ügyében megfelelő mennyiségű hideg élelem, valamint kellő adag alkohol van – egy egész estés olvasmányt osztott meg velünk Peti barátom. Sebtében csapta össze, vegyék inkább privát levélnek, mint cikknek, de annyira jó volt beleolvasni az akkori zöldséges életbe, meg a külföldre jutás szövevényes rendszerébe, hogy úgy döntöttem, ide borítom ezt a Kraz-platónyi betűt, mazsolázzanak:
" Hogy a Lada jó-e vagy sem, nem lényeges, mert nálunk, nálatok és másnál is egy kortörténet, vagy kórtörténeti eszköz volt minden trampli bájával és együgyű szépségével. Édesapám 1970-től 1985-ig skodázott, 100S, 105S, 120S volt a repertoár, szigorúan Alpinveiß színben.
1979-ben, amikor a 105 S-t átvette Szegeden, már kissé megváltozott családi gazdálkodási struktúra okán, mely azt jelentette, hogy a nagyszüleim zöldséges boltot nyitottak a Csángó, majd később a Visegrádi utcában, súlyos igénnyé vélt egy megbízható és egyben terhelhető, kombi típusú autó. Ugye, el tudod képzelni azokat a Bosnyák téri augusztusi hajnalokat, amikor egy 105S Skodába próbálsz meg úgy beszuszakolni két mázsa 10 fillér/kg dömpingáron vett görögdinnyehalmot, hogy lehetőség szerint legkevesebb juice hatás érje az autót és magát a gazdálkodást?
Summa summarum a technokrata Skoda kétségen kívül korántsem erre volt való, még lódarázsszínű üléshuzatával együtt sem, amely nem zöldségességi elriasztó célzattal, hanem hiánygazdálkodási okból került beszerelésre. No, mivel valamirevaló kombiból az akkori időszakban mindössze három választás létezett, úgymint 1200S, Moszkvics, Volga, a moszkvait híres megbízhatatlansága és borzasztó bumfordisága a volgait pedig akkori presztizs-jellege, mérete, és kiváltképp az emlékeim szerint közel kétszázezer forintos ára tette szalon-, akarom mondani bosnyákképtelenné, ezért édesapám mérnökien precíz és megfontolt voksa a Zsigára esett, amelyben biztosnak látta a családi zöldség-kiskereskedés és a család együttes szállítási funkcióinak tökéletes megoldását.
Az autó fél árának, úgy ötvennégyezernyi ropogós és kizárólag százas címletben történő befizetéskor a sorszámok alapján úgy bő hatévnyi várakozási idővel kecsegtették, ami a majdnem átlagos kényszerszocialista családnak, mint mi is voltunk, a „féllábon is kibírjuk” imát ragasztotta ajkaira. Ugye, hol volt ez a vezetékestelefon-zsolozsma 10-15 éves átlagos hosszához képest? Nem is történt semmi váratlan egészen 1981. év végéig, amikor is, az ég tudja miért, egyszer csak megszaladtak a Skoda 120-as sorszámai. Máig sem tudom, hogy a Bakony Művek beszállítói kapacitása, esetleg más ismeretlen szocialista vircsaft okán történt-e, de jött a füles, hogy a 120S várakozási ideje 8 hónapra csökkent. Nosza, összeült a családi kupaktanács, mivel a PD 99-31 frsz-ú 105-ös a kívánt hatást nem érte el, gyengesége, romlásra hajlamossága és kiváltképp műbőrműanyag behúzófüleinek folyamatos szakadása okán megszületett a verdikt: nem várunk a szovjet ipar csillagára, hanem gyorsan átnyergelünk a kényelmes, erős, kör műszercsoportos és legfőképp karfás 120-asra.
Döntésből azonnali tett született, sorszámunkat - elnézést hogy nem emlékszem rá fejből - átírattuk a vágy tárgyává lett 120S típusra. 1982. késő tavaszán meg is érkezett Debrecen hírös városának érintésével, kockalámpával, műanyag hátsó szellőztetővel és a kiegészítőként azonnal megvásárolt piros szövet-fekete műbőrszoknya típusú, habszivaccsal kiegészített üléshuzattal TV 44-24 rendszámmal. Édesapám boldogsága kiteljesedett, a 100S után végre ismét szerethetett egy Skodát. Természetesen, mint akkor mindenki, a hároméves használt autót a szabadpiacon egyetlen reggel alatt eredeti áránál magasabban sikerült eladniuk, melynek okát korántsem a hiperinflációban, hanem sokkal inkább a jegyrendszerben kereshetjük. Ha pedig már ily módon kicsiny családunkra mosolygott a szerencse, hát a pénzből ismét befizetésre került egy Zsiguli kombi fele, az "idő meg csak úgy megy" szlogennel.
Nem is gondolkodtunk új autón sokáig, mivel tudtuk: a hőn áhított Zsiguli-kombi ha nem is csillagközi, de bolygóközi távolságra lebegett már csupán. Egészen 1985 októberéig, amikor mindenféle előzetes jel nélkül postai értesítést kaptunk a Merkurtól, hogy a már 1981-ben Skodára átíratott sorszámunk szerint megérkezett a Gép. A hatást hasonlítani sem tudom semmihez, talán ha a csíksomlyói búcsúban leszállna egy rave zenekar százezer betépetten csápoló hívővel, olyan lehetett. Emlékszel, már magát a sorszámot is a lejáratuk előtt nagyon komoly, az autók vételárának harmadáért-feléért árusították azok, akinek véletlenül nem jött össze a teljes vételár, és ilyen nem sok volt akkoriban. És mivel a szabadpiacon egy új autó az állami ár másfél-kétszeresét érte, egy ilyen helyzet majdnem lottófőnyeremény-szintűnek, illetve isteni beavatkozás-ízűnek tekinthető.
Bökkenő azonban, mint minden rendes tündérmesében, itt is volt, mert a számhoz befizetve nem tartozott még egy árva alumínium tízfilléres sem. Elsőre ez szinte áthághatatlan akadálynak tűnt, elhomályosítva a csillogó ezerkettes krómbajszot, a műbőrszagot és gyári puttonyt. Egészen bő egy napig, mivel édesanyám minden emberi kapcsolatát latba véve ismerős unokaöccsének keresztanyja féltestvérének kutyáján keresztül talált egy kedves és segítőkész OTP-alkalmazottat, aki kedvességből mindenféle korrupciótól mentesen szemet hunyt a vételár egy összegben történő befizetése fölött, és kiállította a vételár-megfizetési igazolást! Mondom, vegytiszta fantasy. Ezzel megnyílt a sorompó a csepeli Szabadkikötő út irányában, ahol egy hét múlva édesapám és nagyapám átvették a magyar zöldségesek Szent Grálját, a mondanom sem kell, hogy fehér Ezerkettes kombit. A beazonosítását ne feledjük: GN 66-52. Nekem gyerekként az volt a csoda. Óriási tér, fekete műbőr ülések, erőtől duzzadó vezérműlánc-hang, és csak kevéssé vette el kedvemet a Skoda 105-höz történő visszalépés, amelyet kizárólag a csíkműszerfal jelentett. Teszem hozzá, 1978-tól az Autó-Motort nagymamámnál előfizető általános iskolásként még kizárólag az autók műszerfalára fókuszálva tudtam kijelenteni, hogy az illető kocsi ténylegesen tetszik-e, vagy sem. És akkor számomra az igazi minőséget és luxust a csőbe bujtatott, csőben sütött visszajelzők jelentették, lehetőleg legalább 180-as értékig kalibrálva, a leváltandó Skoda 120-as pedig pont ilyen volt.
Sajnos az igazi történet csak most kezdődik. Hosszas tervezés és évtizedes családi unszolás után szüleim végre rávették magukat, hogy meglátogassuk az izraeli rokonokat, igen nem tévedés az időpont. A probléma megoldása többszörös veszélyes szervezést kívánt. Ugye, a Közel-Kelet és főként a kapitalista Amerikát majmoló Izrael nem volt a támogatott, vagy engedélyezhető úti célok között, ezért édesanyám szervezett a családnak egy nyugat-európai körutat, Francia- és Spanyolországok céllal, mert ahhoz járt a leghosszabb külföldön tartózkodási engedély, és ráadásul a maximális valutakeret. További akadály nem a vízum megszerzése, hanem annak eltüntetése volt, mivel a kék színű, nyugati utazásra jogosító, magyar útlevelet a szabadság végeztével a szüleim állami vállalatánál a főnökeik általában erősen áttanulmányozták rendszerellenes nyomok és családunk jóléte után kutatva.
Így abban a szent könyvecskében, mely külön kérelem és komoly vizslatás tárgya volt, a két, Ben-Gurion repülőtéren ejtett pecsét és a vízum szüleim munkahelyébe kerülhetett, és családunk egzisztenciális hanyatlásához vezethetett volna. Megoldás megtalálódott, de azt csak külön felhívásra vagyok hajlandó megadni, annak ellenére hogy semmilyen szabálysértés nem történt, és bármely ehhez kapcsolódó bűncselekmény már többször elévült. Édesapám elhunytának tényéről, mint büntethetőséget kizáró körülményről nem is szólva.
Tehát nekiindultunk Frankfurtnak, ami egy kitűnő állapotú és újnak tekinthető "család szeme fénye" Zsiguli kombival is nekem emberöltőnyinek és minimum a 2001 Űrodüsszeiával felérő mutatványnak tűnt. Érted – 1986, Izrael, 28 nap, Eilattal, Holt tengerrel, Jeruzsálemmel, csúszdaparkkal, pálmafával, fagyival. Maga a gyerekmennyország. Frankfurtban viszont le kellett tenni az autót, ami akkor sem volt kihívásmentes kérdés, de szerencsére egy családi barátunk fogorvoskodott akkor Offenbachban, ezért ő szívességből vállalta Zsiguli békében és nyugalomban megőrzését addig a szűk hónapig, sőt ki is szállított bennünket a reptérre. A Frankfurtba vezető úton vesztettem el a szocialista autók használhatóságba vetett hitem szüzességét. Apám keményen nyomta, bele-belegyalogolt a 140-be is, ami a rövid kombi diffit illetően kifejezetten kitűnő állapotot feltételez, de mégis csak a kamionokkal voltunk pariban, néha, ha nem jött emelkedő.
Hozzánk képest minden akkori átlag nyugati autó Millenium Falconként tűnt el a következő jégpálya-simaságú autobahn kanyarban. A reptérre induláskor Pisti, a fogorvos - aki egyébként értette és szerette is az autókat, elég csak annyit mondanom, hogy ő maga egy féléves, barnametál, automata BMW 525e-t használt - viccből és kipróbálási célzattal ajánlotta fel, tegyük meg együtt a mi fehér Zsigánkkal a közel húsz kilométert a reptérig és ő majd hazaevickél vele, esetleg azzal jön értünk. Tette mindezt azzal a valós megjegyzéssel, hogy tudta, mi, és a csomagok a limuzin BMW-ben sokkal kényelmesebben és gyorsabban tehetnék meg a rövid utat. Mondanom sem kell, nem azzal jelent meg, hanem egy sötétszürke Peugeot 505 GTL-lel, elektromos ablakkal és tetőablakkal, szövet ülésekkel, amitől én egyszerűen becsokiztam, nem mintha az indulás előtt próbált 525e nem lett volna több mint frenetikus, de az E28-akkor már három éve piacon volt, míg emlékei szerint 505 akkor teljesen új konstrukció volt, magam még sosem láttam itthon és az Autó-Motorban is csak első oldalas apróhírként.
Ehhez képest Pisti, amikor rákérdeztem, mindenféle szirszarnak, francia bádoglavórnak, foskoszorúnak titulálta, ami a BMW-jéhez képest ipari hulladék, de biztos kitaláltad, én nem hittem neki, sőt tüzetesen is végigcsodáltam az autót abban a szűk órában, amikor édesapámat poénból bevitte egy frankfurti kupiba, és mi édesanyámmal a kocsiban vártuk őket. Mindezek már korántsem voltak meglepőek azután, amit Pisti barátunk a Zsiguli kulcsának visszaadásakor mondott édesapám „no és milyen volt az autó?" - félszeg kérdésére. Pistivel egyébként szüleim tényleg kölcsönösen szerették és becsülték egymást. Nem kertelt. Német viszonylatban is gazdag, és mindentől független, vagány fogorvos volt, ma aranyifjúnak mondanám. "Tomikám, ez olyan szar, hogy nem is értem hogyan jutottatok el vele Frankfurtig" – kezdte a sommás ítéletet. "Nem az a baj, hogy erő semmi benne" – folytatta – "hanem hogy mindehhez képest a kormányművétől leszakadt a bicepszem, a visszafelé úton az autópályán nem hittem el, hogy tudok húsz kilométeren keresztül egyetlen sávban maradni" – fejezte be. Majd hozzátette, a BMW szervizben van, azért kérte arra az időre a Peugeot-t. Az ugyanis egy halvány pillanatra nem jutott eszébe, hogy a szovjetet elmozdítsa az udvarról.
Izraelt egy hónapon át egy másik rokon akkor új Passat kombijával futottuk keresztül és kasul. Azt hiszem, enyhén autómán édesapám akkor határozta el - ha csak lehet, vesz valahogy magának egy rendes nyugati autót.
Ez a hónapnyi hatás, ezek az ingerek, és hadd ne mondjam, egy új Adidas Spirit of Games cipő birtokbavétele akkor engem felnőtté avanzsáltak, egyben kigyógyítottak a gyermekkori, úttörőtáboros, szocializmusos, mérgező mételyből, illetve indítottak el a szabadverseny megértéséig, valamint ezzel az ellenzékiség irányába. Utóbbi két hónappal később perfektuálódott, amikor elsős gimnazistaként, történelemórán egy ténylegesen majdnem kicsapást érő megjegyzést tettem a marxi piramiselmélet fejlettségi magyarázatára. De ez már merőben más, és tárgyhoz képest jelentősen OFF történet."
Akkor most egy időre berekesztjük a Zsigulit. Született közel ezer fotó, készítettünk nagyjából harminc videót, belekalapáltunk a billentyűzetbe olyan kétszázötvenezer betűt (az egy egész könyv ám), jó meló volt, verejtékes, de örömteli.
És ne feledjék: tavasszal találkozunk az Oldtimer Expón – gigantikus Lada-program készül, én már tudok róla ezt-azt…
Ha pedig vége, akkor álljon itt a Zsiguli-hét összes cikke, mementóul, megkerülhetetlenül:
2010.12.05.: Jövő héten Totalcart kell olvasni
A TC-dolgozóinak és a Zsigulinak a viszonya, régi sztorik, régi képek, nagy csattanások, és még Taki (Szomszédok) bácsi piros Zsigája is előkerül.
2010.12.06.: Togliatti: hivatalos és nem hivatalos verzió
A gyáralapításnál és a Zsiguli nevű gépkocsi bölcsőjénél jártunk.
2010.12.07.: Nagy Zsiguliteszt
Hat veterán Zsiguli, sok fotóval, teszttel, interjúkkal. Csak győzzék végigolvasni.
2010.12.08.: Zsigulimó
A világ leghosszabb Zsigulija, khm, néhány, khm extrával. Winkler-Vályi kettős a videóban.
2010.12.09.: Taxis, rendőr, két jóbarát
Két igazi megszállott, két rettenet mód korhű, szolgálati gépkocsival.
2010.12.10.: Koppány öröksége
Kilenc darab tuning-Lada a kilóra megvett, szám nélküli vasdarabtól egészen a Lamborghini-színű és árú csodazsigáig. Videók, riportok, sederintés, porolás, és bömböl a Janó dob.
2010.12.11.: Van ott még valaki Zsiguliéknál?
A VAZ-gyár negyven éve működik, igaz, közben többször kis híján tönkrement. Európa volt legnagyobb autógyára a tönk szélén, de büszkén.
2010.12.12.: Ordítottam, hát persze
Egy gruppe 2-es Zsiga versenygép a hetvenes évekből, egy H csoportos VFTS a nyolcvanas évekből. Sofőrünk Németh Gyula és Balatonyi Árpád. Videó, csapatás, minden.
2010.12.14.: A legnagyobb darabszámban gyártott autó?
Minden gyümölcs, ami megtermett a Fiat 124-fán. Seat, Tofas, koreai Fiat-124, na meg a kabrió Touringéktól.
2010.12.16.: Összkerekes Sziszifusz veteránvizsgával
Onnan jött vissza, ahonnan Niváknak már nem szokás: rendszám nélküli lyukas rom volt, erdei csapatásra használták. Aztán most meg oldtimer-vizsgás? Winkler tesztelte a csoda-Nivát Pécsett.
2010.12.21.: Ládaderbi luxusladával
Egy Zsiguli, amiről mindent elhinnénk, csak azt nem, hogy Zsiguli. Először is: két ajtaja van. Aztán: nincs teteje, ródon vannak a lámpái, fa a műszerfala. Ehh, inkább nézzék meg.
2010.12.23.: Vége a Zsiguli-hétnek. Vagy mégsem?
Remélem, ezt senki nem szopta be. Hiszen ez itt pont ez a poszt. Itt.
Hogy is mondják olimpiai híradások végén? Ja, megvan: köszönjük, hogy velünk szurkáltak. Bocsánat - szurkoltak.
