Nincsenek könnyes memoárok, sajnálkozás vagy jajgatás, elvégre én döntöttem úgy, hogy megválok tőle. Most azonban, ahogy a régi papírok között turkálok, rádöbbentem: ennyi időt még egy autóval sem töltöttem együtt. Elmosolyodtam egy kicsit: nocsak, öt és fél év? Nem tűnt annyinak, úgy látszik, a japánok feltalálták az időgépet vagy mi. Eltalálták: eladtam hűséges Mazdámat.
A 97-es 323F-ről volt már szó többször is. Elmeséltem, miért ez lett, aztán dokumentáltam egy elég komoly gatyábarázást még a boldog időkből, amikor Érden sikított a flex, aztán nagy csönd, nem volt miről írni, a kisautó ugyanis pontosan azt tette, amit a közvélemény az ilyen japán autókra évek hosszú során ráakasztott: működött.
Az igazsághoz azonban hozzátartozik a tény, hogy BÁRMILYEN autó legnagyobb ellensége a tulajdonosa, ezért az ifjonti hévvel elkövetett tuningmániából idejében ébredve semmi mással nem törődtem, csak azzal, hogy a lehetőségekhez képest műszaki szempontból hibátlan legyen. A külsőségek igazán nem számítottak, egy napi használatban lévő autón elfér a karc és egy-két horpadás, ezekből egyről tehetek én, a többit jellemzően parkolókban szedte össze, cetlit csak egy vétkes hagyott.
Persze volt egy törés, olyan 200 ezer kilométernél, amelyiknél nagy levegőt kellett vennem és eldöntenem, újfent karbantartom vagy hagyom a fenébe. Addigra azonban kivívta magának a tiszteletet, így megmenekült és jött-ment tovább, átlagban fixen 7 liter alatt fogyasztva. Közben érkezett a családunkba a kis Lancia, mint második autó, majd a Patkány, mint projektautó, a Mazda azonban fix pont volt. Nem volt sem erős, sem túl kényelmes, de 13 éves létére mindene tökéletesen működött. Kezdtem ugyan unni, néha hiányzott a gerinctámasz és a fűtött ülés, a nagyobb csend és a több lóerő, de a kezdőlökést, ami eladásához vezetett, fiam születése adta meg. Kényelmesebb, nagyobb autó kell, vagy ugyanilyen kategóriás kombi. Elkezdtem tervezni az eladását.
A vezérműtengelyek rövid lánca csörög, elméletileg sosem kell cserélni, gyakorlatilag éppen annyit nyúlt a kétszáztizenvalahányezer kilométer alatt, hogy 4000-es fordulat fölött hűen imitálja a szelepcsörgést. A vezérlést tavaly cseréltük, de ha már megbontjuk, cserélni kéne azt is, aztán szíjak, olaj, olajszűrő, gyertyák és a többi apróság... érdemes-e még, vagy nyomjam tele finissel és adjam el az első jöttmentnek. Na azt már nem! Nem azért törődtem vele éveken keresztül, hogy most valami hülyegyerek széthajtsa!
Szerencsére Tibor barátom éppen munkába járós autót keresett, a családi Octavia kombit Kata, a felesége és kisfia, Bence használják, így jól jött volna neki egy megbízható ingázóeszköz. Szó szót követett, végül megalkudtunk, én pedig még utoljára kivittem Petihez az autót, hogy csinálja meg rajta a fent említett dolgokat, elvégre egy barátság ne egy szétrepült vezérlésen múljon. Na és persze én is nyugodtabban alszom, ha tudom, hogy nem egy roncsot sóztam a barátomra, hanem egy autót, ami még legalább öt évig az marad. Még akkor is, ha hirtelenjében ráköltöttem mintegy 50-60 ezer forintot.
Így is lett, a motor újra simán járt, bár futott már nem keveset és kéthavonta 1-2 deci olajat már hozzá kellett önteni, de önmagához képest nem érződött gyengének, a váltója hibátlan, futóműve jó, a fékekben alig van 7000 kilométer, téli-nyári garnitúra gumi felniken és két rohadás, egyik a csomagtérajtó alján, a másik pár hete tűnt fel a bal hátsó kerékív sarkában. Menthetőek még bőven.
Utolsó útján, Budapestről Pozsonyba olyan jó volt, mint még soha. Példás egyenesfutással, tartós 130-cal gurult finoman én pedig lélekben számbavettem az együtt eltöltött időt. Olaszország, Szlovénia többször, négy emberrel, cucokkal, a kirándulások, családlátogatások, téli kalandok és költözés, munkahelyváltás és a tán ezerszer megjárt BP-Pozsony táv... Ha azonnal nem is, de a kép hátterében mindig ott állt biztos pontként a kis kék Mazda a maga szerény 90 lóerejével és irgalmatlan megbízhatóságával. Költöttem rá, amennyit kellett, a váratlan bajt még hírből sem ismerte, kapott tőlem ugyan, de a büntető kéz után mindig jött a jutalmazó jobb, nem bántottam sosem, hidegben nem forgattam 2500 fölé és hiszem azt, hogy ezzel tettem neki a legjobbat.
Aztán hazaértünk, beálltam a mosóba és utoljára lemosattam (minden hónapban egyszer megkapta), kitakarítottam, majd kicsit szomorúan leparkoltam a ház előtt. Tibor pedig jött, átadta az 1600 eurót és elment. Eladni akartam az autót, nem keresni rajta, ezért lett ennyi. Duplalégzsákos, klímás autót kapott érte, amire garanciát is nyugodt szívvel vállalhattam, két garnitúra felnivel és egy nagy adag törődéssel. Kicsit még végigsimítottam persze, jó ez a forma még így, 13 évesen is. Aki ilyet vesz, az jól nézze meg, de ha jó az állapota, bátran ajánlom.
És bírta, ami miatt akkorra szerettem meg, mire eladtam. Öt és fél év után egy racionális döntés kellemes emléke marad. Kivívta magának a megbecsülést és ez nagy szó manapság, mert ahhoz évek kellenek, au revoir 323F, jó autónk voltál!
Utódod már itt áll a ház előtt. Ilyen az élet.
