A vén szeszcsempész bemutat

Annak idején, 1965-ben Ford Galaxie 500 XL-ként hagyta el a gyárat, 6.4 literes V8-assal és négygangos padlóváltóval. Aztán valaki, valamikor, egyértelmű céllal átépítette az autót, megkapta a 427 köbös (7 literes) motort és egy másik, erősebb váltót. Moonshine runner lett belőle (Holdfényfutó?), idős tulajdonosa évekig így használta, mielőtt eladta.

A gyönyörű terminus technicus megtévesztő, hiszen leginkább éjszakai, illegális gyorsulókra, a negyedmérföld ismeretlenül elfeledett bajnokaira gondolhatnánk, pedig nem. Igaz, jellemzően éjszaka végezték a tevékenységet, azaz csempészték a házilag (búzából, krumpliból illetve bármi egyébből) készített whiskyt azok, akik kijátszották az egyes államok eltérő adótörvényeit. Ők voltak a moonshine runnerek, egy szubkultúra, melynek tagjai a negyvenes évektől kezdve egészen a hetvenes évek elejéig csempészték a szeszt. A lakosság a rendszert kijátszó ügyes csibészeket látta bennük, a hatóságok pedig az adócsalókat, így mindent megtettek, hogy elkapják őket.

(Közben jött a helyes megfejtés, a moonshine-zugpálinka, köszi. A dolog romantikájából nem von le semmit.)

A moonshine runnerek azonban nem kezdők voltak: az adott megye útjait tökéletesen ismerő, vakmerő fiatalok, akik az így megszerzett pénzt autóikra költötték és imádtak vezetni. Kalandos életük rengeteg embert inspirált filmesektől (Hazárd megye lordjai) zenészekig (Grateful Dead), korabeli betyárromantika, lovak helyett dübörgő V8-asokkal.

A szeszcsempészethez természetesen nem akármilyen autó kellett: nagy csomagtartóval, a plusz súly miatt erős futóművel és motorral szerelt kocsi, jellemzően külön kapcsolóra szerelt féklámpával, mint azt Willie Clay Call Chrysler New Yorkerében is látni. A ma már öreg Willie (középen), kinek nagyapja és apja is runner volt annak idején, Észak-Karolina tekergős útjait úgy ismerte, mint a tenyerét, de az őt üldöző hatóságiak nem láthatták, hol fékez valójában...

A moonshine runnerek ideje azonban régen elmúlt már, de maga a szubkultúra gyermekeiben él tovább, hiszen az NHRA (National Hot Rod Association) alapítótagjai között is megtalálhatóak, ráadásul 1947. december 14.-én a floridai Streamline Hotelben a legendás Big Bill France, akit sosem kaptak el, nagy találkozót szervezett az összes moonshine runner számára. A sok kis különálló, autót bütykölő és egymással versengő csoportot egy szervezetbe tömörítette és egységes versenyszabályzatot fogadtatott el velük, ez lett a National Association for Stock Car Auto Racing. A Nascar megszületett, két hónap múlva pedig Daytonában megtartották első versenyüket.

Most pedig itt ez az öreg, ütött-kopott Galaxie, a néhai csempészautó, mely hosszú-hosszú évek óta pihent a raktár sarkában, ponyva és ezermillió kacat alatt. Aki érdeklődött, annak tulajdonosa csak valami öreg Ford-ként azonosította, egy rom, mely csak a helyet foglalja. Nem kell, hogy tudjanak arról, miféle kincs ez, úgysem értenék meg.

Ő azonban tudta, mit rejt az öreg, porladó bódé, az ütött-kopott festés, tisztában volt vele, hogyan képes szólni még a rozsdás kipufogódob. Ezért most leporolta és elővette ifjúkora emlékét, kicsit talán azért is, hogy megmutassa a kétkedőknek, mit tud még az ócskavas.

Csodálatos kisfilm, tele szimbolikával, történettel és a környéket megbotránkoztató, környezetszennyező és szakadtságában is büszke Forddal, mely a múltból visszanyúlva mutat egy majd' öt és fél méteres, felemelt középső ujjat a műanyag PT Cruisernek.

Persze, el is hangzik a kisfilmben, hogy ma már egy Impreza WRX odaverné, csak egy Impreza sosem fog így szólni, ráadásul ilyen autó nem jön szembe minden sarkon, ez - és a múltja - teszi különlegessé a vén moonshine runner-Fordot. Egykoron Detroit volt a világ közepe, ezt ne felejtsük el. És az akkori csodák közül sok még mindig itt él velünk.

Some Old Ford from Ben Pender-Cudlip on Vimeo.