„Nyári munka ’91 külföld”. Ha jól emlékszem, ez volt a címe annak a kiadványnak, ami a nagy lehetőségeket rejtette. Két évvel a rendszerváltás után, betöltött 18 évvel, frissen letett érettségi vizsgával, kész felvételivel a műszaki egyetemre, és még az első nagy szerelem is meglett. Így minden sikerült, amit arra az évre elterveztem (azaz reméltem), egyvalamit kivéve.
Nem jött válasz az említett kiadványban szereplő címekre írt levelekre, pedig vagy tizenöt helyre írtunk a barátnőmmel és a barátommal. Németország, Luxemburg, Belgium, Ausztria, Olaszország - mindenhová. A korábbi gimis évek után mindig kukoricacímerező táborban töltöttünk vagy három-négy hetet, de a végzősök már nem mehettek. Pedig mi még nagyon élveztük volna, és viszonylag jó pénzt is fizettek érte. Együtt voltunk a barátokkal, és bár nappal kemény volt a munka, de már a teherautós út is jó volt ki meg vissza, este aztán jöttek a bulik, párnacsaták, játék, a tehenészet, a házikolbász, a töklekvár, ilyenek. Aki volt már efféle táborban, tudja, milyen volt, és biztos, hogy sokat nosztalgiázik róla, aki nem, sajnálhatja, hogy lemaradt. Más volt ez még akkoriban, az „átkosban”.
Hajtott minket a vágy, előttünk volt az élet, a világ és a világútlevél, mintha egy titkos kapu nyílt volna meg, a túlsó oldalán meseországgal. Azt gondoltuk, nekünk már mindent lehet, menni akartunk, és persze kis pénzt is keresni, lehetőleg valutát. Nem is tudtuk, mi lenne, ha mehetnénk, mivel indulnánk útnak. Autónk még nem volt, addig sosem mentünk a határon túlra szülők nélkül.
Hosszas bizonytalanság után végre kaptunk egy levelet. Luxemburgból (vagy ahogy ők ejtették, Laxenburhból), egy farmról jött. Farmos munka, traktorszerviz és bébiszittelés, lehet választani, várnak. A szülők kicsit aggódtak, inkább összefogtak. Így a barátnőm papája felajánlotta, hogy kivisz, az enyém meg hogy visszahoz bennünket kocsival. A két autó, ami akkor még viszonylag új volt, meglepő módon még most is megvan. Most, húsz évvel később azt a Lada Samarát a barátnőm, a Skoda Favoritot a bátyám használja. Telefonon egyeztettünk az emberrel, mentünk.
Jártam már előtte is párszor nyugaton, például Ausztriában, Németországban, Belgiumban a szüleimmel, ennek ellenére megint lenyűgözött a rend és a tisztaság, a szépen karbantartott, virágokkal díszített házak. Kicsit úgy éreztük magunkat, mint egy homelesszes a gazdag emberek világában.
Gyönyörű nagy ház fogadott, hatalmas istállókkal, ólakkal, birtokkal. Mai szemmel nézve már azt mondanám, ottani viszonylatban átlagos épület volt, akkor még másnak tűnt. A nagy automata mosógép tetején szárítógép is volt a táncterem nagyságú fürdőszobában. Este, miután körbejártunk, hideg zuhanyként ért azonban, hogy a farmon csak az egyik lány dolgozhat.
A traktorszerviz, ahová a barátomat várták, és annak tulajdonosa, illetve három gyereke, akikre vigyázni kellett, körülbelül harminc kilométerre, egy másik faluban voltak. Az első hétre felajánlottam, hogy maradok én, megígérték, hogy időnként átmegyünk a másik helyre, és a következő héten cserélhetünk a barátnőmmel.
Furcsa így utólag, hogy bevállaltam. Hogy miért is nem akartam a barátommal maradni és bébiszittelni. De jól tettem. Reggel 5-kor kelés, traktorral ki a tehenekhez, etetés közben fejés fejőgéppel, majd a friss tejjel vissza. Ezután a bocikat kellett megetetni, egészen finom, vanília illatú tápszerrel, amit csak azért nem kóstoltam meg, mert mindig tele volt legyekkel. Reggeli után jött a ház körüli munka. Sokféle állatot tartottak, kecskét, malacokat, birkákat, nyulakat, tyúkokat.
Napközben egy kis kapálás, traktoros bérmunka, hasonlók, késő délután megint fejés. Estére mozdulni sem bírtam, olyan lettem addigra, mint valami ólommal kitömött rongybaba, a városi élet erre nem készített fel. Nem tudtam németül, a gazda viszont nem tudott angolul, így az első napokban kézzel-lábbal magyaráztunk egymásnak. Azonban már a második nap reggelén próbált mondani valamit, amikor a traktor mellé értünk, kis kártyaszerűt rajzolt a kezével és mutogatott a traktor felé. Azt akarta kérdezni, hogy vezethetek-e traktort a jogosítványommal, ha egyáltalán van.
Értettem én rögtön, mit akar, csak nem tudtam, hirtelen, mit válaszoljak. Fogalmam se volt, hogy tudnék-e egyáltalán, hiszen még sohasem vezettem traktort. Átvillant az agyamon: attól nem kell félnem, hogy a faluban igazoltat egy rendőr, nagy távokat pedig biztosan nem kell vezetnem. Végül bólogattam, hogy igen.
Megmutatta hol a fék, a váltó, illetve a váltók. A felezőre teknős és nyuszi volt rajzolva, városban a nyuszit, a földeken időnként a teknőst is használtam. Ha jól emlékszem, egyébként négysebességes volt, jellemző módon a márkáját nem jegyeztem meg, csak hogy kicsi és piros, és mindig fülig ért a szám, ha a kormánya mögé ülhettem. Szerintem ez tetszett Nicónak (a körülbelül 28 éves gazdának), mert attól kezdve minden reggel és este én vezettem a kis piros traktort a tehénetetővel, meg a fejőgépekkel megpakolt utánfutóval a rétre.
Nem tudom leírni, mennyire élveztem rajta az utazást, eltraktoroztam volna a világ végére is, szabad voltam, mint a madár, legalábbis úgy éreztem. Sosem felejtem el. Arra gondoltam, ha nem megy majd jól az egyetem, leteszem a traktoros jogsit, és farmon fogok dolgozni valahol. Akkor szerettem meg a dízelhangot is, állati jó dörömbölése volt, illetve van (még mindig így gondolom, ugyanis). Annyira belejöttem a munkába, hogy végül nem is cseréltünk a barátnőmmel, ő végig bébiszittelt, én meg dolgoztam a farmon.
Azért is volt fontos Nicónak, hogy vezessem ezt a kis traktort, mert addig valamelyik nagyobbal elment egy-egy bérmunkára, mert ott sem volt minden gazdának jól felszerelt traktora. Egy ilyen alkalommal megengedte, hogy a levágott füvet/szénát összeszedjem csíkokba (bálázás előtti fázis), amíg ő mást csinál. Minden simán ment, a forgó gereblyék tették a dolgukat, én csak figyeltem, hogy az összeszedett füvön ne menjek át még egyszer. Viszonylag egyenes sorokat hoztam össze.
Csak azzal nem kalkuláltam, hogy a négy tárcsa jóval szélesebb, mint a traktor. A rét egyik szegletében lajtos kocsi állt, a tehenek itatója. Az egyik fordulóban éktelen nagy csikorgás és recsegés hallatszott hátulról, ahogy el akartam menni mellette, de nem tudtam. Beakadt az egyik tárcsa és mire megálltam, kilencven fokban elgörbült. Nem kicsit volt ciki, egy ilyen szerszám még ott is sokba került. Még szerencse, hogy a teheneket korábban egy kisebb karámba tereltük – képzelhetik, mi történt volna, ha nekimegyek valamelyiknek. A munka félbe maradt, várnom kellett, amíg az ember visszajön. Németül ugye nem tudtam, de értettem, hogy anyázik rendesen, meg az is kiderült, hogy ez a gép tulajdonképpen az apjáé.
Kis fejtörés után végül hozott egy erős láncot, és az itató igénybevételével egész ügyesen visszagörbítette a gereblyét, alig látszott rajta a hajlítás. Sajnos a munkát ezután ő fejezte be, de láthatóan nem haragudott rám nagyon.
Azért is gondolom, mert másnap délelőtt lazítottunk kicsit, néhány órára elvitt egy ismerősével egy kis négyszemélyes Cessnával repülni. Azelőtt persze még nem ültem nemhogy kicsi, de nagy repülőn sem soha. Klassz kikapcsolódás volt, a falu és a közeli város kanyargós folyója vakítóan csillogott odalent, lenyűgözött a táj, meg a repülés. Persze a munkát délután folytatni kellett, de így már sokkal jobban ment. Eltelt az első hét, eléggé elfáradtam, s szombat lévén szerettem volna végre pihenni egyet, illetve az ígéret szerint átmenni a barátomhoz és a barátnőmhöz, amire addig nem jutott idő.
Sajnos azok az átkozott tehenek hétvégén is tele voltak tejjel, így persze nem lehetett pihenni. Ez például nem szerepelt a tervben. Hétvégén, fiatal lévén, szerettem volna sokáig aludni, lassulni, megnézni érdekes helyeket, este pedig szórakozni. Az első és a második dolog kivételével azért mégis kijutott némi jó nekem is.
Például a szürke hétköznapok feldobására kiruccantunk egy-két gazdasági kiállításra. Persze nem is vártam, hogy szépművészeti múzeumba megyünk majd. Szombat este, tehénfejés után végre eljutottunk a barátomékhoz, és elmentünk egy egész jó kis helyi zenés-táncos dizsibe. Nico nagyon rendes volt, másnap nem keltett fel hajnalban, inkább egyedül ment ki a tehenekhez.
A harmadik hét vége felé többször is megkérdezte, hogy jól éreztem-e magam, egyértelműen örült volna, ha ott maradok még, akármeddig is, amit én persze nem akartam megérteni. Már nagyon mentem volna haza, a szüleim is hiányoztak, és igazán jólesett volna, ha pihenhetek, nyaralhatok is egy kicsit. Úgy igazán.
A három hetet, ha akarnám, sem tudnám elfelejteni, mert az egyik tehén úgy rálépett a bal lábamra, hogy még ma is megvan a nyoma. De nem bánom, szuper volt, az unokáimnak is mesélni fogok róla.
Minden mai, városi, számítógép előtt elkényelmesedett fiatalt beíratnék nyaranta egy vidéki gazdasági tanfolyamra, tanulja meg, milyen a kemény kétkezi munka, de azért azt is, hogy lássák, mennyi szépsége van annak. A fiaimmal biztosan ezt fogom tenni, ha nagyobbak lesznek.
Majd ha minden autós projekt befejeződik a ház körül, talán jut pénz egy kisebb traktorra is nekem, hely meg balatoni telken lévő garázsban, ha kipakoljuk a sok Merci-, Puch-, Bianchi-alkatrészt. Addig is traktormajálisra járunk nyálat csorgatni, az is több a semminél, ott mindig van alkalom, hogy legalább felüljek valamelyik traktorra, de volt már alkalom, hogy vezetni is engedtek. Nagy szó ez a tulajdonosoktól, mert nincs rám írva, hogy már voltam egyszer az életben traktoroslány. Három hétig.
Azaz - lehet, hogy most utoljára megyünk bokori traktormajálisra szombaton. Úgy hírlik, nem rendezik meg többet, nincs rá pénz, veszteséges az egész buli. Pedig a bokori traktormajális szerintem a legjobb, leghangulatosabb autós rendezvény Magyarországon. És nemcsak szerintem. Kár lesz érte. Aki volt már ott, tudja - óriási színfolt tűnik el az éves programok sorából. Sokaknak pedig az egyetlen, a legnagyobb.
