A reggeli kis közjáték után a lelkes és kitartó kompánia sikeresen több részre szakadt. Először elindultak a feltüzelt veteránok, Laci és Jóska hamar elpöfögtek a határ irányába. Senki nem aggódott, hiszen tudtuk, úgyis utolérjük őket.
Aztán pár percre rá a két tréler is utánuk eredt, az opelesek addig a hotel személyzetével mély egyetértésben harcoltak a fénymásolóval, úgy gondolták, jobb, ha nálunk is van kinyomtatott útvonalterv, bár eddig semmi szükség nem volt rá, az iGo profin elvitt mindenhová, úgy, ahogyan kell.
Én közben szembesültem azzal, hogy a hotelhall routere egyszerűen nem működik, így az ebédlőhelyiségben vadásztam az éteri netet, hogy kirakjam legalább azt az egy képet a jól sikerült reggeli szeánszról.
A két vénség közben ment. Mit ment: száguldott a messzeségben és mire végül utoljára – mintegy fél órával utánuk – elrajtoltunk Tomival, az operatőrrel, már sehol nem voltak.
De ugyanúgy köddé váltak a többiek számára is, Csikóst hiába hívtam, a nagy zajban nem hallotta a telefont, a rázkódásban nem érezte, hogy vibrál a nadrágzsebe. Így négy különálló csapat: a veteránok, a tréleresek, az Opel-staff és mi bolyongtunk a nyugodalmas, kisfalvas osztrák tájban.
Szerencsére volt egy fix pont, a 16-18-as utak mentén, ahonnan csak egy irányban mehettünk, így Barndorf városában sikeresen összefutottunk a kísérőkkel, de Csikósék nem voltak sehol...
Most vagy az van, hogy valahol mögöttünk bolyongnak, vagy nagyon elöl vannak már. Utóbbit sehogyan sem tudtuk elképzelni, pedig de. A magyarázat olyan egyszerű, hogy először eszünkbe sem jutott, van ilyen. A két öreg autó ugyanis fixen ötvennel megy mindenhol, így egy fél órás hátrányt akkor sem tudunk behozni a kis falvakkal szabdalt útvonalon, ha megfeszülünk. Gyorshajtani nem érdemes, mert az osztrák rendőr cerkája csak egyszer sül el, de akkor mi vagyunk a rosszabbik végén, ebben biztosak lehetünk.
Így Csikósék voltak kénytelenek megvárni minket, többieket. Így már szépen, konvojban tudtunk nekivágni az eddigi legnehezebb szakasznak, ami Kilb városába vezetett, ahol megpihentünk. Az emelkedők és kanyargós kis utak még modernautós szemmel is tisztességesek voltak, így 12-14 km/órás sebességgel poroszkáltunk felfelé, de a két öreg, mint aki megveszett, keresztül-kasul előzte egymást.
Nem hittük el, hogy ezek a motorizált szekerek, melyekben még eredeti, gyári kerékcsapágyak (a legfiatalabb is 99 éves) és kormányösszekötők, laprugók vannak, ezt bírják majd gond nélkül. Ráadásul a műszerezettségük az abszolút nullához közelít. A sokat látott sofőrök szerint nincs ezzel gond, mert egyrészt majd látszik a gőz, ha felforrt a víz, a másik végén viszont a füst, ha már meghígult az olaj és elkezd fogyni. Kérem, korabeli diagnosztika.
Csikóst közben kirángattuk a Torpedóból, jelenleg is ő vezet, én a hátsó ülés kávébarna bőrén rothasztom magamon az inget (nem, a klíma ezen nem segít, csak az ülésszellőztetés, de az nincs), előttünk a Puppchen gurul lefelé a hegyről éppen 67-tel, közben folyamatosan durrog, eszméletlen aranyos szerkezet.
Kilbben olajat, benzint és hűtővizet igényeltek, emellett akadt már egy hiba is: a Puppchen kormányanyája lerázta magát és Kisapáti Jóska (az idősebb, szakállas úriember) ölében landolt, de ezt még menet közben orvosolták. Néha – egy-egy hosszabb etapot követő megállás után – nem hajlandók, csak tolással indulni, de annyira könnyű mindkét szerkezet (egy kézzel simán elhúzza őket egy felnőtt), hogy ez abszolút nem okoz gondot senkinek.
Szerencsére az etapok hossza optimálisan lett megszabva, így képesek vagyunk rendre tartani a tempót és az ütemtervet, estére még közel száz kilométert kell megtennünk Katsdorfig, ahonnan ismét jelentkezünk majd.
Mobil internetünk sajnos itt, a hegyek között erősen kihívásokkal küzd (jelenleg csak EDGE akad, 3G nem), így az e posztba szánt videót 234 perc alatt töltöttük föl. Pedig nem hosszú, nézzék csak meg!
Most szólt hátra a Csikós, hogy képzeljem el, az előttünk haladó 99 éves autó difijét pár nappal a túra előtt bontották csak meg, azt is csak a biztonság kedvéért. Hát így van ez, a többi történést Csikósra bízom, maradjon valami neki is.
Ja, az osztrák sofőrök sem jobbak ám a magyaroknál, csak az ebédszünet röpke órácskája alatt ketten is lezúztak egy-egy útszéli szemeteskukát a kisteherautójukkal.
