Ma, alig valamivel egy óra után a két matuzsálem hosszú idő után újra nagyot kortyolt a sűrű, hazai levegőből. Mintha százéves porcikájuk minden atomja megérezte volna a néhai gyárcsarnok olajszagát, úgy feküdtek neki az útnak. Hörögve-röfögve zúgtak, helyenként hetvennel is akár.
Nem gondoltam volna, hogy bármilyen formában a bőröm alá kerül a két varrógép, hiszen számomra ők már szinte beláthatatlan távolságban vannak, de azért kicsit megkönnyeztük mindannyian, amikor büszkén pöfögve egy lendülettel döngetett át a néhai határon.
A Puppchen (a kék), 99 éve nem volt ebben az országban, és valójában csak ekkor tudatosult bennem, mennyire öregek is ezek a motorizált szekerek.
1911 és 12, gondoljanak csak bele: a későbbi köztársasági elnök, Hindenburg ebben az évben vonult vissza aktív katonai szolgálatából, hogy 14-ben visszahívják. Enzo Ferrari még csak 13 éves volt, tizenhárom! Charlie Chaplin még nem tudta, mi az a szomorúság, mikor ezek már legurultak a gyártószalagról (igen, szalagról).
És most hazaértek, és jó nekik, nekünk is, mert akárhogy is van, csak az ember szívéhez nőnek ezek a rézcsöves, pöfögő izék.
Jelentkezünk ma még, addig is stay tuned, végre van német mobilnetünk!
