Tegnap úgy gondoltuk, vége a szerencsénknek. Nem sokkal az esti szállásra való megérkezésünk után olyan iszonyatos zuhé vette kezdetét, hogy azt hittük, innen már csak Noé bárkáján megyünk haza – feltéve, ha van benne rekesz az autók számára is. Máskülönben – természetesen – maradunk az autókkal, és inkább megfulladunk.
Nem hagyunk cserben senkit. Németország déli részén ítéletidőt mondtak a hírekben, 4-5 centis jégesővel, tönkretett mindennel. Az egybefüggő vízfüggönyön át mi is aggódva figyeltünk kifelé a szálló bejáratától Keller Balázzsal. Ha megjön a jég, és elég nagy, az már átüti a tréler ponyváját, utána pedig semmi nem állja akadályát, hogy a Torpedo úgy nézzen ki, mint valami szétlőtt első világháborús autóhulla. Felesleges volt aggódnunk, Regensburg környékét elkerülte a golyózápor. De a másnapi rossz idő garantáltnak látszott.
De az Opelek fölött, úgy tűnik, fél megyényi védőangyal lebeg – összeadva a kettőt már egy egészet kapunk. Ma szikrázó napsütéssel kezdtünk. Pistáék indulás előtt felmentek a „válhálához”, én meg lent maradtam a parkolóban. Egy odalent, a parkolóban kicsit tébláboltam a Torpedo körül, vártam a hívó szóra, hogy beülhessek, mint az ötöslottó kihúzására, de elmaradt. Sokkal fontosabb utasok ültek ma az autóban – a következő generációs Kellerek és Kisapátik. Eddig ők húzták a trélereket szörnyű monoton, biztonságos, puha unalomban, végre nekik is eljött a vidámparkozás ideje.
A reménytelen iszapban menetelés délelőttjét tehát Keller Lacival ma a Volvo XC90-esben éltük át, hál'istennek Laci kifogyhatatlan sztorijai megmentettek belőle pár órát. A maradékot pedig a Pistától elkobzott mobilneten húztuk ki – három napja nem fértem hozzá a Totalcarhoz, mert a céges netbook képtelen megbirkózni bármilyen wifivel, az aktuális mobilnet pedig nagyjából három műszakos kép/videofeltöltés üzemmódban működik.
De most, végre, lehetett. A Volvóban végre ott hevertek előttünk a posztjaink, utánuk a kommentözön, na meg a mai hármas összehasonlítónk – amiért kaptunk rendesen – lehetett végre olvasni. Elnézést utólag is, de ahhoz, hogy belépjek, és kommenteljek, kevés volt az idő, lassú és bizonytalan a net. Annyit azért hadd mondjak: drága dr.oid, megesküdtünk Pistával, hogy egyszer szerzünk még neked egy jól fizető állást a Totalcarnál, mert minden kommentednél zokogunk a röhögéstől. Ez olyan művészet, amihez mi kicsit vagyunk és szánalmasak.
Azt hittük, a hosszú emelkedők majd megölik a gépeket, de itt, Németországban valahogy szagot fogtak az öreg kopók, és szimatolva, farkcsóválva szaladtak fel a manikűrözött bajor hegyekre. A 20-30-as tempó helyett, amire számítottam, nem nagyon mentünk 40 alá, az emelkedőkön sem, elképesztő. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a fiatalabb generáció papásabban nyomja, mint a valódi papák – Laci és Jóska tegnap még kemény 55-60-akat diktált sík terepen, lejtőn Keller Laci belenyalt kis híján a 80-ba is, ma viszont egy tízessel lejjebb vagyunk. De az emelkedők jobban mennek. Tény, én sem száguldoznék az apám autójával, ha mögöttem jönne valami monstrum terepjáróval...
Aztán Pista is netezni akart, én meg már mindent láttam a TC-n, átültem hát vezetni az Insigniába. Nyúltak alattunk a kilométerek, bambultunk üveges szemekkel, mint valami droidok (bocs dr.oid úr, no offense meant). Egy hosszú hallgatás után éppen arról kezdtem diskurzust, hogy ma nem lesz miről írni, mert már a cukrosvizes-zuhanyozós trükköt sem tudom bevetni Pistám ellen, mert az eset óta mindig megnézi, mi van az üvegben. És ekkor – esemény!
Egy falun haladtunk éppen át, és a szemem sarkából megpillantottam valamit. Nem, nem az öreg Opeleken – a saját Insigniánk volt az. Halk bimbamm mellett megjelent valami piktogram a műszerfalon. Nem láttam az egészet, mert épp a bal vállam fölül, sréhen sütött be a nap, rá a kijelzőre. Pista, Pista, lesz témánk mára, valami van itt! - és közben próbáltam billegtetni a fejemet, hogy lássam is, mi a baj.
A kijelzőt végre le tudtam olvasni, de amit nem láttam, hogy jött közben egy durva útszűkület, én meg szépen ráhajtottam a szegélyre, így: bamm-bamm. Aki nem az utat nézi, baja lesz, ez örök igazság. És ha az újságíró túlságosan is vágyik valami eksnre, bebénázik. Két karcos felni a jobb oldalon, két sérült, de nem szálszakadt gumi – basszus, nem örültem. Hogy mit jelzett a bordkompjúter? Egy leeresztett bal hátsó gumit. De most már nem jelzi...
Ettől még tepertünk tovább, ötvennel. Ma kihagytuk az ebédet, mert – mint tudják, az újságíró az élet császára – annyit, és olyanokat eszünk, hogy a délidőben bedöntött kávé és a mellékelt sütik épp elegendőnek tűnt estig. Aztán üldözőbe vettük a véneket. Egészen jól haladtunk, sose volt egyszerre három-négynél több türelmetlen autós az uszályunkban, amikor Kisapáti Balázs egyszer csak kiállt a Puppchennel. Baj van – gondoltunk, és ahogy kisorolt, már húzta is az olajcsíkot. Kipattantunk az Insigniából, a gyors gépellenőrzés közben fotóztam is. Bizony, csúnya olajfolt ez.
Aztán, akármennyit is néztük, a Puppchen alja száraznak bizonyult, semmi olaj nem jön ki onnan. Téves riasztás, megint csak valami szar új autó ejtette el itt az olaját, Balázs pedig épp fölé hajtott. Hiszen az öregek tönkretehetetlenek. Ma tudtam meg Kisapáti Jóskától, hogy egyébként nem véletlen, hogy ennyire kevés olaj fogy az út során. Ezekben az autókban eredetileg nem volt más, csak kompressziógyűrű, emiatt pedig az olaj fent maradt a hengereiken, amit minden újabb ütemnél kipufogtak. Tehát fogyott. De ezt a két Opelt érte annyi korhűtlen módosítás, hogy már van olajlehúzó- és áteresztő gyűrűjük is, ezért alig-alig tűnik el belőlük kenőanyag. Egész úton jó, ha eddig két litert megettek, talán annyit sem.
Ekkorra már az út háromnegyedét megtettük az esti szállás helyszínéig, a Würzburghoz közeli Ochsenhausenig, és most már óvatosan kijelenthetjük, hogy abban a Németországban járunk, amelyet már ezek az autók is nagyjából annak ismertek. Ma egyébként nemzeti ünnep van, mindenki kint van az utcán, a városok, falvak feldíszítve, boltok zárva. Probléma is volt ez Pistának, akinek elfogyott a dohánya.
Tanács minden bagósnak: ha Németoszágban jársz, ilyenkor legyen nálad legalább két-három tartalék doboz a C-vitamin rudacskákból, mert gondot okoz majd a beszerzés. Ötven kilométer során jártunk egy nagy benzinkútnál, ahol nem fogadtak el hitelkártyát. Aztán bementünk egy faluba, Pista kivett pénzt az automatából, majd a szomszédos kis kútnál próbálkozott – személyzet nélküli automata kút, derült ki. Majd egy sörözőnél is megálltunk, ahol maga a csapos nem volt képes kisajtolni egy életmentő doboz Marlbit az automatából. Végül a negyedik megállásnál jött össze a dolog.
Nem sokkal Ochsenhausen előtt egy pillanatra megint lekapcsolódtunk a csapatról. A németek ugyanis hétvégén, ünnepnapon kötelező jelleggel előveszik az oldtimereiket. Tegnap láttunk már szép Fecske-Mercit, ma egy piros kis-Ponton jött szembe, meg egy csomó Bobby Ewing-kabrió. Itt pedig, egy panzió előtt három vagány gépet találtunk. Az árnyékban állt egy erősen tuningolt A112 Abarth, kint a napon gyönyörű, vajszínű, hamvas Renault Dauphine terpeszkedett. De a lényeg, ami miatt megálltunk, az NSU 1000 TT volt, abban a korhű német tuningstílusban, amihez itt értenek a legjobban. Nézzék a képet, beszarás.
Persze hiba nélkül befutottunk Ochsenhausenbe, igazából nem is várunk mást. Holnap jön az utolsó etap az útból, utána a tulajdonosoknak már csak be kell gyűjteniük az elismeréseket. Szombat délelőtt a pucolásról szól majd (megbeszélték, hogy a rezek csillogni fognak, de a dicsőséges út alatt összegyűjtött bogarak rajta maradnak a hűtőkön), aztán jöhet a negyvenfogas amerikai vigyor. Jó lesz, már érzem.
