Leszakadó pofák, szolgálati veteránok

2011.06.25. 22:52
62 hozzászólás

Azzal, hogy a két vénséget behoztuk Rüsselsheimbe, és biztonságban tudtuk őket, ki is esett belőlünk a stresszrugó. Aludtunk egyet, és egy hete most először kezdődött úgy a nap, hogy „majd valamikor elindulunk”. Ennek megfelelően tizenegy körül startoltunk a szállodából.

Mentségünkre szolgáljon, hogy előző este először én dolgoztam végig a vacsorát, meg utána vagy másfél órát a ma reggel megjelent poszttal, aztán a nagy ijedségre természetesen boroznunk kellett (jóféle chilei cabernet sauvignont találtunk), amiből hajnali kettőig tartó beszélgetés lett a szálloda halljában. Négyen maradtunk lent: Kisapáti Jóska, Keller Balázs és persze Pista. Aki utána még hajnal négyig töltögette a posztomhoz a képeket, videókat. Nem lazsálunk, de nem is rohadunk bele a munkába, jut idő sztorizni, kell melózni is, megvan az egyensúly.

Ma már sokan nevetnének a műanyagokon, de egy ilyen autó nagy kincs ám. Ráadásul ez tényleg úgy megy, ahogy kinéz


Ahogy megbeszéltük már korábban, autótakarítással kezdtük a napot. Először a rászáradt pezsgőt tisztítottuk le a kocsikról, aztán jöhetett a vaksz, a krómpucc, ami jelen esetben rézpuccként szolgált. Aki nem ismerné: Autosol a csodaszer neve, minden létező fémtisztítónál jobb, az egész világon ilyet használ minden valamirevaló veterános. Sajnos nem tudok róla, hogy nálunk lehetne kapni, én mindig külföldi börzéken szerzem be, két-három tubusonként. Ha látnak, vegyenek, fekete-arany a tubusa, nem fognak csalódni benne.

A postás bicikli igazi retró custom. Azonnal hazavittük volna. Ja, 1905-ben készült!

Ezzel elment vagy két óra, az autók igen szépek lettek. Addigra elkezdtek beszivárogni a régi Opel-gyárudvarra a délutáni rendezvényre meghívott veteránok. Nem csak Opelek, dehogyis, volt ott Morgan, BMW Isetta, Fiat 500, Porsche 911, Pagoda-Mercik, fecske-kupé, olyan Mercury Cougar, mint a Winkleré, meg tudja az ég még mi.

Hogy tényleg a hetedik mennyországban érezzük magunkat, még a várost is teleszórták oldtimerekkel – minden harmadik bolt előtt áll valami veterán a sétálóutcákban, tiszta autóbuzi-fieszta volt az egész, pedig Rüsselsheim kicsit olyan, mint Csepel volt a hetvenes években – melós város. És közben meghozták az autóinkat, mert, mint tudják: az újságíró az élet császára. A szolgálati autókat. Nekünk. Három (ill.két) napra.

Oáááá...sosem gondoltam volna, hogy ennyire kívánni fogok egy Opelt. Bal oldalon Csikós Rekord B-je (1966, vele egyidős), jobb oldalon az én Commodore 2.5E-m, ami két évvel fiatalabb tőlem

Pistának egy 1981-es Commodore C jutott (a Rekord E sport-luxusverziója), sorhat, automata, 35 ezer kilométerrel az órájában, zsír. Nekem egy még érdekesebb kocsi jött, az 1954-es foci-világbajnokság sztárjának, Sepp Herbergernek az autója. Egy 1966-os, tehát velem pont egyidős, 1,9-es, 90 lóerős Rekord B. Ilyen autóval vittek párszor kiskoromban Siófokon, és imádtam. Azóta sem ültem effélében. Ja, 51 ezer van az órájában. És mindkettő tolótetős.

Pista legszívesebben hazavinné. Egy tank benzinnel elég messzire el is jutna

Itt Rüsselsheimben egyébként a fél város török, vannak percek, amikor több vendégmunkást és leszármazottait látok elmenni az utcán, mint németet, ez elég vicces. Persze lehet ezt onnan is nézni, hogy legalább lesz, aki fizeti majd a nyugdíjakat, fenetuggya. De a sör jó, egy fánkosnál gyorsebédeltünk is, ám addigra már sietni kellett, mert indult a másnapi nagy veterános dzsemborit felvezető autós menet a városban. Ekkor, a saját veteránjainkhoz visszasétálva pillantottuk meg a legérdekesebb autót. Egy hatalmas, veszélyesen bömbölő, fakerekes szekér formájában. 1909-es Benz.

Az 1909-es Benz, mint egy ódon, üvöltő szörnyeteg, úgy száguldozott fel-alá

Végigvonultunk a belvároson, előttem a cougaros csávó állandóan túráztatta a motort, meg kipörgette a kerekeit, minek következtében Rekordom belseje lassan megtelt füsttel. Sokszorosan, hosszan, elnyújtottan részesültem az élményből, ritka szerencséseknek mondhatom magamat. Mondjuk. Aztán leparkolás, öreg opeleseinket körülvette a rajongó tömeg, a tévé, a rádió, a hódolók, hozzájuk se lehetett férni onnantól. Kiderült, hogy nem egy német is követte az eseményeket a neten, tehát már sokan várták a magyar csapatot. A Benzről is megtudtunk egyet, s mást. Például, hogy 35 lóerős, 3,5 literes motor hajtja, azért olyan zajos, mert éppen a nyitott, országúti kipufogón át bömböl, a tulajdonosának pedig van vagy százhúsz másik autója, ezekből ötven ilyen hasonló ősautó. Leesett a pofám, de konkrétan az aszfaltra.

Kell!

Aztán feltérképeztem a bicikliket is. Idén 125 éves az Opel-kerékpár, erre pedig erős hangsúlyt fektettek szerte Rüsselsheimben. Mindenütt Opel-cangák, velocipédek, postásbiciklik, versenygépek, ameddig a szem ellát. A gyár melletti kereskedés kirakata tele van oldie-kétkerekűkkel, százéves, lehajtott kormányos pályagépek, ötüléses tandemek, no meg valami brutál, autómotoros stéhermotor is ott ácsorgott, utóbbi mögött egy behatárolhatatlan áttételezésű, fapályás biciklivel. Kint, a találkozón is több tucat bringás és lovasaik, a legérdekesebb közülük nekem egy női bicaj volt. Kardános. 1907-ből. Addig nézegettem, addig fotóztam, mire a dekoratív ruhába öltözött nő felajánlotta – menjek vele egy kört. Nyikli-nyakli, fura egy szerkezet, óriási lógásokkal a hajtásban, de finom, könnyen tekerhető cucc. Iszonyat megtisztelve éreztem magam – a nő látta, hogy egy németet erősen törő idegennel van dolga, de észrevette az érdeklődést, és ezt a felbecsülhetetlen járművet odaadta, csak így.

Jaj, megsirattuk ezt a gyönyörű, jól használt Indiant. És igen. A fényezése gyári

Meg aztán befutott egy olyan kétkerekű, amitől helyben befostam a gatyámba, kellett volna az az adag pelenka hirtelen, amit a soproni, reggeli fotózkodáshoz vettünk még. Egy Indian, már abból a korszakból, amikor a Du Pont megvásárolta a céget, tehát nem kötelezően vörös színű, hanem valami vaj-bugyikék, félig burkolt kerekes. Olyan 1946-48-as lehetett, majd a hozzáértők kijavítanak, remélem, én fejből ide saccoltam. Amennyire ez látszott, mert alaposan használt, sőt elhasznált, horpadt, rozsdás, disznó állapotú motort kell elképzelni. a bőrdzsekis manus ledöntötte az oldalsztenderre, aztán elment körbejárni a placcot egy csatos üveg sörrel a kezében. Én meg hörögtem. Annyira vágytam erre a motorra, hogy ha nő lett volna, ott, helyben meg... Így viszont csak nyálfolyamokkal borítottam el a testét és zokogtam mellé egy keveset. Az az indiánfejes váltógomb. A lábi kuplung. A paralelogramma villa, a buta fényszóró, a buci hátsó lámpa, a szabadon levő dinamó, aminek a forgórészébe esőben ömlik be a víz. Az egy szál, mesteri kanyarokkal hátrahúzó kipufogó, az olaj, rozsda, öreggép-szag mámorító elegye. Semmi matt fekete festék, semmi bőrrojt, semmi halálfej, sehol egy túlzó elem, önmagában, az elhasználtságtól, a kinézetétől, a valódiságától patkány. Pista fél lábát odaadnám egy ilyenért, bármikor.

A kardános bicikli 1907-ből

Aztán mennünk kellett, oszlott már a társaság. hazafelé menet persze eltévedtünk Rüsselsheimben, a navi természetesen nem ismerte a Columbia szállót, ezért beteljesült a vágyam – a zsír Rekorddal, ami megy, mint állat, óriási napfénytetején felettem a végtelen ég, bronzszínű szövet-sky üléseiben édes a fetrengés, precíz kormányváltójával abszolút gengszteres a kapcsolás – no ezzel vagy közel ötven kilométert tekeregtem a városban. Mennyire, jó, hogy az ember néha bénázik, és váratlanul az ölébe hullik egy ilyen szuper háromnegyed óra a semmiből. És mennyire rossz, hogy közben nyomasztja – dolgozni kell, mert az olvasó nem maradhat le minderről. Szeretek cikket írni, de most fájt kicsit.

Holnap jön az óriás-buli. Autónk már van, nyakig benne leszünk. Durva lesz, kétezer autót ígérnek...

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.