Rég nem vettem Mercit...
Pedig – pláne ahhoz képest, mennyire semmi pénzbe került – amit megnéztem, egy meglepően jó autó volt. Meglepően. Egy apró lökés kellett volna csak, és megveszem.
De hiszen semmi okom autókat nézegetni. Amióta megvan, Era most örvend a legjobb egészségnek. Ha valaki beleül, némi finom vibráción kívül (amire százból kilencvenkilencen rávágnák: mit akarsz tőle, hiszen öreg?) nem érez kellemetlen zajt, zörejt, legfeljebb hátulról jön némi dobogás nagyon pocsék úton (valószínűleg az egyik Z-kar kezdi megadni magát). És nem melegszik, tudja a gyári gyorsítási értéket, jól indul, jól áll meg, nem támolyog, egyenesen fut, egyenesen lassít.
Ráadásul rajta az új maszk, a szögletes fényszórók, az új ütköző, gyönyörű lett a pofája. Elölről annyira jól néz ki, hogy kifejezett problémát okozott, amikor lomis autót kellett alakítania egy Dyga Zsombor filmben (Couch Surf, ez lesz a címe, nézzék majd meg!). Kapott Sághi Iván barátom veterán Merci buszáról egy óriási tetőcsomagtartót, megfosztottam a dísztárcsáitól, kicsit lejjebb szaggattam az eleve leszakadt ajtókédert (úgyis csinálni kellett már, belefért...), befújtam az elejét, farát WD-40-nel és port szórtam rá marékkal – egész hiteles lett.
Egy autóbuzit azonban sok tényező hátráltatni tud abban, hogy élvezni tudja a kocsiját, ha az esetleg éppen jó. Egyrészt az állandóság – most tényleg nem kell hozzányúlni? – ijeszti meg. Másrészt a megnyugvás foteljében hátradőlve körülhordozza tekintetét a horizonton, s azonnal kémlelni kezd, miközben magyarázatokat talál ki arra, miért is kéne megszabadulnia hű verdájától, amire annyit költött, amit annyi szeretettel masszírozott vissza szinte igazi autóvá a magyar ugar mélyéről.
Persze be van neki kattintva mindenféle használtautós portálokon a figyelő. Nap, mint nap érkeznek a friss leletek, nehogy nyugta legyen. Ám az autóbuzi szíve kemény, belenéz ugyan egyikbe-másikba a reggeli tea közben, de gondolattal már nem játszik, megjött abból ő rég.
Aztán egy-egy hirdetés mégis, elektromos ívet húzva, pici gömbvillámba burkolózva áttöri a védőburkot. És az autóbuzi ilyenkor – nem, nem nyúl a telefonhoz, annál rafkósabb ő – elküldi a haveroknak a linket. A mercis haveroknak, meg néhány egyéb kreténnek is. Úgyis leszavazzák, hiszen csak ő látja jónak, a többiek nem. Ez esetben azonban a Motordoki felvette a telefont. És megkérdezte az eladótól – mi a stájsz. És az eladó elmondta, hogy tíz éve az övé, lejárt a gáztartály minősítése, lejárt a vizsga is, ki is vonatta a forgalomból – mert a feleségem használta, de mostanában alig vezet - de megcsináltat rajta mindent normál áron, ha akad komoly érdeklődő.
A motor néha nem ugrik (sic), egyszer körbelakatolták, alul fújták, összecsiszolták (gondolom, polírozták) a díszléc fölötti résszel, de gyári a tetőn a fény, gyári a bele, vannak rajta kisebb hibák, de jó a fék, megy a benzin, a gáz, működik az elektromos tolótető. És kétszázezer. Motordoki aztán álmodozott egyet, majd lemondott az autóról - elég neki mostanában szélessávú lambda-szondával méregetni a verseny-Bogár emisszióját…
Nekem másnap reggel volt jelenésem a budapesti III. kerületben Erával, teljes lomtalanítós outfitben. Két helyszínen forgattak a kocsimmal, elméletileg délután fél négyig ott kellett volna dekkolnom, hogy mozgassam. Egy kidobott nap…
Ráadásul Zách Danival már korábban megbeszéltük, hogy szerda délután elmegyünk Ceglédre megvenni a Vespát, igaz, akkor még úgy tudtam, hogy kettőkor szabadulok a forgatásról. Márpedig Ceglédről hazajönni egy – húsz méternél többet talán évek óta nem gurult – ötvenes Vespával, ami esélyes, hogy csak 40-et megy, nem lesz szemvillanás. Arra rá kell majd szánni az időt. Egy darabig néztem a világosítókat, aztán nem bírtam tovább: felvettem a telefont, amibe reggel – inkább csak önsorsrombolásból – beleírtam a barna, W123-as, 230 E Mercedes számát.
A régi német újságok szerint a titkos tipp ez a motor, mert bár annyira talán már nem tartós, mint a korábbiak (egysoros vezérműlánca van, nem perselyes az olajszivattyú tengelye, ilyenek), de azért félmilliót elmegy zokszó nélkül, erős, takarékos. Három évvel ezelőtt már majdnem vettem egy ilyen motoros (pontosabban 200-as) kombit, aztán az utolsó pillanatban megfutamodtam, de legalább született egy poszt. Annak az autónak az lett a következménye, hogy csírázni kezdett a fejemben a 123-as Merci gondolata. Rá két hónapra megvettem Erát.
Ez itt most nem kombi, ami baj, de van tolóteteje, ami legalább akkora súly a mérleg átellenes serpenyőjében (Erának mindkettője van, bibi). Szarbarna, amit imádok, mézszínű, csíkos plüss a belseje, ami nagyon drága extra volt ehhez a szériához. Vonalban van mindene, rajta a négy pléhdísztárcsa. Délceg az eleje, még annál is magasabb a fara, nem olyan leült, mint a magyar 123-asok 99 százaléka.
Életemben először még a nagyítós szolgáltatást is megrendeltem, hogy jobban megnézhessem. Egy-két jelentéktelen csipát észrevettem, az orra ennek is meg volt nyomva, mint Erának még nemrég, az sem tetszett, hogy minden ülését takarók borították. De a két kilóért rettentő izgalmasnak tűnt. Ez… Egy ilyenre lecserélni Erát… Vagány lenne.
Vissza a telefonhoz. Szimpatikus úr vette fel, kérdeztem pár dolgot, egyre jobb lett az ajánlat. Már ott tartottunk, hogy megbeszélünk egy hétvégi időpontot, de kiderült – elég sok érdeklődő zúdult a nyakába, szombaton már mennek nézni Egerből, Érdről, Szentendréről. Hű, ezek valamelyike elviszi majd – villant be. Aki ismeri a 123-asok piacát, ebben meglátja az értéket.
Seperc kész volt a stratégia. Petra, itt kell-e lennem egész nap? Az autómnak nincs nyűgje, mehettek vele akárhová, nekem dolgom lenne ma – kérdeztem a gyártásvezetőt. Persze, menj csak, átvisszük mi a másik helyszínre, majd este felveszed, ahol épp leszünk – nyugtatott meg.
Tehát felhívtam Danit.
Helló D, figyi, menjünk el most Ceglédre a Vespáért, elkéredzkedtem. De lenne egy kis kitérő, irányba esik, te úgyis a Suzukival (Swifttel – a szerk.) jössz – kezdtem bele. Hogyne, tök jó, mit csinálunk? – válaszolt Dani, aki minden baromságban benne van. Hát, Hódmezővásárhelyre kéne elugrani, találtam egy Mercit… – folytattam.
Kár, hogy abban a pillanatban nem láthattam a Dani arcát.
Egy hosszú, lélektani pillanatot követően vihogást hallottam. Hát persze – mondta – menjünk.
Így kerültünk Hódmezővásárhely egy árnyas utcájába szerda kora délután. Nekem forgatáson kellett volna lennem, Daninak bent, esetleg mindkettőnknek a Ceglédről Budapestre vezető országúton, kékesszürke füstfelhőben, 43,21 km/h-s sebességgel. Hamar megtaláltuk a Mercit. Ott barnállott a fák alatt, szépen követve a növényzet őszies divatját. Amíg a tulaj felesége érkezett (később megjött maga a tulaj is), nekiláttam az autónak.
Aki sokat nézeget autóhirdetéseket, ismeri az internetes fotóillúzió-szindrómát. A képen – hacsak nem felismerhetetlenül pocsék, berázott, mobiltelcsis fotó az – mindig jobb a jármű, mint élesben. Hiába nézegeti az ember a neten hosszasan, nem látja azt, amit élőben ezredmásodperc alatt levesz. Jelen esetben is többnek bizonyult élőben a pixelszám, mint a monitoron.
Hiányzik az első csillag, naja, nem volt fotó a kocsi faráról, hát letörték. Oppá, a hátsót is. Megtörténik ez Mercikkel, a feleségem 190-eséről múlt héten feszegették le öt év után. Mindig akad olyan sötét kretén, akinek annyi agya sincs, hogy felfogja: a Mercin csak a karika törik le, a közepe ott marad. Ez így megy, amióta a Balkánra betette a lábát az első Mercedes.
Nyomott az eleje, a maszk is, ráadásul a biztonsági nyitó műanyagnyelvét hajlított, fényes, alapvetően ízléses, de távolról sem gyári fültyűvel helyettesítették. Boltban ezerötszáz forint egy ilyen – sokat mond az efféle részlet. Kicsit csipállik a jobb első fényszóró alatti lemez is, de a kötény ép, a rács benn van, ez jó jel, mert a magyar autók java itt elvérzik. Kőfelverődéses a bal első fényszóró vak a bal külső visszapillantó tükör, ráadásul az üveghalált is felfedezem a szélvédő bal alsó sarkában. A Kati Mercijén öt éve nézem, és nem terjed, de azért nem szép.
A kaszni jobb oldala szinte makulátlan. Szépen tették fel az elemeket, a hátsó doblemezek peremei hibátlanok, holott a legtöbb 123-asnál itt már csak fémtörmelék van. Jó a hossztartó, szép a padló, a küszöb is ép, épp csak egy kis csipa van rajta, de még évekig el lesz így. A csomagtartó tele van vödörrel, ronggyal, lefolyószifonnal, műanyag dobozzal, Vileda-törmelékkel, ezzel-azzal, no meg a hatalmas gáztartállyal. Jó dolog az olcsó autózás, de ez itt közel a csomagtartó fele, ejnye. A sok limlom alatt azonban ott vannak a műanyag burkolatok, a szőnyeg, minden épnek tűnik.
Bal oldalon már rosszabb a helyzet, de nem vészes. Itt is hátsó doblemez-ellenőrzéssel kezdek, kiváló, de egyre koszosabb vagyok, s már megjött az eladó is. A bal hátsó lámpa sarkánál pattanásosodik már a lemez, de az se halálos. Fekszem a földön, turkálok a sárban, fölöttem már ketten állnak zavartan, és figyelik, mit tesz itt ez a szemmel láthatóan őrült, kopasz ufó. Látszik: ők nem így szoktak autót venni.
A hátsó ajtón kis rügyezés, az első alján már több is – ezzel egy éven belül foglalkozni kell. Aztán a bal első emelőbaknál is találok erőteljesebb korróziót, meg a hossztartón is – semmi se vészes, a kaszni igazából makkegészséges, de két-három ponton azért rövidesen hozzá kell nyúlni. Igen, igen, a jobb oldalát teljesen csináltattuk, a másikon csak az ívet cserélték – erősít meg észrevételeimben a tulajdonos.
Felnyitjuk a géptetőt, mesés elhanyagoltság, Gépcsipkerózsika hálószobájába toppantunk be. A pókcsordák hangos lódobogással menekülnek, az ő életükben még nem volt itt napfény. A vastag olajpermetbe ivódott levelek, egyéb biotörmelékek megadóan tűrik, hogy guvadt szemmel vizslassuk meztelen bájaikat. Nini, az ablakmosó-tartálynak nincs fedele. Kicsit kunkorodik a festék is a doblemez-merevítések szélénél, de ez tényleg csak sokára lesz probléma.
Az aggasztó olajsártól és a gázszett randán behányt drótjaitól eltekintve rendben van itt minden. Majd ha megy a motor, járatom kicsit, aztán leveszem az olajbeöntő fedelét, megnézem, mennyire fújja a kartergázt. Lehet, hogy valaki járó motor mellett töltött be olajat, és utána lusta volt takarítani, azért e kosztenger. De többet mesél egy takarítatlan motortér, mint a Domestosszal elmosogatott, jó ez így. Kihúzom a pálcát, fél álláson van a szint, az olaj sötét, de nem fekete, sűrű is, nincs benzinszaga, elvégezték időben a cserét. A hűtőben szinten van a fagyálló, a féktartályban a DOT4, a viszkós ventilátor szépen forog, nem lötyög. Ja, rángatásra a kerekek sem.
A tulajdonos közben odabent elfordítja a kulcsot, és hümmög – nini, egy kontroll-lámpa sem ég. Mikor is indítottuk az autót, egy…, két…, három h…? – kezd bele a feleségéhez szólva, én meg arra gondolok, hogy három hét alatt akár le is merülhetett az akksi. De nem hetekről van itt szó. Hanem hónapokról.
Nyáron volt az – mondja a feleség, s a kérdésre, hogy előtte mikor használták az autót, csak ingatják a fejüket – régen, nagyon régen, hiszen jó ideje ki is vonattuk már a forgalomból. A tudálékossági verseny dobogós helyéért indulok, stréber előadást tartok az akkuk önkisülési hajlamáról, s gyors analógiát vonok a ceruzaelemekkel, amiket szintén ildomos hűtőben tartani, hogy erejük teljében érjék meg az első faliórás bevetést.
Aztán észbe kapok. Eladóék nem autós emberek, ez látszik. Pláne nem öregautósok. Nálam biztosan jobban értenek vagy száz dologhoz, én meg itt oktatom őket, mert egyvalamihez – véletlenül egy olyan dologhoz, amivel épp, most foglalkozunk – többet konyítok. Naja, idejött az erőszakos fővárosi, most jogosnak érezném a bélyeget.
Inkább sebtében odarángatom Danit, előkapjuk a bikakábelt, boldog elektronok röppennek a két kocsi között. Sok-sok percnyi járatás, türelem, próbálkozás után is csak pöffenéseket kapunk, a Merci szemmel láthatóan sértődött a hosszú mellőzöttség miatt, nézzék csak a rendszámát - duzzog. Közben rovancsot tartok az utastérben. A kesztyűtartó fabetétjének csak a fele van meg, a zárjából hiányzik a rugó, úgy kell játszani vele, hogy csukva maradjon. A vezető melletti részen is reped és fakult a lakk. Valami mágnest ragasztottak kapcsolóhelyre, nehéz lesz leszedni, de vakdugót is lehet szerezni, megoldható.
A sebességmérő, ki tudja, mióta nem megy, a számláló kicsivel háromszázezer fölött mutat. Ha százötven ezerrel ezelőtt állt meg, érthető is az olajsár a beöntőnyílás körül – kopott a motor, fordulaton a kupak alól nyomja a fekete párát. De senki se tud választ adni, mikor szakadt el a spirál.
Ha a motort beindítjuk, és jó lesz, boldogan hagyok foglalót. Az ülés nincs leülve – nagy szó! – minden burkolati elem a helyén, még a csavarokat fedő, pici, műanyag kupakok is ott vannak a műszerfal alján, pedig ilyet tényleg csak német autókban látni. Saját a gumikormány, saját a váltógomb, nincs itt semmi fa undormány, igaz, mindenből kéne jobb állapotú. Az ebay-en lehet lőni majd, ráér.
Az sem zavar, hogy a vezetőülés támlája lukas, ott, ahol a test átcsusszan rajta beszálláskor, hiszen minden 123-asé, 124-esé ilyen lesz 250-350 ezer kilométer alatt. Ki lehet tömni afrikkal, lehet rá ízléses foltot varrni – nem lesz tökéletes, de nem is akarnám ezt OT-ztetni. Csak sajnos a műszerfal szanaszéjjel repedt a sok állásban. Ezt bizony nem takarták le soha. Ha legalább rádobtak volna egy frottír törülközőt, most lehet, hogy tökéletes lenne. A Nap azonban elkéri, ami az övé.
Az öregautó-buzi viszont a szanaszét repedt műszerfal láttán becsukja a pénztárcáját, és már csak udvariasságból marad. Hiszen talán be lehet még szerezni (igaz, jó drágán), ki lehet cserélni (bár iszonyatos szívás), de az egészet csak annak kívánom, akinek három anyja van.
És a bal oldalon egy ajtóhatároló sem működik már, lifegnek azok a nagy, barna vasak, mint a vitorlák. Becsapáskor valami zörög is a vezetőajtóban, a nyitókallantyúk is lógnak (123-as betegség), a szőnyeg alatt pedig nedvességet találok. Beázik? Víz ez egyáltalán? Tapogatom, viszkózus. Hűtőfolyadék lenne a beltéri egységből? Megnyalom. Fujjjj, keserű, ez bizony fékfolyadék. Ó, persze, volt ott cserélve valami henger, mert folyt – tudom meg – de már új. Fellépek a tudálékossági verseny dobogójának második helyére, magyarázok – akkor, ezt itt nagyon ki kellene pucolni, mert ennél a szernél talán csak az akkusav támadja jobban a karosszériát, rövidesen ki fogja rohasztani a padlót. Pedig a gyári hangszigetelés is ott az autó aljában, végig, mindenhol…
Meg sajnos a hátsó ülés támlájának felső szövete is szakadt – azt is szétégette a nap. Pedig milyen csodás, elegáns, nagyon hetvenes évek-hangulatú kárpit ez, micsoda gyönyörűség a 123-asok tipikusan kolostori hangulatú szöveteihez, pláne a műbőrhöz képest…
Itt lesz elegünk belőle, hogy nem indul a kocsi, kitoljuk, bár a fékek szorulnak. Kötélen rá a Berlingóra, a tulaj húzni kezd körbe-körbe a kis téren. Gyújtás rajta, kettesben a váltó, kuplung fel, a motor forog. Rugdalom a gázt, egy-egy pöffenet, más semmi. Kapcsolok gázra, semmi. Kapcsolok benzinre, semmi. Próbálom újra gázzal – ez már a negyedik kör – végre valami pöfögés, még pöfögés, sűrűsödő pöfögés, egybeolvadó pöfögés, dudálok, megállunk, kötél le.
Nyomkodom a gázpedált, mert nagyon lefulladás-szagú a dolog, nem jár túl szépen, lehet, hogy nagyfeszkábelek kellenének, de az is lehet, hogy a szelepek eresztenek át, millió egyéb magyarázat felmerülhet. Szuszog a kipufogó, középre talán egy Lada-dobot henköltek fel, mintha onnan jönne. A hátsó dob viszont szinte vadiúj. Járatom, hogy a kartergáz- és a füstpróbát el tudjam végezni, majd tolatni kezdek a parkolóhelyre, hogy felpattintsuk az elejét. Lefullad. Próbálok indítózni (külön gombbal kell, a gyújtáskapcsolóról valamiért nem lehet), ömm-ömm-ömmm-ömmmmm-őőőőmmm-őőő… Kész.
Vontatni kéne, beugrasztani. Tovább melegíteni. De elment a kedvem. Nézem a fabetét-hiányt, a repedt műszerfalat, ujjbegyemben még érzem az indítógombnak betett Ikarus leszállásjelző-gomb púpját, könyököm alatt ott a luk az ülésen, talpam alatt szinte bizsereg a fékfolyadék. Lemondok róla. Ezzel, itt, nem két napot molyolnék, ahogy terveztem, hanem két hónapot, mire olyan lenne, amilyenek az elvárásaim. Amik – látva Erát – azért nincsenek a csillagos égben.
De fáj a dolog. Imádom ezt a motort. Imádom a színt. Tolótetős is. Nagyon szép, tényleg. A kasztni olyan ép, mint a 6-700 ezres autóké. A belső tér sem sokkal jobb azokban, csak – úgymond – foglalkozva volt velük. Ez egy tisztességben megőszült, a használatlanságtól éppen makacskodó Merci. Ez a nemmagyar állapot, alig van benne tákolás, mindene eredeti, saját, nincs lefosztva, a fényezés nagy része az övé, a cuccok a helyükön vannak. Finom a váltó, kemény a fék (amikor megy a motor), nem lóg a kormány (amikor megy a motor). Az amatőrök itt legyintenének – ennyi hiba, te jó ég, miért nem megy ez bontóba? De aki ért a 123-ashoz, tudja, hogy az utcán közlekedő, olykor jónak tartott autóknak még ennél sokkal-sokkal több bajuk van. És még úgy is jók. Aki konyít a témához, az tudja, ez abszolút baráti ár.
Ha második autónak venném, ha lenne egy kis időm, pénzem, energiám szeretettel kiemelni a sárból, ha a nagyanyám lenne a hatos villamos, hát azonnal, alku nélkül, őrjöngve vinném. Mert ebből könnyen lesz szép, eredeti 123-as, megkockáztatom, hogy minősített veteránautóvá sem óriási probléma visszaállítani. De én most épp más autókat (és motorokat) tolok a szép állapot felé, nekem 123-as Mercim Suzuki Swift helyett van, nem akarok rá sok időt szánni. Nekem ez a barna autó csak egy óriási halom nyűg lett volna, Era után meg hullottak volna a könnyeim.
Valakinek ez még iszonyatosan jó fogás lesz. Ez messze jobb autó, mint amit kérnek érte - pláne pár hétnyi szerető matatás után, amire nekem sajnos nincs időm.
Búcsúztunk, és a valódi Swift orrát Ceglédnek fordítottuk, indultunk a Vespáért. Az jó buli lett végül. A Merci viszont most is nagyon fáj. Hazaérve pedig rájöttem megint - Era egy iszonyatosan jó 123-as, legalábbis a nem egymilliós csittifitti fekvőlámpások közül. Csak nem 230-as benzines - úgy látszik, erről a témáról megint lepattantam.
