Mekkora dicsőség lenne, ha lábon hazajönne — a Rozi megvásárlását követő héten végig ez járt az eszemben. Pár másodpercre végül is beindult, a fék remekül működött, kormányozni lehetett; nem igaz, hogy nem lehet megoldani valahogy. Már Szegedről hazafelé azon töprengtem, milyen kellékekkel induljak majd elhozni az 504-est. A trélerezés szóba sem jöhetett, hiszen az autó vételárának aránytalanul nagy részét tette volna ki, de kötélen felhúzni százötven kilométert sem tűnt túl szórakoztatónak. Ki kellett találni valamit.
Ha már az utánfutós autószállítást kis hazánkban akkora tudománynak vélik, hogy egy kategóriába esik egy negyven tonnás szerelvény vezetésével, legalább egy utolsó mentsvárat meghagytak a lejárt műszakis gépet vásárló csórónak: az útvonalengedélyt. Hamar ki is váltottam egy ilyen papírfecnit, bízva Rozi önálló helyváltoztató képességében, nem beszélve arról, hogy a felvontatás is törvénytelenség lett volna nélküle.
Az üzemanyag-ellátási problémára pedig Imivel egyszerre köpte ki kendácsoló agyközpontunk a tuti megoldást: ha nem szív magától az adagoló, nyomjuk meg kívülről. Amíg aggodalmaskodó fejemben végigjárattam az elektromos tápszivattyú, háznyomás, visszakeringtetés problémát, Imi, aki jóformán rábeszélt a Peugeot-ra (legalábbis ezt fogom terjeszteni, ha borzalmas melléfogásnak bizonyul), már össze is rakta a segédrendszert egy Daihatsu-benzinpumpából, némi hangszórókábelből meg valami hűtőcsőből. Biztos, ami biztos alapon körbenyomta tömítőanyaggal is, majd egy ködös estén kezembe nyomta a modern művészeti installációt útravalónak.
Persze nem bírtam magammal, az ígéretes alapkonstrukciót kiegészítettem egy előszűrővel, nyomásmérővel, majd beköltöztettem egy alaposan kimosott olajos kannába, amelynek reményeim szerint üzemanyagtartályként kellett majd helytállnia a hazaúton. Talán még nem vesztették el végleg a fonalat azok, akik valamilyen furcsa okból nincsenek képben a hetvenes évek dízeleinek működésével; elég annyi, hogy egy motortérben elhelyezett, ötliteres flakonba lógatott, teljesen oda nem illő elektromos szivattyú segítségével akartuk szóra bírni a motort, majd hazaautózni Szegedről.
Tekintettel a közelgő apokalipszisre, azért javasolnám a témában kevésbé jártas olvasóknak az utánképzést. Az olajos gépekkel történő manuális érintkezéssel mostanában Vespája útján ismerkedő Dani mindenesetre feltette a sokat eláruló kérdést, miután felvázoltam neki a tervet: hallottunk már olyan élő emberről, akinek ez sikerült? Nem kellett sokáig töprengenem a negatív válaszon, de bevallom, ilyen szinten beállt adagolóról sem meséltek nekem eddig.
Ettől függetlenül határtalan bizakodással indultunk útnak, de a vontatókötelet azért bedobtuk a csomagtartóba. Rozi meg akkora kitörő örömmel fogadta az infúziós tasakot, hogy a csurig töltött akkuról szinte első fordulatra beindult. Nem kellett tologatni, vontatgatni - simán, kulccsal. Kicsit eregette ugyan a wartburgosan kék füstöt, de ennél aggasztóbb volt, hogy egyáltalán nem reagált a gázadásra. Amikor rákapcsoltuk a benzinpumpát, felpörgött, amikor meg levettük a drótot az akksiról, megállt.
Én csak vakartam a borostámat, de Márk, akit sikerült meggyőzni, hogy elkísérjen, már húzta is be a kábelt a fülkébe: majd bentről kapcsolgatjuk a szivattyút - ha működik a módszer, gyártunk valami kontaktot a gázpedálra. Először csak nyeltem egy nagyot az ötletre, de ha nem próbáljuk ki a kissé aggályos manővert, sosem mozogta volna ki magát az adagoló. Mert mire kiértünk a Rozinak az utóbbi négy évben otthont adó földútról az aszfaltra, magához tért a gázpedál is.
Eufória lett rajtam úrrá, amint észrevettem, éppen az első métereket teszem meg saját 504-esemmel. Lyukas a kipufogó - üsse kő. Jó a kuplung, veszi a gázt, kanyarodik, megáll. Őrület. A mámortól átlényegülve gurultam vissza a szerszámos ládához, felfogattuk a kannát a bal fényszóró mögé, és már indultunk is hazafelé, lábon.
Talán három kilométert sikerült megtenni, amikor hirtelen elfogyott a kraft. A kísérőautóból Márk egyből tudta, történt valami, amikor ismét megjelent a sűrű kék füst. Kigurul, motorháztető nyit, és első blikkre megvolt a hiba oka. Megtelt kosszal az elővigyázatosságból beiktatott kis előszűrő, és összeroppanva útját állta a beáramló üzemanyagnak. Tartalékunk nem volt, így aztán szűrő nélkül haladtunk tovább, remélve, hogy a következő benzinkútnál akad pótlás.
Olyan simán ment eddig a kalandosnak ígérkező vasárnapunk, hogy gondoltuk, belefér még egy kis extra, ezért felhívtam a szegedi bontót, ahol történetesen egy másik kék, dízel 504-es foszladozott a telepen. Bevallom, nagy reményeket fűztem ehhez a lelethez, mivel előtte telefonon már kinyomoztam, kék a belseje, és a bontós azt állította, nincsenek fejtámlái. Ebből, és a megadott 74-es évjáratból arra következtettem, megvan régi, ülésbe süllyesztett fejtámlás, három órás műszerfalas bél, amire annyira vágytam.
Kinyittattuk az ügyeletessel a bontót, de az eddigi diadalmenetnek sajnos vége szakadt. Kiderült, hogy egy utolsó szériás 504-es maradványai gyűjtik a port a sok érdektelen, modern roncs között, így az áhított belső továbbra is vezeti a beszerzendő alkatrészek listáját. Viszont sikerült szerezni három egész jó dísztárcsát, egy hibátlan külső tükröt a műanyag vacak helyére, illetve ablaktekerő mechanikát. Roziban ugyanis elektromos ablakemelő van elöl, de egyrészt elzsibbad a kapcsolót nyomó ujj, mire leereszkedik az oldalablak, másrészt sose lehet tudni, hogy újra felhúzza-e az agg villanymotor.
Bár egy ilyen bontóban napokig tudnék lubickolni a rozsdásan fodrozódó roncstengerben, ám az egyébként előzékeny ügyeletes dolga végeztével egyrészt kitessékelt minket, másrészt szerettünk volna világosban hazaérni, bármekkorára is hízott a bizalmunk a már közel tíz kilométert gond nélkül ledaráló Rozi iránt.
Talán Kistelekig jutottunk el az 5-ös úton, ahol egy kúton végre kaptunk üzemanyagszűrőt, viszont a nyűgösen ömmögő indítómotor egyúttal azt is tudtunkra adta, hogy nincs töltésünk.
Mégis elő kellett keresni a vontatókötelet, pár méteren berántottuk a Peugeot-t, és onnantól szigorúan energiatakarékos módban hömpölyögtünk Budapest felé, remélve, nem esteledik ránk, amíg még van amper az akksiban. Szerencsére nincs sok fogyasztó egy békebeli dízelben, ezért a műszerfal ideiglenes kelléke, a multiméter viszonylag lassú feszültségcsökkenést mutatott.
Ahogy fogytak a kilométerek hazafelé, a szürkületben felzárkóztunk az előre küldött kísérőautóra, és halovány világításunk pislákolásában elkezdett szétáradni bennem az elégedettség mézes érzése. Néztem a bentről is mesés kontúrokat rajzoló, összevont szemöldökű motorháztetőt, a tyúkólszag miatt kinyitott tetőablakon át besütött a derengő holdfény, barátnőm adogatta a szendvicseket jobb egyről, és megszállt egy furcsa hangulat, amit már régóta hiányoltam.
Nehéz megmagyarázni, miért. Egy kannából gázolajat szürcsölő romhalmazban egyensúlyoztam belmondósan a kormánnyal, kabátban fagyoskodva a gyér fűtés miatt, harákoló kipufogóval várva, mikor fogy ki az áram annyira, hogy elzárjon a leállító szelep. Nyilván benne van vastagon az is, hogy évek óta sóvárogtam erre a típusra, és hogy minden várakozás ellenére sikerült járóképessé tenni, de szeretnék hinni az 504-es varázsában.
A kimért lebegés az országút felett, az alacsony övvonalnak köszönhető nagy üvegfelületek, a minden porcikájából sugárzó francia könnyedség ad egy sajátos hangulatot az autónak, még így, a méltóságvesztés határáig lelakott állapotban is. Bár megmaradna ez a világtól függetlenítő burok-érzés, a tudat, hogy ez az autó nem ide való, és aki benne ül, érdeklődve néz ki a mellette elhúzott díszletre.
Az ábrándozásból egy Pest-közeli körforgalom zökkentett ki, ahol megint a bal oldali lámpakapcsolóval próbáltam indexelni. Persze, az irányjelző az 504-esben jobb kéz felől van. Megint csak mosolyognom kellett a különcködésen; 1968-ban még nem volt szabványosított minden kezelőszerv. A multiméterre sandítva éppen ki tudtam venni: már kilenc volt körül járunk, de még megy a gép. Ezt a huszonvalahány kilométert már csak kihúzza.
Talán az erőteljes drukkolásnak köszönhető, de valahol hét volt környékén beértünk Budapestre, az Audim seggére tapadva. Márk dél-pesti bázisán rátöltöttünk még egy keveset az akksira, amíg teával a kézben melegedve elképzeltük Rozi dicsőséges jövőjét, amit méltó módon, a Szeged-Budapest viszonylat hunyorítva, majdnem hibátlan teljesítésével alapozott meg.
Szerencsére annyira szedett-vedett, tákolt, átépített szörnyeteg, hogy fel sem merül a restaurálás ötlete. Erre aztán senki nem fogja azt mondani: de kár érte. Nem fogom csavarjaira szedni, aprólékosan újjáépíteni, egyenként pucolgatni, horganyozni minden alkatrészét. Nem lesz eltüntetve róla minden rozsdafolt, tükrösre újrafényezve, fűtött garázsban dédelgetve, napfényes vasárnapokon elővéve. Csábító perspektíva, de ha ilyet szerettem volna, százszor jobban megérte volna készen venni egy szépet.
Ez megy. És sokkal többet nem is várok tőle. Nagyon vágyom egy gusztusos belsőre, de nem feltétlenül a százegy százalékig eredeti, sértetlen állapotra. Műszakilag mindenképpen rendbe fogom rakni, mert az kell a napi használathoz, de a kasznival éppen csak annyit foglalkoznék, hogy ne ijedjenek meg az óvodások, ha meglátják. Tudom, ez sokaknak szentségtörés, de én csak egy napi használós autóra vágytam, amivel öröm közlekedni. Nem tehetek róla, hogy negyven éves.
Meglátjuk, mit hoz a jövő. Egyelőre a köztes akkutöltéssel sikerült emelkedett hangulatban átszelni vele a fővárost, és eljutott átmeneti pihenőhelyére. Gyűjtögetem hozzá az alkatrészeket, aztán hamarosan aknára állunk és megismerkedünk. Nem illik ajtóstul berontani a házba, először szeretném felkészíteni vizsgára, és járni vele egy keveset. Aztán élünk boldogan, míg meg nem halunk. Ha minden jól megy.
