A célirányos gumiégetést azóta nem értem, amióta egyszer kipróbáltam. Két gumim bánta, ami pénzbe került, egy kevésbé gyakorlott majom is meg tudja csinálni, mert vezetési tudás nem kell hozzá, de utána két hétig szellőztetni kell az autót.
Valószínűleg ezért nem is rajongtam soha az autós-találkozók eme közkedvelt show-eleméért. Mert az oké, ha valaki nyom egy két szép nyolcast, vagy kitartott drifttel rajzolja körbe a placcot, netán a középen álldogáló vállalkozó kedvű kislányt. De mi a buli abban, hogy sokan összejövünk, aztán időről-időre valakinek eszébe jut és kiáll egy darab betonra gumit füstölni? Nem tudom, de biztosan bennem van a hiba, hogy nem rajongok az ilyen idióta kihívásmentes khm... szórakozásért, hiszen az ún. Burnout Party-k egyre inkább felkapottá válnak.
Ez például egy igazán díjnyertes alkotás egy ilyen buliról, amit zman377 szerényen csak Best burnout ever!!!-ként emleget.
Remek móka lehet izzó kerékkel az aszfaltba süllyedni, de a buli többi résztvevője sem hazudtolja meg önmagát.
Ha úgy gondoljuk, hogy a drift nem sport (emlékeznek még szerkesztőségünkben kirobbant vitánkra?), akkor ez még annyira sem az. Valahogy többre értékelem az olyasféle guminyúzást, amit José Carlos Ramos mutat be. Mert tud valamit azon kívül, hogy nyomja a gázt, mint süket a csengőt.
Burnout Party? Ne röhögtess...
