Csikorgás, csikorgás, csatt. Így kezdődött az a napfényes, de hűvös szeptemberi reggel, amikor szertefoszlott az álmom, hogy hagyhatom tisztességben megöregedni az autómat. 518i-t, 1984-ből. Pedig azt szerettem volna, ha kellemes rozsdapöttyökkel, de a tartóelemek épségét szem előtt tartva, tisztességben öregszik meg, megmarad a patinája, a bácsis horpadásai. Ennek vége, a fehér Fordban ülő végzet asszonya pöröllyel verte szét az autóm békés nyugdíjas éveit.
Pedig nem jöttem gyorsan. És mindig világítok, még cikket is írtam róla. A BMW pedig, főleg ez a rémesen alulmotorizált példány, mint tudjuk, gyors, a céges gyorsuláson se kaptam 3-4 mp-nél többet Danny 1,3-as Swiftjétől, hogy Prokee Fiat-motoros Trabantjáról ne is beszéljünk.
Bírósági ügy lett az esetből. A felelős a másik fél lett, de a biztonság kedvéért a Budaörsi Városi Bíróság dodonai ítéletként engem is megbírságolt, mondván: kereszteződésben előztem. Ez később, a pénzek elosztásánál kap majd jelentőséget. A jogi hercehurcához sok kedvem és időm nincs, mert ha kezdeném, onnan kellene kezdeni, hogy a rendőrségi jegyzőkönyvben miért nincs benne, hogy kifordult elém. Nem.
Inkább így jártam a kocsival télen, és vártam a csodát, hogy hátha megoldódik. De ugyan mitől oldódott volna meg? Magától nem szokott begyógyulni a seb, ha a vasba marta az ellen. Úgy parkoltam, hogy a szebbik felét lássam, ez volt a vigasztalásom. Ennyit tudtam tenni, nem venni tudomást.
Hiába mondtam, hogy az autó jó, fel lett újítva, a biztosítót nem érdekelte különösebben, csak a huszonhét éves, rozsdapöttyös vackot látták meg benne, ami éppen törött is. A gyári kompressziót, az új futóművet, a kicserélt üzemanyag- és hűtőrendszert, a felújított elektromosságot, kuplungot, kipufogót és milliónyi apró, adott esetben soktízezres alkatrészt sajnos nem. Rolling restoration.
Vittem számlákat annyiról, amennyiből mások új, műanyag lökhárítós, plüssös, ejjbíesszes, éerkondis autót vesznek, az se érdekelte őket. Küldtem hirdetéseket a világból, elmagyaráztam, hogy ilyen autó nincs sok, mert ez nem hathengeres, csak négy, abból viszont az erősebbik, van benne kipufogógáz-visszavezetés, injektor, ötfokozatú váltó, nyitható tető, és elektromos tükör – igaz más nincs - de nem.
Aztán januárra nagy nehezen megállapodtam a biztosítóval, savanyú 153 ezer forinttal távoztam a kasszától, ami az eredetileg kialkudott összeg fele, hiszen engem is megbírságoltak, tehát hibás vagyok – szólt az indok. Kamatokkal együtt 153 ezer. Na, hírhedt alkukészség, hol voltál, mert velem nem, az biztos.
Itt ültem a vécén, ahol most is, és számolgattam. Ha kijavítom a törést, az talán megvan ennyiből fényezéssel, olcsó helyen, számla nélkül, de más lesz a színe, ami tönkreteszi a youngtimer-élményt, hiszen 27 éves napszítta zöldmetált nemigen lehet fújni.
De közben azt is tudtam, hogy a lakatolás réme fenyegetően közeleg. A sérült oldal belső felén ott éktelenkedik a rozsdakupac a torony tetején. A két küszöb is csereérett. És az se tett jót, hogy a telet végigjártam vele, ahol lehetett, a törésnél bement a sólé. És körben, szinte minden elemen bácsihorpadás, hiszen bácsis autó volt. A köténylemez alja hullámos, a csomagérben beázásilag vakrozsda. Az ajtók alján is kis pöttyök jelzik, hogy itt bizony volna tennivaló. A taposólemez viszont jó, ahogy a kocsi alja is. De a sárvédőívek elöl megkapták a magukét meg jobb hátul is.
Az összes kilincs körül lekopott a lakk, a kulcsnyílások alatt a kulcs verhette le. A csomagtértető karcos, a motorháztető foltos, mintha tévedésből fagyállót töltöttek volna az ablakmosó helyére. Viszont az illesztések szépek, a fénye most ugyan kopott, de egységes.
Csikóst, Prokee-t, Viktort, Bandit és Sabcot faggattam, mit tegyek. Nagyjából három, jól különválasztható megoldás körvonalazódott.
Bandi: lakatoltassam ki az alját, hiszen az elmúlt időben úgyis megvettem hozzá szinte minden karosszéria-elemet, ami éppen raktárpucolásilag akciós volt valamelyik cégnél. Fújassam körbe az alját, és járjak vele így. Mike Sander's persze, ha télen is menne, és menne.
Ekkor lesz egy használható, nem rozsdás, de kétszínű autóm, aminek kopott a lakkja, foltos a motorházteteje. És elég rá a pénz, amit kifizettek, hiszen már előre bevásároltam egy rakás cuccot.
Sabc: szedjük szét megint az egész kocsit. Belteret, a tetőkárpitot, műszerfalat, motort, váltót, üzemanyagrendszert, üvegeket, ajtóborításokat, elektromosságot, hajtásláncot, az összes krómot. Annyit hagyjunk meg benne, amivel fel tudjuk tolni a trélerre, és teljes lakat, minden sarokba benézés, teljes külső és belső fényezés, majd összerakás. A szétszedés egy hét, a restaurálás két (hat, húsz) hónap, a fényezés se megy szempillantás alatt, a nyárnak hamar vége, sose lesz autóm.
Hónapokig tartó szívás, mire összeáll, mire nem zörög a kárpit, mire minden repedt szilent kicserélődik megint. Ekkor volna egy cápabéemvé alakú szobrom, amit félek kivinni az utcára, esőről szó sem lehet, nemhogy mínuszokról meg hóról. Az összeg bőven hétszámjegyű, még így is, hogy a kasztni lényegében körben már rendelkezésre áll. Ennyim egyszerűen nincs rá, se pénzem, se időm.
Viktor, Csikós és Prokee: vigyem el lábon a lakatoshoz, mondjam meg, hogy mit kell megcsinálni rajta, és kérjek egy teljes fényt rá, ha zavar, hogy foltos. De ne bontsam szét. Semmiképp se. Az összeg a kettő között lesz valahol, tehát párszázezret (2-3-4-5?) nyilvánvalóan bele kell tenni, ami rettenetesen fáj ugyan, de nem eleve reménytelenül megugorhatatlan, hiszen nem az ablakon dobom ki a pénzt, csak itt nem értékvesztésben manifesztálódik a kiadás, hanem tényleg ki kell fizetni. Tudok spórolni valamennyit, ha kicsit megbontogatom, mondjuk kiveszem az üléseket, a szőnyegeket, a lökhárítókat, de ennél jobban semmiképp.
Állok, számolgatok, és nem látom, melyik az én utam. A két drágább lehetőség helyett már az is versenyképes, ha kintről hozok egy másikat, ami ugyan nem egyszerű, de mivel az enyémben minden új, csak a rozsdamentességre kellene figyelnem, és egyszerűen átpakolni a belét. Még regadóval együtt sem reménytelen. De itt felrémlik a bontott cuccok tárolásának költsége, és helyigénye, a párezer forintonkénti odaszaladgálás, darabonként üveget meg tükröt eladni, aztán vasba vinni a kasznit: ez nem nekem való, akinek karácsonykor lett élete első crovakészlete, garázsa, szakértelme pedig nincsen.
Csabi látta az autót tavaly, a törés nélküli lakatolásra vállalta, de idén térdműtétre készül, így eléggé feltorlódott a munka, mindent befejezne, mielőtt befekszik a kórházba. Megmutattam egy másik lakatosnak is Pesten, ahol Bandi autója készül, de ők sem tudják a nyár előtt vállalni, a műszaki viszont áprilisban lejár, tehát valamit kezdeni kell vele, mert szerintem így nem vizsgaképes.
A héten felhívtam Csabit megint. Elhalasztották a műtétjét, van pár hete, akár bele is férne az időbe, vigyem. MOST. Most szombat este van, legkésőbb kedden vinnem kell neki az autót. Szétszedjem, ne szedjem? Mit kérjek tőle? Ja, és fényezőm sincs még. Nincs idő gondolkodni, dönteni kell. Azonnal.
Szeretem ezt az autót, de szobrot nem akarok belőle, arra vannak ennél alkalmasabbak is a világon, ennyiért, többért vagy kevesebbért. Én ezzel járni szeretek, és örülök minden megtett méternek vele, a tohonyaságának, a ladahangjának, a szervótlanságának, a nagy üvegfelületeinek. Szeretem és nem hagyom elpusztulni.
Élvezzék a galériát, a zseniális Zirig Árpinak ismét elsült a gépe. Méltó búcsú ez a két közösen eltöltött évtől, amit együtt harcoltunk végig szegény öreg kisautómmal. Ilyen, amilyen most, öreges, bácsi-horpadásos, ugyanis sosem lesz többé. Helyette lehet foltos, lehet egyszínű, ami pár év múlva csipásodik, de eredetiségében megkopott nem lesz többé.
Merre tovább?
