Szar meló, de valakinek ezt is meg kell csinálni - szoktuk mondani az ilyen és hasonló rendezvényekre. Valahogy úgy szólt a meghívó, hogy gokartozás Rob Huff-fal, ami további kérdezősködés nélkül is elég volt Pistának és nekem. Egy kis fedett pályás kergetőzést fűnyírómotoros kilapított bevásárlókocsikban azért el lehet viselni egy darabig, ha nagyon muszáj. Ha még el is lehet beszélgetni a túraautó-világbajnokság jelenleg vitán felül legerősebb csapatának azzal a pilótájával, aki a nehéz kezdetektől a Chevrolet-nél húzza az igát, még éppen belefér a tűrésmezőbe. (Humor alert, trollok kíméljenek!)
Rob jó srác, minden froclizásra van bekészített válasza, de igazából mindenkit inkább a gokartozás mozgatott, beleértve a sztárvendéget is. Ha nem lett volna karrierje hajnalán brit gokart-bajnok, akkor is világos lett volna, hogy itt igazi versenyzés csak a meghívott újságírók között lehet. De így akárhogy tanakodtunk Pistával, milyen taktikai húzással tudnánk magunk mögött tartani, végül a virtus győzött: a három időmérő futamon apait-anyait beleadva küzdöttünk a tizedmásodpercekért.
Persze mindenki a képességeihez mérten. Rob már az első körben oktatott, egy másodperccel jobbat ment mindenkinél, ami egy kábé 26 másodperces pályán nem kevés. Bár az eddigi szerkesztőségi afterwork-gokartozásokról úgy emlékeztem, ki tudom használni a velem született Colin Chapman-faktort, azt a szűk harminc kilót, amit Pista gokartjának kevéske lóereje cipel pluszban körbe-körbe, tévedtem. Úgy tűnik, vezetési stílusom nem igazán kompatibilis a sportággal: rendre megkaptam a megalázó két-három tizedet a veszett palóctól, aki talán a fülével is nyomta a gázt, de könyökkel mindenképpen rásegített térdmagasságban a jobb pedált nyomó lábra.
Mivel új gumik voltak a Silverkart gépein, és a műgyantával lekent, érdesített, profi pálya is becsülettel tapadt, egyre terjedtek a mondások, melyik kanyarban lehet két kerékre állítani a csővázas kis vackokat. Anélkül, hogy felkapatnánk a terelőfalakra. Egészen addig nem hittem, amíg nem kerültem - természetesen lekörözés útján - Huffy mögé, és nem láttam, ahogy az egyik kanyarban, ahol én vad ellenkormányzással tettem el mindig a gokartot, ő következetesen felkapja a belső két kereket, és nagy íven fordul el, megtartva a lendületet. Egyből meg is kérdeztem a menet után, hogy csinálja - a hülye kérdésre hülye válasz örök érvényű szabálya szerint felelt: elfordítom a kormányt. Onnantól csak arra játszottam, hogy utána csináljam a kétkerekezést.
Időeredményben ugyanis Pista csúnyán rám vert: 26,774-es legjobb körével majdnem bekerült a hét legjobb közé, akik döntő futamban, rendes rajtrácsról indulva mehettek Robbal egy versenyt. Annyi handicappel, hogy Huffy-t a mezőny végéről indították, mégis legyen valami izgalom. Így is feljött a harmadik helyre, de az élről induló Boriszov Dánielt, akinek a legjobb ideje alig maradt el pár tizeddel a WTCC-s menőétől, nem lehetett megfogni. Az RC-modellezésben edződött srác volt a legjobban megilletődve, amikor Rob gratulált neki. Pedig nem volt oka a szerénységre, szépet autózott, hiba nélkül, a harminc-negyven újságíróból álló bandát alaposan megmosdatta.
Nekünk csak a vigaszfutam maradt, de ott mindenki nagyot lendített a csatabárdon, és teli torokból ordítva ment harcolni, tét nélkül, lesz ami lesz alapon. Motivációnak megkaptam magam mögé Pistát, akivel vagy öt körön keresztül formációrepülést mutattunk be, amíg be nem bizonyosodott, hogy versenyzőnek csapnivaló lennék. Egyrészt az időmérő magányos körözgetéséhez képest ötször akkora elszántsággal támadtam minden kanyart, így, hogy a bajszos kolléga méterekkel mögöttem várta a lehetőséget, másrészt a vak, izomból tiprásnak meg is lett az eredménye: megforogtam, és elő adásban nézhettem végig, ahogy a vigyorgó szürke sisakos elhúz a belső íven. (Hazugság! Inkább szomorú voltam, hogy mostantól unalmas körözésbe fullad a futam. - Pista)
Mégis elégedetten húztam le a sisakot, a kormányoszlopon szétütött térdekkel, bedurrant alkarral, lihegve. Egyéni rekordot futottam ugyanis a végén, sikerült bemenni 27 alá, és a kétkerék is összejött. Persze a beszarásjelző is felvillant - elég furcsa érzés egy földön kúszó, rugózás nélküli, csőből hajlított istencsapásban megbillenni. Azért nem panaszkodunk, egy-két lövés adrenalin fel tudja dobni a munkanapot.
Meg kell hagyni, a Chevrolet ért a brandépítéshez. Nyomják a túraautó-vébét, ilyen és hasonlóan szórakoztató rendezvényeket szerveznek, ahol persze mindig körbehordozzák a Camarót, meg az ellenpólusát, a Voltot, amelynek még egy Év Autója díj is befigyelt. Mi lenne, ha nem kellene visszafogni magukat a konszerntestvér Opel mellett?
És mivel kellőképpen korán érkeztünk, ezért a (fúj, micsoda szentségtörés!) nyugodtan cigarettázó Robbal beszélgettünk is egy jót hármasban.
- Indítsunk egy unalmas kérdéssel: hogy érzed magad eddig az idei szezonban?
- Hajaj, nézd, nem rajtoltunk olyan jól, mint tavaly, de azért csak összeszedtük valahogy a pontokat. Yvan lassan építi az előnyét, abszolút esélyesek vagyunk, különben is: még csak négy futamon vagyunk túl. Kicsit fordított most a felállás, mint tavaly, akkor nekem volt nagy előnyöm, aztán faragtak belőle, most pedig…
- A tavalyi év kimagaslóan sikeres volt számodra…
- Naná, csak ott éppen a fordítottja működött. Yvan volt az én mostani helyzetemben, én pedig az övében. De ha ez megismétlődik, akkor az nekem csak jó és örülök neki.
- Viszont 88 pontjával lassacskán komoly előnyt épít ki magának…
- Igaz, igaz, viszont húsz futam van még hátra, még nem ijedek meg ezen a ponton.
- Ez már a nyolcadik éved a csapatban, ez egy nagyon hosszú út ám…
- Haha, így van, minden idők legrégebben szolgáló pilótája vagyok már…
- Iszonyatos pénzeket kaszálhatsz…
- Hah, ez jó, naná!
- Viccet félretéve, a csapattal ennyi idő alatt nagyon összeszoktunk, remek társaság, mérnököstül-szerelőstül, a márka, mint olyan pedig fantasztikus
- Na ne, ne gyere ezzel a PR-szöveggel!
- Hahaha, nem, dehogy, de gondolj bele, nyolc éve itt vagyok, nagyon jól érzem magam, összeszoktunk. Az utóbbi három évben az autó pazar volt, idén is nagyon erős, jó helyen vagyok itt.
- Gondolod, hogy idén még sikerül a Chevynek megőrizne előnyét a többiekkel – főleg a gyári Seatokkal – szemben?
- Nagyon remélem és meg is teszünk érte mindent, folyamatosan fejlesztjük az autót, van rá anyagi és technikai lehetőségünk is. Mi nem ugrásonként haladunk, hanem a srácok folyamatosan találnak még helyeket, ahol képesek vagyunk javulni és dolgoznak is rajta.
- Te vagy a legfiatalabb a csapatban ugye?
- Igen, én vagyok a zöldfülű…
- Éreztetik ezt veled valamilyen módon? Mondjuk megkérdik, hogy ki megy Magyarországra makettkodni az újságírókkal? Ah, Rob, ő a legfiatalabb!
- Hahaha, nem, nem, mindhárman igyekszünk egyforma mértékű PR-rendezvényen résztvenni. Magyarországon és Kelet-Európában pedig kedvelnek, ezért az ilyen bulikat mindig én viszem.
- Mit gondolsz a WTCC jövőjéről? Jön a Honda, visszatér a Volvo, a Ford is megérkezett…
- A tavalyi szezon elég nehéz volt a bajnokság szempontjából…
- Bizonyos nézetek szerint botladozik, haldoklik a bajnokság…
- Ha megnézed a gazdasági helyzetet – főleg Európában – akkor látod, miért volt nehéz. Viszont úgy gondolom, hogy jövőre, a Hondával és jó eséllyel a Ladával fokozottan visszatér az élet a WTCC-be, hiszen a gyártók szempontjából ez a termékhez a létező legközelebb álló bajnokság, a reklámértéke óriási.
- Mit gondolsz arról, hogy a BTCC (Brit Túraautó Bajnokság) sokkal felhasználóbarátabb és látványosabb, keményebb, te annak idején megjártad ezt is…
- Nem, nem gondolom, hogy a BTCC keményebb lenne. Leginkább talán aggresszívebb, ami persze jót tesz a show-nak, csak éppen gyártó nincs a BTCC-ben.
- Mégis, mitől agresszívebb?
- Mert meg van engedve. A bajnokságot irányító Alan Gow szereti a test-test elleni küzdelmet, a brit pályabírók pedig elnézőbbek…
- De ez nem biztos, hogy rossz a nézőknek…
- Nekik nem, de a versenyzők pénztárcáinak már annál inkább.
- Nem élvezted jobban ezt a küzdést?
- Nem, én már mindörökké a WTCC-ben akarok maradni, hahahaha…
- Na így viszont olyan leszel, mint Taraquini, látod, a frizurád is lassan hasonlít…
- Ja, ja, tényleg.
- Viszont – ennyit még a BTCC-ről -, hogy nagyon profi és jó bajnokság, nagyon szeretem, hiszen annak idején négy évig voltam a BTCC-programban. 2004-körül, amikor ott versenyeztem még 3-4 gyári csapat képviselte magát, mostanra pedig csak a privát pilóták maradtak. És ez baj, valamint szégyenletes is, hiszen a kilencvenes években legendákkal és gyártókkal volt tele a bajnokság, tíz gyári csapat versenyzett, emlékszel, ott volt a Volvo a kombival, a Vauxhall, az Audi a Toyota, Ford, Nissan, Renault… Az volt a BTCC aranykora, húsz profi versenyzővel…
- …akik közül többen még ma is mennek, mint pl. Tom Coronel…
- Ó, ő jó barátom, éppen ma ünnepli negyvenedik születésnapját, Twitteren tartjuk a kapcsolatot.
- Szimpatikus fickó, kedvelem én is, most, ahogy nézlek, kicsit hasonlítasz is rá…
- Igen, volt már olyan, hogy összekevertek…
- Tényleg, Tarquini feketelistáján fenn vagy? (Köztudott, hogy az öregnek van egy listája azokról, akiknek bizony keresztbe kell tenni, törlesztésből.)
- Nem, nem hiszem, de jó eséllyel a zöld listáján sem vagyok rajta. Viszont érdekes, amit mondasz, hiszen éppen a minap dumáltam a haverjaimmal arról, hogy az öreg ráják, mint Tarquini, Yvan vagy Alan (Menu) és még páran nagyon összetartanak.
- Szóval azt állítod, hogy létezik egyfajta Senior Versenyzői Klub?
- Így van, hahaha, pontosan, Tom mondjuk nem tartozik közéjük, mert korosztályos ugyan, de nagyon fiatalosan gondolkodik, de én sem, bármennyire is szeretnék. Szóval ezek páran nagyon összetartanak, Yvan és Gabrielle nagyon jó barátok, csakúgy, mint én és Tom. Ennélfogva ha valahogy segíteni tudunk egymásnak, akkor megtesszük, ez teljesen normális dolog.
- Mit gondolsz a városi pályákról? A betonfalak közötti versenyzésről?
- Hihetetlen és fantasztikus élmény, én imádom.
- Te vagy az első, akitől ezt hallom…
- Felőlem minden egyes futam lehetne Makaóban, sokkal izgalmasabb bármi másnál, hiszen mi túraautókkal versenyzünk, motorsport léptékkel majdnem utcai autókkal, ráadásul az utcán, döbbenetes élmény, nincs helyed hibázni és ez nagyon felpörget.
- Hosszú Daewoo-Chevrolet pályafutásod alatt mi jelentette számodra az igazi áttörést? Melyik fejlesztés volt az, amely a legtöbbet lökött rajtatok?
- Szerintem a Lacetti kétliteres, 16 szelepes motorja volt az. Attól a pillanattól kezdve a 15-16. helyről a top 10 közepére ugrottunk. Aztán sokat nyertünk azzal, hogy a Lacettiről váltottunk a Cruze-ra. A tapasztalatok, amiket ott összegyűjtöttünk, nagyon hasznosak voltak a Cruze esetében. Hiába van a legjobb csapatod, akkor is sok időre van szükséged, míg megérted az autót, mindent nem lehet számítógépen szimulálni, sok versenykilométer kell hozzá…
- Mennyire biztos a Chevy helye a bajnokságban? És a tiéd?
- Úgy gondolom, hogy amíg a Chevrolet itt marad, addig nyerő szériában leszünk és maradok én is. Ha megnézed a csapatot munka közben, ahogy dolgoznak, ahogy minden működik és teszik a dolgukat, akkor látod, hogy minden nagyon jó és flottul működnek a dolgok. Elég ránézned egy csapatra, hogy megmondd, mennyire profik.
- Bandi, a kollégám ugye ott volt tavaly veletek egész hétvégén, kicsit besegített és ő is elcsodálkozott azon, mennyire gondtalan, nyugodt tempóban zajlott a munka.
- Nézd, nincs nagyfőnök a boxban. Nincs, aki megmondja, ki mit fog csinálni mivel mindenki tudja a dolgát.
- Mi a helyzet a versenyzői sorrenddel? Van egyáltalán valami ilyesmi? Szóba kerülnek ezek a dolgok?
- Nem, egyáltalán nem, mindenki megy, ahogy tud…
- Még olyan áron is, hogy Yvan és Alan kiütik egymást a kavicságyba?
- Persze, ez nyilván nem jó, nem ezt akarjuk. Megengedett, hogy egymással versenyezzünk, egyetlen szabály van csupán: ne lökjétek ki egymást a pályáról.
- Hogyan definiálnád magad? Inkább agresszív, nyomulós versenyző vagy? Vagy a háttérben kiváró taktikus?
- Szeretném azt hinni, hogy mindkettő. Ha kell, kivárok és tisztázom a kialakult helyzetet de ha kell, tolom is keményen.
- Kit a legnehezebb megelőzni?
- Yvant.
- Tényleg?
- Abszolút.
- Azt hittem, hogy Tarquinit mondod…
- Ah nem, őt annyira nem nehéz megelőzni, csak tisztában kell lenned vele, hogy ha megelőzöd, akkor neked jön. De Müller az igazi kihívás.
- Tanultál tőlük, vagy inkább a saját stílusodat alakítgatod?
- Bizonyos értelemben igen. Főleg technikailag, megérteni az autót, tudni, hogy mi mit hoz magával és hogyan változtass rajta. De a vezetési stílusom teljesen sajátos, valójában nincsenek példaképeim. Sokan hozzák fel példaként Ayrton Sennát, de én önmagam akarok lenni.
- Segítitek egymást a beállításokkal?
- Ez a dolog teljesen nyitott. Persze ezt ne úgy képzeld el, hogy odaballagok Yvanhoz és szólok neki, hogy öreg, kipróbálhatnád ezt. De ő sem jön oda hozzám. Viszont csapatmérnöki szinten teljesen nyitott a dolog, mindenki rálát a másik adataira, telemetriájára, a mérnökök cserélik az infót.
- Megvan még az MG-d? Nyolchengeres B? (Huffy szabadidejében a BCV8 bajnokságban versenyez.)
- Igen, egy 1973-as, de négyhengeres, ennek ellenére hagynak a V8-asok között menni, mert egész jól terelem. Pariban vagyok velük.
- Mennyire van szétfaragva az autó?
- Abszolút versenygép. 840 kiló, jelenleg 202 lóerős, szénszálas kardántengellyel, versenyfutóművel, V8-as fékekkel és kuplunggal…
- Úgy tűnik, hogy jobban élvezed, mint a Cruze-t…
- Ah, nem… nem… (majd halkabban) de igen :) Fantasztikus autó, örök kedvencem.
- Honnan szeded össze az időt rá?
- Nem tudom, de valahogy mindig sikerül. Évente egy-két klubversenyre elmegyek, jellemzően a nagyobbakra mint pl. az MG születésnapja júniusban, vagy szeptemberben Silverstone…
- Magad is javítod és tartod karban az autót? Ez esetben egész gyakorlott szerelő lehetsz.
- Igen, magam csinálok mindent, illetve a haverokkal…
- Mit csinálsz a szabadidődben?
- Mi az, hogy szabadidő? Nem tudom, mesélj róla, mert én nem ismerem, hahaha…
- Idén augusztusban megnősülök, nagy bulit tervezünk leendő feleségemmel. Nagy terveink vannak, sok időt elvesz a szervezés. A szülői házban lesz az esküvő, aztán 18 barátunkkal lelépünk Miamiba. De szeretek golfozni, gokartozni vagy lovagolni. Nagyon gyors és pörgős életem van, ezért tudom értékelni a nyugodt foglalkozást. Bár Cambridge-ben születtem de onnan 12 kilométerre lakom és élvezem a vidéki nyugalmat. Van három kutyám: egy staffordshire-terrier, egy Jack-Russel terrierem és egy csivavám. Remek trió, sokat nevetek rajtuk.
- És a felkészülés?
- Sok erőnléti edzésünk van és rendszeresen járok kesztyűzni az egyik barátom termébe, másra alig marad időm.
- És a végére az egymillió dolláros kérdés: milyen autóval közlekedsz?
- Van egy…hmm…Captivám, egy Camaróm. Na jó, és egy 911 GT2.
- Rob, sok boldogságot a házasságodhoz, remélem, összefutunk még.
Ez volt Rob Huff, aki egy laza, nyugodt srác, olyan, mint bármelyikünk. Végtelenül szimpatikus és közlékeny, semmi sztár-allűr, semmi pökhendiség. Kedveljük.
