Egyliteres benzintemető
Sokan tartják, hogy az elsőre mindig emlékezni fogunk. Én tizennyolc voltam, amikor megtörtént: gyorsan beleszerettem a gyönyörű feketébe, olyannyira, hogy túlságosan el is kapkodtam a dolgot. Az idő persze megszépíti az emlékeket, de az együtt eltöltött két év alatt rengeteg bosszúságot okozott nekem. Ja, az első autómról van szó.
Az emlékek akkor kezdtek élénkülni, amikor beültem Pista mellé a Lanciába. Az olasz kisautókban tényleg lehet valami, hiszen a kis Y ugyanazt a hangulatot adta vissza, amit a saját Fiatomban ismertem meg évekkel ezelőtt.
A jogosítvány megszerzése után gyorsan feltört bennem a vágy: úgy éreztem szükségem van egy saját autóra, bármilyen legyen is az. Az első ötletek közt volt Lada, kis Polski (ilyeneken tanultam meg vezetni), és még ki tudja, hány típus. Ezeket a családi tanács gyorsan meg is vétózta, így valami modernebbet kezdtem keresni százötvenezerért.
A keresést végül sikerült leszűkítenem a Fiat Unóra. Szigorúan az egyliteres, F.I.R.E. (Fully Integrated Robotised Engine) motorral szerelt, faceliftes (1989 utáni) példányokra vadásztam. Ezzel persze rögtön meg is szegtem egy aranyszabályt: nem típust, hanem állapotot veszünk. Az Uno mellett szólt viszont, hogy alacsony a biztosítása, nem drágák az alkatrészek, és szinte a benzin párájával elmegy – ez utóbbinak a későbbiekben lesz még jelentősége.
A netes hirdetéseket, és a környék összes használtautó-kereskedését átfésülve csupán egyetlen olyan autót találtam, amely megfelelt volna az elképzeléseimnek, sőt magasan túl is szárnyalta azokat. Sajnos az ára is, hiszen 300 ezres árcédula díszelgett rajta, távolról elriasztva a kispénzű vevőket. Én azért közelebb merészkedtem. Csillogott a metálfekete fényezése, a típushoz képest tele volt extrákkal, és még egy évig a vizsgája is érvényes volt.
Persze nekem túl drága volt, ott kellett hagynom. A hazaúton aztán egy benzinkút mellett kiszúrtam egy fehér Unót, az ablakában egy cetlivel. Eladó volt ez is, de százezerrel olcsóbban, mint a neppernél a fekete. A telefonszámot felírtam, de amikor otthonról fel akartam hívni, kiderült, hogy ezt is eltoltam - kihagytam egy számjegyet. Ugyan rögtön Babettára pattantam, de mire odaértem, a Fiatnak hűlt helyét sem találtam.
A kereskedésben látott fekete Uno viszont nem hagyott nyugodni. Nekem az az autó kellett. Végül némi szülői segítséggel, meg egy kis alkuval megvettem. A kasztni – akkor még - nem tűnt rossznak, a próbaúton sem jelentkezett semmi probléma. A váltója a többi kipróbált Fiatéhoz képest nagyon pontos, könnyen kapcsolható volt, és a kisautó a 45 lóerős motorral is egészen fürgének tűnt, jó érzés volt vezetni. Igaz, meglehetősen nehezen indult be, de az akksi ránézésre is elég régi volt, gondoltam, majd később veszek bele egyet. Az eladó persze állította, hogy nincs annak semmi baja, majd meglátom.
Hazafelé máris előjött az első kellemetlenség: elszakadt a gázbowden. Sebaj, az olajakkal, szűrőkkel, gyertyákkal, gyújtáselosztó-fedéllel, vezérléssel együtt ezt is kicseréltük, aztán a nevemre is vettem életem első autóját. A hibák ezután kezdtek egyre változatosabbá és gyakoribbá válni. Továbbra is nehezen indult, hidegen nem volt alapjárata – tényleg nem az akkumulátor volt a rossz –, így minden egyes út rettegéssé vált. A pohár akkor telt be, amikor a délutáni csúcsforgalomban sikerült lerohadnom, a csuklós Ikarus pedig három centire a hátul ülők veséjétől dudált és villogott.
A hibát az alapjárati szabályzómotor és a benzinszivattyú cseréjével gyorsan sikerült megszüntetni, de kicsit később bizonyos fordulaton elkezdett rángatni az autó. Került bele másik fojtószelep-potméter, így ez is megoldódott. A legnagyobb problémát viszont továbbra sem sikerült kiküszöbölni: az egyliteres motor száz kilométerenként akár 10 liter benzint is benyakalt. Először magamban kerestem a hibát, de bármennyire is próbáltam odafigyelni, a fogyasztás csak feljebb kúszott, egészen 13 literig. Egy Fiat-szakinak ugyan sikerült 7-8 liter közé csökkenteni az Uno étvágyát – és ez a rövid utakra reálisnak is tűnt -, de néhány hónap múlva szép lassan visszaszökött az egekbe. Ekkor döntöttem el: az autónak mennie kell.
Később ugyan még egyszer meggyógyították - amikor eladtam éppen keveset evett -, de már nem akartam újrakezdeni a játszmát, sem pénzem, sem kedvem nem volt már kísérletezni. Persze ekkor az addig elnézett, kisebb hibákat is felnagyítottam magamban: a kasztni egyre több helyen rozsdált, többek közt a tornyoknál (az Unóknál itt van az alvázszám is), a fűtést nem lehetett rendesen elzárni. Akármilyen javításba fogtam bele, újabb és újabb gányolásba botlottam – hogy ezeket az előző tulaj, vagy a kereskedő követte el, nem tudom. Végül már a helyet is szűknek találtam a vezetőülésben. Nem én nőttem meg, nem is a kocsi ment össze, csak éppen már elmúlt az az időszak, amikor friss jogsisként úgy görnyedtem a kormányra, mint vén boszorkány a seprűnyélre.
Felemás érzésekkel írtam meg a hirdetést, hiszen az első autóm volt, nagyon szerettem. Sok élményem kötődött hozzá, és azt is pontosan tudtam, hogy sokat fogok bukni rajta. Érdeklődő sem sok volt: nagyon messziről jöttek volna érte, de már a telefonban 70 ezret próbáltak faragni – a 220-ból. A következő hívás akkor érkezett, amikor éppen szakadó hóesésben gurultam hazafelé Miskolcról. Délutánra megbeszéltük a találkozót, amelyet végül én mondtam le, mert úgy éreztem, megtartom az autót. Végül egy nepper vette meg, nagyjából feleannyiért, mint amennyit én fizettem érte két évvel korábban. Édesanyám meg is siratta, őt soha nem hagyta cserben.
Mi a tanulság? Soha többé Fiatot? Frászt! Persze ki lehet fogni ilyen példányokat, de az Uno nem rossz autó. Egy turbót bármikor bevállalnék. Ráadásul nagyszerű az itthoni klubélet is. De tanuljunk a példámból, és tényleg tüzetesen vizsgáljuk át a kiszemelt autót, bármennyire is csábító az ajánlat! Sok idegességtől kíméljük meg magunkat.
