Szekéren innen, autón túl

2009.02.08. 02:54

A pesti autós gőg ködén át észre sem venni, hogy Magyarországon a hangyamunka nagy részét huszonéves romok végzik el. Olyanok, mint tesztünk Fiat Uno és VW Golf II dízele. Van ilyen autó még forgalomban, nagyon sok.

„Csóró kadettes, jó mélyre osztottak neki jegyet a táplálékláncban, meddig járkál még azzal a rommal? No meg az a feliciás, ő se látott még húszezrest, alaposan feltartja a forgalmat, biztos benzinre sincs pénze. És az a Főtaxitól levetett, sárga Toledo? Ki az a reménytelen lúzer, aki ilyet megvesz?” Nem kétlem, hogy a városi autósok jó része – ha nem is fogalmaz ennyire élesen, vagy illendőségből nem mond ilyet – efféle gondolatokat forgat a fejében, amikor huszonéves, kopottas autót pillant meg a forgalomban.

Persze akadnak, akik passzióból járnak öreg autóval, de az ő látókörükbe BMW-k, Alfa Romeók, hot hatchek ( Golf GTI-, Honda Civic VTEC-, Kadett GSI-, Peugeot 205 GTi-fajták) lógnak csak be. Meg persze ne feledkezzünk meg a szerény méretű Ford Capri-rajongói körről, és az annál tekintélyesebb Opel Manta fan-klubról. De ki az, aki negyedszázados, isiászos mosógépdobozokkal járkál? Nyilván, akitől két csekkfizetés-felszólításnyi távolságra esik az Astoria aluljáró, mint állandó lakcím. De nem okvetlenül. Nézzük máshonnan a dolgot.

Biztosan annak is akad piszkos hobbija, aki takarítónővel tartatja tisztán a házát, villanyszerelőt hív, ha kiég az izzó, gyorsszolgálattal olajoztatja meg a szorulós bejárati zárat. De azért – just for the fun of it – néha ő is felpattan a kerti traktorra havat tologatni az utcában, hétvégenként beindítja a füstöt és olajat köpő, robbanómotoros RC-repülőjét, és nekiáll megtakarítani a snowboardját egy francia alpesi hétvége után. Az irodába járós öltönyében teszi vajon? Talán fehér vászonnadrágban? Kötve hiszem. Ilyenkor a legelvetemültebb piperkőc is felhúz valami régi farmert, ilyen célra tartogatott kertésznadrágot.

És nem főzünk a nagyszobai kandalló tetején, mert kényelmetlen, meg rossz, ha kifut a tej a perzsára. Erre használjuk a konyhai tűzhelyt. A boltba sem házi papucsban megyünk le, pedig kényelmes. És a vadvízi evezésre sem a félmilliós Nikon szettet visszük magunkkal, hanem az eldobhatós vízhatlant. Van, aki autóban is hasonlóan gondolkodik. Mondjuk fél Olaszország, negyed Svédország és egyötöd Anglia (légből vett adatok). Tartanak egy hétvégi autót, ami viszonylag drága, karcmentes és kényelmes, mellette pedig egy vagy két szaladgálós gyösz látja el a munkába menős, boltba elugrós szerepeket.

Tesztünk két autója is ilyen szaladgálós gyösz. Amikor tulajdonosaik bennük feszítenek, a tavriások, zsigulisok és faros Skodákkal terjedő nyolcvanéves házaspárok után ők az autós társadalom leglesajnáltabb résztvevői. Nem zavarja őket, hiszen egyiküknek alig tízéves, zsír állapotú Passat áll otthon a garázsban, a másiknál hétvégén egy kilencvenes évek közepi, makulátlan W124-es Mercedes kerül elő korzózni.

Első találkozás: Uno és Golf

E két, ma lesajnált autó védelmében hadd mondjak el annyit, hogy 1984-ben − tehát megjelenésükkor – mindkét típus előkelő helyezést ért el az Év Autója megmérettetésen. Az Uno első lett, nem sokkal a nyomában lihegett a Peugeot 205, a Golf pedig a harmadik helyen végzett, igaz, kevesebb mint feleannyi ponttal, mint a Peugeot vagy pláne a Fiat. Melyek voltak a további jelöltek? Renault 25, Ford Orion, Alfa 33 – oké, kivételesen nem a zsűri szúrta el, eleve pocsék volt a választék.

Nem az az időszak volt, amikor a designerek kezében beretvaéles katanaként csillant volna meg a csőtoll, maradjunk ennyiben. Mindenesetre én a 205-öst tettem volna előre, huszonöt év távlatából nézve talán az volt a legnagyobb durranás.

Vegyük előre a páros valószerűtlenebbik tagját, a bizonyos sötét szekták által – a véleményüktől elhatárolódunk − a világ legrosszabb autójának hirdetett Uno 1.3D-t. Pontosabban mindez már múlt időben igaz csak, mert az 1.3D-s Unók oly rég kihaltak a közutakról, hogy azóta a bizonyos, cinikus tanokat hirdető szektákat elsöpörték az új vallások. Ilyen autó már nincs, nemhogy forgalomban, de bontóban sem – gondolná bárki. Pláne az első szériából, a nagy, kocka fényszórós, kocka hátsólámpás ősből nem maradt fenn egyetlen példány sem, különösen nem az egyhármas füstokádóval.

Erre most itt áll egy. A színe behatárolhatatlan, pirosas-bordós-rózsaszínes, de leginkább sugárkezelt míniumnak tűnik. Vizsgás, zöldkártyás autó, napi használatból. Évek óta megy mostani gazdájánál, jó sokat. Hihetetlen. A korai Unóknak volt éppen elég gyenge pontjuk – korrózió, elektromosság, szétszakadó-töredező kárpitok, váltószinkron, szétmálló futómű –, de egy kivétellel az összes motor tartós volt bennük. Legyen szó a régi, 127-es Fiatból származó 903 köbcentisről, a FIRE sorozat 1,1-eséről, 1,3-asáról, az 1,7-es dízelről, sőt, ha nem hajtották agyon, akár a benzines turbóról is – ha valamiért, hát a nyúzást tűrő motorok miatt tulajaik sokáig romjaikban is megtartották ezeket az autókat. Az egyetlen kivétel az 1,3-as dízel, amely a mendemondák szerint nemcsak vérszegény és borzalmasan zajos, de érzékeny és múlékony is.

Erre most itt áll előttem ez a dombóvári példány, amelyet évek óta csak nyúznak, megjárták vele Erdélyt, annak legszörnyűbb patakmedreit is, belement az elmúlt három és fél évben közel hatvanezer kilométer, és állítólag nagyjavítás és vasvillával ráhányt bankókötegek nélkül is a mai napig üzembiztos. Hiszi a piszi. Még azt is állítja róla az autóhoz anyagilag semmilyen módon nem kötődő utcabeli ismerős, Szűcs Róbert, hogy ez a környék vészautója. Amikor valakinek gyorsan kell egy kocsi, mert a sajátja nem megy, összetört, elvitte az asszony, a férj, a gyerek, elkéri az Unót, és azzal jár. Mind inkább Nemere István-i magaslatokba emelkedik a rozzant Fiat legendája. Csekkoljuk gyorsan.

Az összehasonlító tesztet egyébként éppen Szűcs Róbert szervezte. Még tavaly levelet írt a Totalcarnak: nem akarunk-e szőlőbe járó, olcsó autókat kipróbálni. Egyik lenne a Golfja, a másik egy Uno. Azóta az ő Golf I-eséből óriási pénzmozgások kíséretében Golf II lett, az Uno maradt, így az összehasonlító teszt egyenlőtlenné vált. Egy harmincezer forintért vett Uno a kétszázezerért megnyergelt Golffal szemben.

Még aszimmetrikusabb a teszt, ha a járulékos költségeket is nézzük. Az Uno egy felújított motorú, de karosszérikusan szétporladt példány volt egy autókereskedés udvarán. Beszámították, kerülgették, mígnem a mostani gazda, Müller János meg nem vette. Kérdezem Jánost, mennyibe' volt a lakatolás.

„Sörben készült, meg adtam hozzá fél tábla lemezt, az mind benne van. Csinálta a mester pár hónapig, de egész jó lett, még most is tart rendesen. Amióta megvan, csak olajcseréket kapott, meg egy izzítógyertyát ki kellett cserélnem a múltkor, nagyjából ennyi” – kapom a zárszámadást.

Róberté a szó, valljon a Golfról.

„Ismerőstől vettem, nála hat évig ment, de azelőtt, meg azelőtt is ismerősé volt a kocsi. Nagyjából rendben tartották, mindig megkapta az olajcseréket, de komolyabb gondozást nem. Egy igazán komoly baja volt, rázott a kormánya. Azt hittem, csak a gumikat kell majd kiegyensúlyoztatnom, de végül az első futómű összes alkatrészét kihajítottam. Hetvenezer forintomba került, ugyanaz az ismerős szaki csinálta, aki János Unóját lakatolta. Mert egyébként sem ő, sem én nem vagyunk nagy autópiszkálgatók, persze ha kell, belenyúlunk, de inkább csak használjuk ezeket a kocsikat” – aha, tehát itt is felsejlik a háttérben egy mindenes, akit mindig megtalálunk a régiautós kollektívák mögött.

Egy uszkve ötvenezer forintos Uno – mondjuk, hogy sok és drága sör fogyott – a kettőszázhetvenezres, tehát több mint ötszörös értékű Golffal szemben. Mondom, egyenlőtlen a teszt, inkább külön vizsgálom a kocsikat, úgy jobb lesz.

Ülök be az Unóba. Azaz csak ülnék, mert a kilincs nem működik. Egy kretén kis kallantyút kell felfelé húzni a lemezél mellett benyúlva, és elméletileg felpattan az ajtó. De nem pattan. Nem tesz az semmit. Na ja, az olaszok itt találták fel körülbelül ezredszerre az autókilincset, a mániájuk ez a trükköskilincs, hogy borogatnák őket akkusavval teljes epilálás után. „Érzéssel, érzéssel, nyílik az” – hangzik a tanács. Megpróbálom érzéssel. A nap végére kifejlesztek egy technikát: háttal állok a kocsinak, és fenekemmel nekitámaszkodok az ajtónak – csak érzéssel persze −, majd lassan felfelé húzom a fület. Ezután óvatos tompori lökdösés és finom fel-le ujjazás kombinációjával, pár próbálkozás után kikattintom a zárszerkezetet. Jók ezek az öreg autók. Csak érzés kell hozzájuk, tudják.

A legrosszabbra készülök, ahogy helyet foglalok a gyanús huzatokkal takart ülésben. A legrosszabb fogad. A műszerfal szétrepedt valamikor még az előző évezredben, most ízléses, fekete műbőr csík borítja egy szakaszon, a széleit már ereszti elfele a ragasztó. Szőnyegek, úgy nagyjából. Tetőkárpit feketés-fehéres, foltos. Nem tudom eldönteni, hogy a fekete-e a kosz és a fehér a szín, avagy fordítva, és a fehér csak kopás a fekete alapon. Mindenesetre egyedi. A váltókar körülbelül harminccentis körben tángálódik, az ajtókárpitok színe teljességgel megállapíthatatlan. Ehhez képest az én öreg Pandám szalonúj Suzuki Swift. És ezzel az Unóval még közlekedni szoktak…

Egyik zakatol, másik üvölt. De meglepően jól közös nevezőre hozhatók… Lapozzanak!