Én nem is akartam autót venni!

„Ha az iparban, mezőgazdaságban, illetve közigazgatásban végzett, felelősségteljes tevékenységünk mellett csak egy parányi szabad időhöz jutunk, kiviharzunk modern lakásunkból, és samponnal, szivacsokkal felszerelve rávetjük magunkat krómtól-lakktól tündöklő félisteneinkre, összeszorított foggal tüntetjük el a foltokat a hűtőrácsról, a vízcseppek nyomát az ablakokról, a port, a szemetet a szőnyegekről. Éjszaka, ha nem jön álom a szemünkre, valamennyien őrt állunk a sűrű függönyök mögött, onnan vigyázva státuszszimbólumunk éji nyugalmát, csak sejtvén egymás alakját a szemközti ház faltól falig ablaksora mögött s miközben irigyen követjük a hold sugarát, amint lassan, becézőn sorra tapogatja a banánsárgát, a paradicsompirosat és a türkizt, arra gondolunk: vittük valamire.

Igenis, vittük valamire."

Hans Skirecki: Ugyan, ki az a Kasparek?

Már régóta nem veszek részt a végtelen szerkesztőségi játékban, üres perceimben nem nyitom meg a hirdetős oldalakat, nem álmodozom újabb és újabb autóról. Ez így most jó: ahhoz, hogy megkaphassuk a világot, előbb le kell mondani róla, hogy minden elemét úgy ölelhessük magunkhoz, mintha újszülöttként most tapasztalnánk meg először.

Eladtam a Pandát, sőt, sokáig hirdettem az egyik motoromat is. Aztán amikor jött valaki, hogy vinné, nem adtam. Lemondtam az eladásról. Pontosabban nem arról, hanem a befolyó összegről, ezen keresztül az újabb motor beszerzéséről. Egy 1974 előtti V7-es Moto Guzzi nagyon jó lenne, de el tudnék képzelni egy öreg Shovel vagy Evo Harley-t is. De ennyi pénzért, amit a motorért kaptam volna, nincs. Hozzátenni meg nem akarok, így lemondok egy vágyról. Maradt még elég, de majd túl leszek azokon is. Egész boldog vagyok az ötéves mobillal, a filléres csehszlovák gitárokkal. Oké, Jawára még vágyom, de csak érzelmi okokból – nagyapám gépe megvan, már csak apámét kéne megszerezni keresztapám garázsából, ahol évtizedek óta lakik a 250-es Perák.

Optimistán azt hittem, hogy le tudok mondani a világról. Egy-egy pillanatra tényleg úgy érzem, sikerül magam mögött hagyni. Erre mi történik? A világ betüremkedik a fejembe, a szorgalmasan felépített pajzsomon átszökik a gusztustalan élet: öregasszonyokat vernek agyon háromezerért, analfabéta embereket bolondítanak bankszámlabizonylatok hátlapjára felskiccelt eszmékkel politikusok és lám, az udvarban is hirtelen ott termett egy új autó. Akarta a fene, szinte vissza sem tudok emlékezni, hogyan és mikor vettem meg.

Itt van előttem az okmány: ez tényleg az enyém. Nem rémlik, hogy vala is akartam volna Lancia Lybra 1.9 JTD-t, de valahogy mégis kifizettem. Isten látja lelkemet, sosem vágytam ilyenre. Sőt, autóra sem vágytam, de állítólag néhanapján a nagy országos péniszhosszabbító bajnokságban a gyorsasági szakaszok mellett vannak olyan feladatok, ahol a használati tárgy jelleget kell bizonyítani. Lehet, hogy rossz versenykiírást kaptunk, de nálunk még csak a praktikumot kellett bemutatni – a tempós egyenesek, a sodrós kanyarok kimaradtak. Lehet, hogy Piri, a különösen elvetemült kislányom szétrágta a papírt vagy megetette a kutyával, Potyer Döncivel?

Rémlik, hogy közepesen unottan megnéztem pár kombi képét a neten, de nem szerveztem nemzetközi neppertúrákat. Ha jól rémlik, a feladatot büntetésként éltem meg, nem kihívásként. Azt hiszem, odahaza, Dunaszerdahelyen, baráti autószervizemben – ahol nem akarok javíttatni, csak a barátaimmal töltök kellemes perceket – elkottyantottam, hogy kéne valami jármű, mert kinőttük a Pandát. Tudják, a gyönyörűt, a pirost, a legendásat.

Gyuribaá kezét látom magam előtt, ha visszagondolok, hogy is történhetett. Beletúrt szakállába, gondolkodott. Ott ült kicsi Gyuri is, meg Gyurika, és megjött Gyuri is, akit a keveredés elkerülése végett Hedónak hívnak. A mester szemembe nézett, és Gyurira, vagyis Hedóra mutatva azt mondta, miért nem veszem meg az ő Lanciáját?

Fogam alatt megroppant a kávézacc, agyamban álmosan botladozott a gondolat – miért vennék én Lanciát? Minek nekem Lybra? Mire az egykilencjétédé? Ja, mert kombi? Végül is tényleg. Szép lassan leért a kávé, gyomrom tette a dolgát, véráramba jutott a koffein, agyam is lépett. Előbb persze az eldöntendő kérdés: lemondjam, vagy se?

Miért? Böktem ki végül. „Mert évek óta én szerelem, mert mindent kicseréltem rajta időben, mert tudod milyen a Hedó, ha megnyisszan, már emeltük is föl, nem törött, nincs visszatekerve, olcsó" – mondta Gyuribaá, de hangjában nem volt semmi kényszer, semmi, ami próbált volna bebökdösni a fogyasztás rútul táguló spiráljába.

Kibotladozva a műhely elé, felhívtam Csabát, aki guru a villanyban és átlátja az autóipar csúnyábbik oldalát. Tudakoltam, szabad-e? Mondta szabad, az Alfánál csak jobb lehet. Mondta, van pár dolog ami befoshat. Próbáltam megjegyezni mindent, hogy felsoroljam benn annak az embernek, aki évekig gondozta a Pandámat, aki darabokra szedte kétszer az Enfieldemet, aki ápolgatta ezt a szürke Lybrát is.

Gyuribaá elismételte ugyanezeket a hibákat, de hozzátette, hogy bizony már előjöttek, el is lettek hárítva. A kettős tömegű lendkerék adhatja még meg magát valamikor a jövő határozatlanságában, de már az is be van készítve a polcra.

Megegyeztem Hedóval, megvettem. Jó áron, tisztán, megtankolva. Van egy 178 ezret futott, 2004-es, légzsákos, nem szétvert, nem leélt kombim, ami hatfelet fogyaszt a családommal megtömve. Furcsa, hisz nem akartam autót. Erre enyém lett a szerkesztőség legfiatalabbja.