Nincs autód, amivel az Oldtimer Premieren felvonulnál? Túl drága (és túl havas) volt az OT Show? Zavar a tömeg, esetleg a nagyzolás? Maradt hely neked is a nosztalgiázók univerzumában – jöttem rá tegnap, amikor ellátogattam a Veterán Zsiguli Egyesület által szervezett Retropartyzánok kiállításra.
A helyszín ideális egy efféle rendezvényre – a volt Csepel Művek egyik hangárjában (ahol a 40 éves az 1500-ös Lada cikket is fotóztuk, különben az IN-Management Kft. tulajdona) és annak környékén tartják, ide, ha egy nyomorult Velorexszel leparkol az ember, máris kész a kiállítás. Van honlap is, ide kattintva mindent meg lehet tudni az eseményről, még élő webkamera is van. Mindenesetre ma még tart, ezért lehet rámozdulni.
De ennél sokkal többet kaptam. A hangár fele szoci autókkal volt megtömve, a rendezők ismeretében talán nem véletlen, hogy túlnyomóan Ladákkal. De milyenekkel! Kombi Ezeröcsi, porig ültetett, máskülönben tökéletesen széria 1200-es, ős-ős-ős Ezeröcsi, makulátlan Ezeröcsi, no meg egy rakás más 1200-es, 1300-as is, sőt, eredeti 124-es Fiat is felbukkant. Az elmebaj-mutató helyenként pirosba lendült, tetten értem néhány zsigulist, amint egy modell színét elemezték - eredeti ladás színkártya segítségével.
Aztán Zapók minden mennyiségben, a szívemnek legkedvesebb állapotban, felbakolva, berhelés közben (a berhelő brigád mellette izzad), rommá rohadva is – emlékeim szerint ez az autó így a leghitelesebb. Egy csomó Moszkvics. A gyönyörű Barkas mellett a Veterán Autó és Motor főszerkesztőjének csilliókért felújított, minden porcikájában 1970-es gyártású 353-as Wartburgja.
Egy bizonyos mennyiség fölött azért az utcákról nagyjából eltűnt szocialista autókból is elege lesz az embernek, mutatva, nem árt, hogy színesebbre cserélődött az autópark. A hangár másik fele szerencsére azokról az autókról szól, amelyek nem, vagy csak homeopátiás mennyiségben voltak jelen az útjainkon.
De jelen voltak, mint például az az 1955-ből származó Volvo PV445-ös kombi, amit a jelenlegi tulajdonos édesapja még a nyolcvanas évek elején vásárolt munkagépnek, a szőlőbe járni. Aztán volt, hogy autóként használták, aztán kivonták, majd megint autó lett, tavaly még Svédországig is eljutott.
Az autó csodásan kopott, elhasználódott, Csepel kilincs van rajta, valami idegen ülések, de a legfontosabb dolgok szépek rajta. Történet, esztétikum, és dacos túlélés: ez egyszerre mind benne van ebben a szörnyen ormótlan, rendkívül kedves batárban.
A Volvo-szekció amúgy is erős, mert ilyen PV-ből egy pickup is parkolt ott, és persze a kocka-csapat is kitett magáért. Közülük nekem a legszebb egy Németországból frissen behozott, hathengeres, piros bőrös, kétkarbis 164-es volt, igazi fáradásokkal, kis rozsdákkal, kopásokkal. De megy, ráadásul szépen! A legszebb, hogy miért lett: a jelenlegi tulaj egyszerűen nem akarta, hogy erre az érdekes autóra ne induljon be a licit, ezért a 800 eurós árra rádobott egy 1200-at, hogy felfigyeljenek a licitálók. Nem is foglalkozott vele különösebben, hiszen ezek az autók általában sokkal drágábban mennek, mígnem kapott egy levelet, hogy megnyerte. Aztán gondolkozhatott, hogyan megy érte minél előbb…
De a hatajtós 760-as (remélem, bár jut eszembe, lehet, hogy valami más számozás volt rajta, sajnos a belsejét néztem) is elég nagy szenzáció, ilyen kivitelt élőben még sosem láttam. Három, egyformán kényelmes üléssor – a mai buszlimuzinok tulajdonosai csak ábrándozhatnak efféléről. Kifelé menet a szovjet autógyártás két véglete, a Csajka luxuslimuzin és az SZMZ törpeautó búcsúztatja a látogatót.
Kint, a parkolóban pedig állandóan változott a kínálat, folyamatosan pörögtek az autók. Amikor érkeztünk, állt ott 11 ezer kilométert futott Tavrija és erősen gittelgetett, de a maradék felületeken csillogóra polírozott, kedvesen megöregedett Skoda 1000 MB is – odabent tökéletes tesóival lehetett találkozni.Nini, ezekről épp tegnap volt cikk a Totalcaron.
Mire kijöttünk, a Fiat 500 klub árasztotta el a szabad helyeket, de parkolt ott igazi, vászontetős 126-os is. Esküszöm, nem azért mentünk a Bianchival, mert tudtuk, hogy az övéi ott lesznek…
A belépő ingyenes, a látnivaló jelentős, a hangulat és a környezet végtelenül hiteles. Egy tökéletesen eltöltött két óra után az ember el tudja csapni a gyomrát a sarkon álló lacikonyhánál – soha rosszabb napot.
