A tökéletes taxi

Nem állítom, hogy teljesen józan voltam, ezért is kerestünk taxit. Igazából nem is voltunk biztosak benne, hogy taxi kell, hiszen alig fél óra lett volna gyalog hazáig, de a héten már kétszer slattyogtunk haza Pestről, és nem volt kedvünk megint átbattyogni az alagúton. Mégis elriasztott a hiénázó taxisok hada az Erzsébet téren, úgyhogy abban maradtunk, ha szembe jön egy normális társaság autója, akkor beszállunk. Nem szeretünk taxizni, ez van.

Már elindultunk gyalog, amikor a fura amperhanggal, amit csak az ismer, aki tudja, mire kell fülelni, megállt mellettünk egy Prius. Felcsillant a szemem. Isten ments, hogy valaha is szeretnék Priust birtokolni, de taxinak ki sem lehetne találni jobbat. Aki Priusszal taxizik, csak okos ember lehet. Éjfél körül, néhány pohár bor után egyszerűbb a világ, már csak spontán impulzusok vezérelnek. Az ismerős embléma az oldalán mindenesetre megkönnyítette a döntést. Amíg fizettek az utasok, ablakon át beköszöntem, megkérdeztem, elvisz-e minket egy rövid fuvarra. Még meleg volt a hátsó ülés, amire behuppantunk.

Vuuuuu, hörgött fel rekedten a kettes Prius, amikor elindultunk. Szakadt volt a kipufogó. Kicsit szakadt volt az egész autó is, ahogy körülnéztem odabent. Istenem, hát itt tartunk, hogy a jövő technikája már egy lefingott taxiban kísért. Különleges hangulat lett úrrá rajtam. Az ötödik elem keveredett az Éjszaka a Földönnel. Egy közel tízéves hibridben utazunk, amiben érzésre vagy félmillió kilométer van. Időnként felbrummog alattunk a széthullott kipufogó, aztán másodpercekig csend van és siklunk. Szürreális élmény.

Egyszer taxiztam már Priusszal, de az egy vattaúj gyöngyházfehér hármas volt San Franciscóban, egy szüntelenül iPhone-ozó majommal a volánnál. Eszébe sem jutott volna segíteni a bőröndök be- és kipakolásával. Az egésznek olyan idegen, steril jövőszaga volt, mintha egy bután felprogramozott bétaverziós robot vitt volna minket. Ez a budapesti szürke kettes más volt, ez egy kopott szövetes, zsíros ajtóbehúzós, szakadt kipufogós jövő volt. A mi jövőnk.

Honnan jöttél, vajon Amerikából? Te is egy körbetört, kidobott, konténerben behozott, összetákolt vagy? Ex-kaliforniai spórolós-ingázós? Budapesti taxisként nyilván képtelenség kigazdálkodni egy új Prius árát. Ahogy cikázott a ma már kvarcjátéknak ható, új korában futurisztikusnak szánt központi kijelzőn a coulomb az akksi és a villanymotor szimbóluma között, elkalandozott a szemem, és feltűnt a piros plecsni a szélvédő sarkában. Hoppá, egy gázos Prius! Még nagyobb elismeréssel sandítottam sofőrünkre. Hát persze, nem is a Prius a tökéletes taxi, hanem a gázos Prius.

Egyszer már vezettem egy ilyet, de az egy első generációs volt. Azóta csak mendemondákból hallottam, hogy többen rákaptak a gázos hibridezésre. Kell hozzá egy adag perverzió, nem mondom, de tökéletesen érthető. Ennél olcsóbb közlekedési mód nemigen adódik, és a gázzal autózás ráadásul emissziók szempontjából is dicséretes. Aki meg taxisként a vezetési élmény hiányára panaszkodik, annak az autójába nem szívesen ülnék be. A Prius automata váltós, de sosem megy tönkre, alig eszik, pláne gázból, és pont jó a mérete. Hát hülyék ezek, hogy nem mind gázos Priusszal taxiznak?

Nagyjából idáig jutottam a gondolataimban, amikor egy utolsó hördüléssel leállt a motor, és némi mozgási energiát visszatermelve megálltunk. Hazaértünk, fizettünk, kiszálltunk.

Én meg egy pillanatra megkívántam egy gázos Priust. De csak egy pillanatra. Hiszen mára elérhető ársávba kerültek. Gázzal olcsóbban autóznék, mint egy dízellel. Ötajtós, praktikus. Tiszta lenne a zöld lelkiismeretem is. De nem, képtelen lennék elviselni azt az agyhalált, amit a vezetése okoz. Egy béna, bukdácsoló, vérszegény vacak, aminek üzemszerűen csúszik a kuplungja. Csak a pénzéért szeretném. Maradjon meg inkább mind taxinak.