Ez volt a kecskeméti repülőnap végén a konklúzió. Mondom miért.
Előző nap a szociautós találkozón voltam, éjjel kettőre értem haza, egésznap fűtött Trabantban, fűtött Balaton-parton, illetve fűtött Balatonban tartózkodtam. Éjjel, hazafelé motorozva majdnem beestem az árokba, olyan fáradt voltam. Nagyon nem éreztem magamban a késztetést, hogy másnap leguruljak Kecskemétre. Pedig Gyurika barátom ordított szombaton a telefonba, hogy ha nem megyek le és nézem meg a Vityazit, hülye vagyok, mert azok akkorát repültek, hogy mindenki szétesett tőle.
Aztán ébredés után győzött a repülőbuzéria, meg a kíváncsiság, hiába keltették az idexes kommentelők, fórumozók a hangulatot, felültem a Kawára, és lehúztam az M5-ön. Persze készültem, mert az világos, hogy ha az ember egész nap egy árnyéktalan reptéren fog kóricálni, kell a víz, meg legalább sapka a kopaszodó fejre. Négy, gyöngyöző palack ásványvizet raktam az oldaldobozokba, meg hátizsákot, hogy legalább kettőt magammal is tudjak vinni. Persze Kecskeméten kiderült, az anyagi szempontokon kívül semmi nem indokolta az extra óvatosságot: lajtos kocsik, vezetékes víz, párakapuk, locsolófejek, és büfé mindenhol. Aki itt megfő, szomjan marad, az meg is érdemli. Még zacskós vizet is osztottak, amit katonák segítőkészen még fel is vágtak, ha valaki nem tudta maga megoldani a víz meghámozását.
A sisakomat, kabátomat vendéglátóimnál, a robotrepülőket (pontosabban drónokat) fejlesztő és gyártó BHE sátrában letehettem, gyorsan körbeszaglásztam a légifelderítésre, adatgyűjtésre és még ki tudja mi mindenre alkalmas gépeiket, aztán húztam tovább.
Délutánra volt meghirdetve a Russzkije Vityazi programja, ez tűnt a legérdekesebbnek -na, természetesen a vasárnapi programot átvariálták, mikor fél egy körül leértem, már rég pihentek a Szuhojok. No, nem mint ha így nem lett volna elég látnivaló.Röpködtek a fejünk fölött a Gripenek, deszantosok, robbantak a pirotechnikai eszközök. Kiderült az egyik sátornál, ahol a magyar Mi-24 csatahelikopter-pilóták állomásoztak, hogy Afganisztánban is repültek, igaz ott "csak" kiképzőként, a Mi-24 export verzióján. Hogy mostanában mennyiszer ülhetnek az imádott helikopterükbe, úgy hallottam jobb nem feszegetni, úgyhogy nem is bántottam őket ezzel.
Bődületes mennyiségű technikát állítottak ki, természetesen nem csak repülőeszközöket, de gyakorlatilag mindent, ami szolgál, vagy szolgált a magyar hadseregnél. Mondjuk volt egy olyan érzésem, hogy a hadra fogható magyar állomány és technika 80 százaléka itt volt a reptéren, de csak a májam rossz. Annyira, hogy mikor a törökök profi légibemutató-egysége emelkedett a levegőbe, és tartott kiselőadást precíziós repülésből, azon gondolkoztam, vajon a forró szurkos bográcsnál lenne-e fejlettebb eszközünk, ha a törökök megint fürdő-beruházásokat szeretnének erőszakkal az országra kényszeríteni. Úgyhogy inkább vettem a büfében egy dönert, hogy ezzel is mélyítsem a török-magyar barátságot, jobb a békesség. Persze a büfé magyar volt, a döner közel ehetetlen, és az alkoholmentes sör pedig langyos, mint a ... Szóval, langyos.
Aki szereti a technikát, az nem tud nem belelkesedni egy ilyen bemutatón, de persze a nap végére az energiái még annak is elfogynak, aki annyi szőlőcukrot nyel egész nap, hogy még a pórusain is fruktóz glükóz távozik. Voltak pillanatok, mikor én is leginkább árnyékban horpasztva tudtam elképzelni a nap hátralevő részét, de a kíváncsiság legyőzte a fáradtságot.
Ahogy ment egyre lejjebb a nap, kezdett visszatérni belém is az erő, majd a parkoló gépek közt egy csapásra fitt és friss lettem. Ott állt a betonon egy gyönyörű, szürke Tornado. A britek hozták, Hawk T1-esekkel együtt. Persze nem bírtam magammal, meg kellett érintenem a Tornadót, ha már egyszer megérintettem egy Spitfire-t, a britek második világháborús vadászgépét. A pilóták meg sem lepődtek különösebben, csak sértődött arcot vágtak, mert ők a Hawkot repülik, és mi az, hogy nem azt akarom megérinteni. Szóval, azt mondták, beengednek a kordonon, de csak ha a Hawkot is megérintem. Nem kellett kétszer mondani.
Csóváltam a fejemet, hogy dilisek ezek a britek, de jól áll nekik, mikor őrületes partihangulat-zaj csapta meg a fülemet. Az egyik Hercules szállítógép szárnya alatt a belga személyzet rögtöntzött DJ-pultot állított fel, és spanyol kollégáikkal, meg pár doboz sörrel őrületes bulizásba kezdtek.
Amire természetesen a nézők is hivatalosak voltak, a pilóták elbontották a kordont, és hívogatták befelé a megszeppent látogatókat. Kevés ilyen szürreális élményem van, mint a lemenő napnál pilóta-overálba öltözött legények (meg egy nő is!) kurjongatnak és tekerik a csípőjüket. Némelyiküknek a csapat-felvarró helyén I love lesbians feliratú hímzett badge virított... Ha ilyen a belga légierő, én belga akarok lenni, és jelentkezni az első légibázison.
