Vettem egy Trabantot, igen. Megint.
Tulajdonképpen ezért adtam el a BMW-t, áron alul. Már majd egy éve nem Trabantoztam, muszáj volt. A Tramp némi szétköltözésből adódóan már nem tartozik az érdekkörömbe, Hamilton meg vagy három éve darabokban várja, hogy egy alapos és hozzáértő lakatos a tésztaszűrőből tepsivé változtassa a padlólemezét.
Amikor megtudtam, hogy Csabi barátom eladja az autóját, hirtelen döntöttem. Egy eredetileg négyütemű Trabantról van szó, hivatalosan gázüzemre alakítva, és hát... némileg megbolondítva a púpos elejével-hátuljával. Egyszerűen kell. Meghirdettem a BMW-t, és jelentkeztem a Trabantért. Előbbit gyorsan elvitték, így lett hely a garázsban a torzszülöttnek. Kis szépséghibája volt az üzletnek, hogy Mogyoródon állt az autó vizsga nélkül, ám a Retro Autómentő gyorsan segített, és egy meglehetősen barátságos összegért egy csendes vasárnapon leszállította az autót.
Tudtam, hogy vannak kisebb problémák az autóval, de Trabantban nem lehet nagyon mellényúlni. Az terveztem, hogy a születésnapomra utcára rakom az autót. Bár csak három nap volt addig, nem tűnt lehetetlennek - egészen addig, amíg neki nem kezdtem az átvizsgálásnak. Először a géptető felnyitása után kaptam agyfaszt, a garázsban ugyanis épp úgy állt meg a motor, hogy a hiányzó vezérműszíj-fedél helyén jól látható volt a vezérműszíj és annak kismértékű hiánya.
Aztán jött még. Nem nagyok, de sok. Index, tompított, fényszóró, helyzetjelző, féklámpa első körben. Izzók, foglalatok, búrák, kapcsolók, relék. A hátsó lámpa mai meglehetősen szokatlan konstrukció, az egész "csücsök" a búra anyagából van kialakítva áttetsző műanyagból, csak a világítani nem hivatott részét a kasztni színére fényezik. Hülye megoldás, ráadásul sérülékeny is, a lámpának támaszkodókat bottal szokás elhessegetni, mert könnyen letörik a helyéről az egész. Szerelni sem illik gyakran, könnyen túl lehet ugyanis húzni a rögzítő anyát, és ilyenkor törik a fül, lazul a búra. Ráadásul óvatosan tekerve meg nem tömít az arra szolgáló gumitalp, amitől jut be rendesen víz, por, kismadár.
Van még ámulnivaló: a búra eredetileg tök narancssárga mindenhol, a legtöbb országban ez megfelelő is volt így. Magyarországon nem, a korabeli NKH csak úgy engedte forgalomba a Trabantokat, ha a gyártó a búra felső részét pirosra festi, a két fél között fekvő helyzetjelzőt pedig piros szilikoncsőbe húzza. Nem egy fénybarát megoldás, de roppant katonás.
Ötven év elteltével persze minden valamikori jelentéktelen konstrukciós hátrány hatványozódik. Az elöregedett, kimattult búra bordáiban a piros festékrétegre rakódó por mögötti korrodált foglalatban lötyögő, megfeketedett, poros 18 wattos izzó nem az a fajta fényár, amit az ember szívesen venne farának védelmében: Csabi sem hagyta ennyiben, a vaskos pozdorja-kalaptartón két ordas pótféklámpa éktelenkedett. Kicsit sem szép, ugyanennyire szabályos, de legalább üvöltve perzseli le negyvenkét wattal a mögöttünk jövőt, jelezve, hogy a fékre léptünk.
Én viszont inkább az eredeti megoldást pártoltam. Kábelcsatlakozást ellenőriztem, izzót cseréltem, fogkefével bordákat pucoltam, búrát políroztam, egészen sikeresen. Annyira legalábbis, hogy az utcára merjek menni vele napfényes nyári delelőn is, bízva abban, hogy a mögöttem érkező észreveszi a féklámpáimat.
Persze ez csak részfeladat volt. A szétszedve pihenő Hamilton alig futott, felújított önindítóját raktam be az eredeti, amperszagú és nyökögő darab helyett. Darabokra szedtem az ablaktörlő mechanikáját, és néhány bontott szerkezetből összeraktam egy egészségeset. Kicseréltem a nem működő ablakmosó pumpát, aztán a kapcsolót is, mert az sem volt alkalmas a rendeltetésszerű használatra. A gázüzem problémamentes volt, benzinnel azonban évek óta nem ment. Megpróbáltam, saját nyálába fulladt. Szétszedtem a karbit, a fedél anyagából öntött fül, amely az úszó tengelyét tartaná, az úszóház alján hevert. Hogy törhet le egy ilyen, nem tudom, de nem is izgatott, kapott egy másik, kipucolt karburátort. Egyébként valaki már kínlódott vele, a hidegindítót extrém mértékben széttekerték, a túlfolyással határolt úszószinthez folyamatos hidegdúsítást prezentálva ezzel. Nem egy sztöchiometrikus keverék, nem csoda, hogy röffenni sem akart.
A műszerfal teljesen random módon működött. A kondenzátorok szétszáradása miatt amúgy is megbízhatatlan LED-es műszereket eleve tiszta szívemből, indulatoktól mentesen gyűlölöm, de ez még a szokásosnál is rapszodikusabb volt. Sebaj, az évek alatt gyűjtöttem vagy tíz hibátlan darabot, cseréltem egyben. Kiszedve kiderült egyébként, hogy némileg összecserélték a test- és a műszervilágítás kábeleit, érthető volt hát a flippergéphez hasonló futófény-effekt.
Természetesen kicseréltem az orremblémát is. Röviden megénekeltem már, miben különbözik a 601-es és az 5-600-as szárnyas emblémája, és hogy évek óta őrizgetek egy ilyet itthon - na épp az ilyen alkalmakra. Juteszembe, megjavítottam a géptető és a csomagtartó zárját. Egyik sem záródott, vagy ha mégis sikerült beerőltetni, többé nem nyílt. A csomagtér ráadásul az átlag-trabantosnak is szokatlan módon működik, bovdennel nyitható ugyanis a B-oszlopról. Birkóztak is vele később a vizsgán, de fél órányi nagylétszámú autó körül körözés után inkább felhívtak - ugyan, áruljam már el, hogyan férnek hozzá a gáztartályhoz!
Aztán persze kis késéssel, de levizsgázott. Szülinapi autózás az nem lett belőle, de márciusra azért összeállt a kép. Nagy örömömre azért még nem szolgált. Amitől féltem, beigazolódott, a zárt géptető miatt a gyári helyén, a bölcső kereszttartójának tetején a vízhűtő nem kap elég levegőt. Az áprilisi, nem túl durva tavaszi melegedés már azt jelentette, hogy az autóval nem lehet tíz kilométernél messzebbre országúton vagy autópályán elindulni.
Itt egy kis szünet következett, a garázsban álló, különféle hűtőkkel és ventilátorokkal körülrakott autó csak június közepén szabadult ki, amikor a rendelkezésre álló elemekből hirtelen sikerült kilegózni egy működőképes konfigot. A lökhárító alá leeresztett hűtő veszélyben van ugyan minden kóbor járdaszegélynél, de legalább kap némi menetszelet. A csövek és a hűtő közé beépített lapos VW klímaventillátor pedig alapjáraton és alacsony sebességnél épp elég szelet kavar ahhoz, hogy ne forrjon a víz.
Nagy örömmel vágtattam hát el Boci barátom születésnapjára, hogy elmeséljem, milyen remekül működik a Trabant. Amíg együtt örültünk, a HBO kedvéért olívzöldre fényezett Trampját stíröltem, és észrevétlenül elvesztem. Mire hazaindultam, már fejben volt a selyemfényű, olívzöld Trabant.
Kis keresgélés után megtaláltam a szükséges színkódot - az NDK Volksarmee járműveit a ma RAL6003-nak nevezett színre fújták. Innen három saroknyira van egy kiváló festékbolt, ahol néhány ezer forintért percek alatt kikeverték a színt. Eddigre én már szétszedtem az autót, a fal mellett pihentek az üvegek is. Neki is láttam a csiszolásnak, és... hát... az történt, hogy egy ponton döntenem kellett. Vagy tovább küzdök az előző tulajok által kevésbé szakszerűen elvégzett javításokkal és festésekkel, beleértve a narancs-szürke villám határán talált félmilliméteres anyaglépcsővel, vagy a designhez illő katonás nagyvonalúsággal oldom meg a feladatot, és akkor el tudok menni a néhány nappal későbbi Trabant-találkozóra, Kiskunlacházára. Meg persze egész nyáron mindenhová.
Az utóbbi mellett döntöttem. Megragadtam a szivacshengert, és egy nap alatt megzöldítettem a Trabantot. Két nap száradás, egy nap összerakás, aztán irány Lacháza, egy igazán forrónak mondható nyári napon. A melegedési problémák megszűntek, az autó utazható, öröm, boldogság. A biztonság kedvéért azért a következő hétvégére beterveztem egy jó 150 kilométeres tesztet, mert forró napot ígértek. Bejártam az 51-es utat és a Csepel-sziget legrejtettebb zugait is, minden gond nélkül.
Azóta persze megjártam vele Balatonakalit, Alsóörsöt, Hegyhátszentjakabot, a TC Autósmozit legutóbb pedig már a Totalcar Trackdayt is. Durvább nyári napokon még kísért a melegedés, ha komolyabban odalépek neki (nyilván Trabantos viszonylatban), vagy egy hosszabb autópálya-emelkedőt találunk, megmutatja magát a piros LED is a hőmérőn. Az ilyen esetekre az első szélvédőre irányított fűtés megoldás, de távlatilag még valamit ki kell találnom. Óriási megkönnyebbülés, amikor a motort visszahűtve ki lehet kapcsolni a hömpölyt. Egy balatoni hétvégéről hazafelé épp egy ilyen felszabadult, hőterheléstől mentes vasárnapon sikerült beleszaladnom egy kedves fotósba is az M0 egyik felüljáróján. Pedig, esküszöm, nem vagyok egy Sebesség Sándor. Mindegy, 15 évente egyszer be kell esni egy ilyennek. Elszúrtam, befizettem, most újabb másfél évtizedre szabálytisztelő leszek.
Van még feladat. A leszedett küszöbspoilereket és a felni ezüst részeit még zöldíteni kell, illetve jó volna egy vonóhorog, hogy a lakókocsival is hasíthasson. A melegedést is jó volna teljesen megszüntenti, és a roppant csálé géptető helyett talán érdemes volna felrakni egy kevésbé eltorzultat. Persze ezek már kevésbé égetőek, talán sosem folytatom, csak örömTrabantozom simán.
Mellesleg valahol, valamikor valaki ráragasztotta a Zombi nevet, amit azóta is büszkén visel - a Ringen már valaki reflexből ezen emlegette. A pályanapot egyébként sikeresen túlélte, majd azt is elmesélem, hogyan. Addig meg itt egy maréknyi fotó, tessék:
