Ez a poszt nagyjából ennyi. Megvolt az eredetigazolás (nem összetévesztendő az eredetiségvizsgával), a veteránvizsga, a biztosítás, a műszaki vizsga – csak a két fehér plakett maradt hátra és a forgalmi. Most már azok is a mieink. Mind.
OT-51-52. Jól mutat, isteni kimondani. Ó-té-ötvenegy-ötvenkettő. Eujj-téijj-ötvanaggy-ötvankatteű. Tét-venegy-tvenkettő. Hetvenkedő. Tétlenkedő. Kéjesen ízlelgetem e betű-számkombinációt; oly hosszú volt az út ahhoz, hogy kimondhassam, hogy szinte már nem is emlékszem, hogyan indult az egész.
Persze, valójában emlékszem, de az egy másik ember volt, ott a szopóléc legelső rovátkáinál. Sejtettem ám, hogy ilyen lesz, de elhinni nem akartam, pedig nem voltam zöldfülű a témában. Ám aki veteránozásba fog, az – leszámítva, ha nem hideg, gyilkos az agya vagy nem valami zseniális pénzügyi manőverező – mindig zöldfülű marad, és ha valahogy kibírja a kassza, a házasság, az idegrendszer, akkor ez így is van jól.
De egy veteránautót megszülni nagyjából olyan nehéz, mint egy igazi gyereket. Miután megvolt a hányinger, az óránkénti pisilési kényszer, a gyomorégés, a hisztéria, a fájó derék, a millió ultrahang, vizsgálat, idegen kezek gyanús érintése, elfolyt a világ összes pénze paraszolvenciára, a végén, mintegy jutalmul ott van az elevenen megnyúzással felérő, konkrét szülési aktus.
Ki-ki a saját szája íze szerint helyettesítse be a fenti elemek helyére az autó elkészülésének fázisait, de egy cöveket magam szeretnék leszúrni a dekódolás folyamatába. A jutalom, azaz az elevenen megnyúzás, pontosabban a szülés szerepét a veteránautó elkészülésében az okmányiroda veszi át.
A hely, amitől mindenki retteg, ahol úgy olvadnak el a mérhetetlenül drága szabad óráid, mint vaj a forró platnin, ahol egy vesszőhiba valamelyik papíron több hónapnyi vegzatúrát vetít elő. Az okmányiroda az elbaszott hatalom egyik legpocsékabb megnyilvánulása. Agyonbonyolított, működésképtelen, az Osztrák-Magyar Monarchia kezdeti brutál-bürokratizmusától kiindulva a további kormányok egytől-egyig jó adaggal tovább komplikáltak, csak hogy mutassák: a polgár arra van, hogy szívatva legyen, szobra annak, hogy a bamba polgárral bármit megtehet, akit ő maga választ meg, hogy érzékenyen, figyelmesen vigye a dolgait. A rendőri túlkapás és az okmányirodai labirintus – ez az elnyomó hatalom két leghatékonyabb eszköze a megalázásra. Miért is kéne rajta változtatni?
Én eleve olyan lemondással megyek ilyen helyekre, hogy fát lehessen vágni a hátamon, totálkáros veterán Cadillac-lökhárítót lehessen rajta egyenessé kalapáni, ha úgy adódik. Minimum egynapnyi ügyintézésre, számolatlan mennyiségű, ismeretlen számokat viselő csekkek befizetésére, ezer telefonra, mérhetetlen súlyú és színskálájú fenyegetésekre készülök. Olyan pokolra, amihez képest bármi, akár egy gyilkos jobbhorog is baráti kedvességnek tűnik. Hogy miért nem bíztam ügyintézőre? Mert annak, akire rábíztam a paksamétát, egy vis maior miatt elfogyott az ideje, én meg már nagyon szerettem volna megkapni a papírokat, ha már ilyen közel vagyok a célhoz. Másrészt a rendszámot magam akartam kiválasztani, saját kezűleg, ha úgy adja a lehetőség.
Mondjuk, amióta bevezették a cetlis sorszámozót, legalább a polgártársaimat nem akarom lemészárolni, amikor bepofátlankodnak elém, mert nem pofátlankodnak, a sorszámkiadó gép civilizációra nevel. Ott a szám a kijelzőn, az jön, akié a sajtpapír. Valamikor a közelmúltban pedig alaposan felújították azt a – valaha gondolom, valami gyárépület előtereként szolgáló - nyomasztó, alacsony mennyezetű, sötét, levegőtlen helyiséget, ami most központi okmányirodaként szerepel a nyilvántartásban.
Némi átrendezéssel és falmozgatással kicsit több lett a hely, egészen sok lett a szék (bár olyanokkal szerelték fel, hogy ha hátradől bennük az ember, kvázi fekvő helyzetben tehénkedik), több lett a lámpa is. A vágóhídi hangulat maradt, de itt már jártak az állatvédők. Most is alacsony, most is nyomasztó, most is levegőtlen, de legalább több barom fér be és látnak valamit a neonfényben.
8.50-kor lépem át a szent vágóhídi küszöböt. Hihetetlen, de csak öten vannak előttem, 310-es szám ég a kijelzőn, enyém a 315-ös. Van vagy húsz ablak, ez hamar meglesz, kalkulálok. Aztán kiderül – csak az egyiknél intéznek járművet. Még így is jól járok, egy óra alatt sorra kerülök. Pakolom kifele azt az ezer papírt, ami kell. Az ügyintéző hosszan keresi a számokat a forgalmin, amiket a zuglói irodában egy hasonló poszon levő ügyintéző fél perc alatt megtalált, amikor az eredetigazolást kikértem. Végül meglesz minden, de a forgalmiról nem akarja elhinni, hogy az egy forgalmi. Elmegy, kérdez másutt. Én várok. Telnek a percek, visszajön. Stimmel. Ez valószerűtlen: vajon még sose látott svéd forgalmit? Mert az mind ilyen, és gyanítom, jó néhány megfordulhatott már itt, ennél az ablaknál. Az ember pedig emlékezni szokott a ritka leletekre...
Mindegy, örülök, hogy még csak másfél óra telt el, mint mondtam, fát lehetne vágni a hátamon, talán még egyéb szerveimet is felajánlanám e célra. Mosolygok, ez a dolgok menete, elfogadom. Ha belegondolok, én az ügyintéző helyében gépfegyverrel jönnék dolgozni és a nap felétől kezdve lesoroznám az ügyfeleket. Rendszámot azonban nem választhatok, mert ugyan látom a dobozt, amiben ott vannak a plakettek, de valamiért nem túrhatok bele, még csak lehetőségem sincs megkérni, hogy felmutassa azt a tizenöt alumíniumlemez-párt.
„Milyen formátumot kér?” – hangzik a költői kérdés, mintha nem lenne ott a műszaki adatlapon, hogy „A” formátum. Mi történik azzal, aki beugrik a kérdésnek, és hibásat kér? Vajon már innen, a székből lövi ki a rejtett katapult a kínai űrbázisra, vagy csak két hét múlva tépi le a kocsiról a plakettet a rendőr az első igazoltatásnál? Esetleg öt évet kihúz, és csak a következő műszaki vizsgát követően jön valami gyilkos vegzatúra az engedély nélküli csere miatt?
Nem dőlök be, úgy teszek, mintha nem értenék hozzá, mondom, hosszú, laposat, még csak az „A” szót sem ejtem ki. Turkál, kérdezgeti a kocsi korát, az én születési időmet, három opcióm van, érzem, hogy ha az utolsó nem felel meg, elpattan a húr. Szerencsére az az OT-51-52, isteni, nem kell jobb.
Már veszi is elő a zöld papírcsíkot, amiből a forgalmi lesz. Szinte érzem a kezemben a tapadós, frissen laminált papír érintését, már pakolnám is el a maradék iratokat. Ekkor üt be a ménkű.
„Ez egy Mercedes-Benz 180c? A gépben nem szerepel cé, csak simán a 180!” - hangzik a vihart megelőző moraj, női hangon előadva. „Nem baj, jó lesz az 180-nak is” – nyomom el magamban a lappangó precizitás-nácit. Csak legyünk túl rajta már, nekem onnantól kezdve mindegy, ha nem Borgward Isabella 1800-ra keresztelik át. Vagy NSU Prinz 1000C-nek, mint a Bianchimat.
„Nem lehet úgy, minden papíron 180c szerepel: az eredeti forgalmiban, a veterános minősítő lapon, a műszaki adatlapon, a biztosításban, ezt be kell vinni most a rendszerbe. Elfaxoljuk a központba az igényt, ha szerencséje van, még ma készen lesz” – teszi hozzá mosolyogva, én meg nem tudom, hogy viccnek vegyem-e, vagy fenyegetésnek. Meg egyébként is, mi ez: fax? 2013-ban? Még jó, hogy nem telex, még inkább postagalamb.
Visszaülök a még sorra nem került plebsz hömpölygő tömegébe. Elvesztem. Egy lépéssel a cél előtt beszakadt alattam a híd és elnyelt a jeges sodor. Úrjézus, végem van. De azért remélem, hogy csak viccelt.
Amikor már a fél Classic and Sports Caron is túl vagyok, háromszor elaludtam (ebből egyszer a saját horkolásomra ébredtem), valószerűtlen mennyiségű illetlen gáz gyűlt össze a rekeszizmom alatt, ég a gyomrom, száraz a szám, és az órám azt mutatja, hogy közel két óra megint eltelt, már tudom, hogy szó se volt itt humorról. Mit is képzeltem, humor, itt? Persze, nem azok tehetnek a szörnyű állapotokról, akik itt dolgoznak. Hanem akik jó pár szinttel felettük.
Nézem a kijelzőt, 322-nél jár a számláló, tehát hét ember elintéződött amióta felálltam a székből. Fél egy van, bő három és fél órája vagyok vendége az intézménynek, ebből bő kettőt egy c betű miatt szívtam. Kimenni nem merek, mert nincs már érvényes cetlim, és ki tudja, mikor szólítanak? Messze úgyse mehetnék, mert személyim, lakcímkártyám mindkettő túszul ejtve.
Inkább csendben kómázok, mint aki mustárgázt szívott Verdunnél, s hogy el ne ájuljak teljesen, próbálok egy kis oxigént találni a kipárolgásfoltok között. Szédülök, már pokolba kívánom Dezsőt, vajon a szülő nő is így érez? Kati sajnos elfelejtette a rosszat, ő nem tudja elmesélni, a nők emlékezetéből törli a fájdalmat a természet. Enyémből viszont az agyhalál fogja törölni, amiben itt van részem.
Már egy óra felé jár az idő (327-es kuncsaft, 310-nél láttam meg a kijelzőt délelőtt), amikor az ügyintéző hölgy elindul a terem másik felébe, és biztatóan rám biccent – „már benn van a rendszerben a 180c, következőnek magát intézzük.”
Igazából már örülni sem tudok. Elfogadom a tényt, a súlyát azonban nem érzem. Újabb papírhalom-pakolás, adatok keresztül-kasul, anyám cipőmérete, első barátnőm szeme színe, szexuális elferdüléseim, hány éves a kapitány. Aztán egyszer csak ellenőrizendő papírok az orrom alatt, itt írjam alá, ott írjam alá, ne amott!, zöld papírt esz a nyomtató, laminálás cuppan, kész a forgalmi. Hihetetlen.
Remegő lábakkal távozom, ajkaim halk köszönömöt rebegnek, leejtek pár cuccot a földre, ismeretlenek lábai előtt heverve szedegetem a papírokat, emberi méltóságom a porban, de nem érdekel. Megnyugtatóan zörög a hátizsákomban a két rendszám, az automata ajtónál még fotózok egyet: 1.38 van, kevesebb mint öt óra alatt megvoltam, isteni. Ebből csak három és félbe került az a nyomorult c betű…
Spacym hűen vár a bejáratnál, hazatépek, öt éve először kesztyűt és sálat sem veszek, csak legyek már otthon. A garázsban leszedem a műanyag tartókat, amik azért voltak fent, hogy a P-rendszámot szabadon lehessen fel- és leszerelni, előbukkan a korhű, eredeti német, krómozott tábla, szép rajta a magyar OT is.
Bár az autó tüsszög, dadog, este nem bírom ki, elhajtok vele klubra, még ha félek is – ha leállítom, az utcán kell majd (remélhetőleg jó, masszív karikagyűrűs kezekkel ellátott) segítőket keresnem, hogy betolják.
De a Lidlbe muszáj betérnem, hogy rágcsát és piát vigyek klubra. Képzelhetik. Mire kiérek, gyűrűben van Dezső, pedig azért vettem horpadt, kopottas, szürke öreg Mercit, nem metálfényű Fecske-kupét, hogy észrevétlen maradjak. Erre…
Mit tegyek? Flegmán grasszáljak oda, szúrjam be a csillagot a helyére, nyissam ki az ajtót, indítózzak, és húzzak el? Valahogy ez nekem nem megy. Odaaraszolok inkább, kicsit krákogok, nézik, mit keres itt ez az alak, majd betolom mégis a csillagot, mire jönnek a kérdések, a magáé, mennyi idős, mivel megy… Óriási mázlim van, Dezső beindul, talán érzi a helyzet feszültségét, fulladozva, de elhajtok.
A klub megvolt, szerették, de próbaútra nem vittem senkit az ismert motorikus okok miatt. Viszont legalább elkészítettem annak a képnek az epigonját, amit 2010 márciusában kellett volna Harnosändben, amikor összetörte a finn kamion.
Azóta Dezsőt a fiúkkal elvittük Árva Andráshoz, aki mérhetetlen gondos, szerető kezeivel már aznap estére 90 százalékos kocsit varázsolt belőle, Sipi vezette, lelkendezett is. De a java még hátra van, újabb fejlemények is vannak az ügyben. Ezekbe azonban inkább nem megyek bele, de azt már tudom, jó ötlet volt, hogy nem kezdtem neki magam. Látom már most, újabb zaftos poszt van kerekedőben.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Megjelent posztok azóta, hogy Dezső a hazánkban állomásozik (időrendben visszafelé):
2013.10.20. Na, áttoltuk a vizsgán
2013.09.28. Dezső a bírák előtt
2013.07.31. El se hiszem, beindult a honosítás
2013.06.13. Totalcar Pályanap - Hazajött a Ponton!
2013.06.09. Centikre a befejezéstől
2013.03.03. Legközelebb talán már el is hozom
2012.12.23. Már csak papírmunka van vele?
2012.10.30. Te jó ég, a végén még elkészül!
2012.09.30. Alagút vége? Az a mozdony lámpája…
2012.07.22. Dezső keréken!
2012.06.10. Vakul, aki látja
2012.03.29. Breaking, a Ponton fényeződik!
2012.03.18. Ponton - lassan már aranyból
2011.11.26. Puchot mentettem, Bianchit kergettem (részben Dezsőről szól)
2011.09.25. Egyre lassabban, de biztosan előre
2011.07.17. Mi van a Mergákkal? (részben Dezsőről szól)
2011.05.01. Egy isteni sellő, avagy a tökéletes krumpli
2011.03.27. A beszakadt köröm öröme (részben Dezsőről szól)
2011.03.06. Utolsó simítások a testen
2011.01.15. A oszlopom már van
2010.12.19. Pokoli örömtűz az alagútban
2010.11.21. A kút neve Dezső
2010.10.03. Dezső a műtőasztalon
2010.08.21. Mozgásba lendül a Ponton ügye!
2010.04.15. Zaba a Ponton árnyékában
2010.04.01. Ponton Dezső először a klubban
2010:03.17. Ponton Dezső zuglói polgár lett
2010.03.12. Négy hülye és a guruló krumpli esete
2010.03.11. Dezső önerős lett!
2010.03.10. Megint röfög a Dezső. És hogy!
2010.03.10. Ennyivel volt csak hosszabb a lánc
2010.03.09. Megjött a diagnózis a motorról
2010.03.08. Végállomás, nem megy tovább
 |
|
 |
|
 |
 |
 |
 |
 |
|
 |
|
