Vége a dalnak?

A Faluvégi Farolás után, hogy is mondjam, úgy éreztem, nem sikerült kijátszanom magam. Éreztem, nagyon jó lenne, ha mihamarabb drift-lehetőséghez jutnék. A fene sem gondolta volna, hogy még aznap este rámüzen FB-n Remetehegyi Leslie, hogy az egyik fordos csapat pár nap múlva (október 23-án) Tökölön, a reptéren egy zártkörű, egész napos drift-edzést tart. Ha érdekel, beszéljek a Capri klub elnökével, Bogyóval, ő többet tud. Nem is késlekedtem, bár tudtam, hogy aznap érek vissza egy külföldi útról, de ha csak fél nap jut, azt is meg kell becsülni.
Szerencsére Bogyót ismerem már régóta, gyorsan rá is kérdeztem, van-e még szabad hely. Mint kiderült, ez tényleg egy baráti hangulatú dolog lesz, maximum tizenöt autó mehet, sajnos (nekem szerencsére) páran visszamondták, szóval elvileg mehetek, telefonáljak, mikor hazaértem.

Szerdán miután megérkeztem Ausztriából, azonnal telefonáltam, hogy megtudjam, mi a helyzet – hely van, Bogyóék éppen kuplungot cserélnek a saját autójukon, szóval mehetek. Azonnal beültem a Sierrába, az összes, Kakucson bedobált cuccom az autóban volt, nem kellett pakolással időt pazarolnom. Menet közben rácsörögtem a Bendére, nem akar-e kijönni, ha olyan a helyzet, esetleg ki is próbálhatná a Sierrát. Vagy csak szájat tátani, bandázni, a lakásuk előtt megyek el, ha gondolja, felveszem. Persze addig döntésképtelenkedett, hogy mire hívott, hogy akkor szedjem össze, én már Tökölön voltam.

A betonon már órák óta ment a gumikoptatás, szerelés, gumizás, bójaállítgatás. Mivel tényleg nem volt sok autó, nem kellett szervező sem , a szabályok pofonegyszerűek voltak: egy szerre három autó lehet a pályán, senki nem önzőzik, négy-öt kör után lejön (ha nem durran el előbb a gumija), hagyja a többieket is játszani egy kicsit, beáll a sor végére, majd visszamegy a pályára. Mindenki ismert mindenkit, tökéletesen működött a dolog.

Az első körön még csak tapogatóztam, remegett a lábam, úgy nyomtam a gázt, de három-négy kör után már szétdurrant gumival, tarkóig érő vigyorral jöttem le a pályáról. EZ AZ! Ez kellett már nekem. Jó nagy pálya, van hová esni, és már csak ez a tudat önmagában sokat segít, hogy az ember felszabadultabban kezdjen el csapatni. És ha nyugodt vagy, hogy nem lesz baj abból, hogy rontasz, nem izgulsz, pár kör alatt belejössz a dologba, és már nem is akarsz leesni a pályáról. Ez nem azt jelenti, nem lesz pár megforgás, mert lesz, de hát ezért megy el az ember egy edzésre, hogy gyakoroljon, tanuljon.

Közben kiért a Bende is, segített gumizni meg dokumentálni, mert én persze elfelejtettem fényképezőgépet hozni magammal. Telefonnal is lehet persze fotózgatni, de azért az nem az igazi. Gyorsan lejártam még egy gumit, vagy négy körön át bírta, mikor a fene tudja hány éves abroncs levedlette magáról a komplett futófelületet. Irány a gumis, majd gyors kerékcsere. Nagy nehezen rávettem Tibbyt, hogy üljön be mellém (lapigazgatónk nem az a típus, aki jól viseli, ha nem ő tekergeti a kormányt). Nem voltak nagy reményeim, ezért nem is lepődtem meg, amikor az első ívben, az ordító motort is túlüvöltve jelezte, hogy ő inkább mégis kiszállna. Sajnos volt még vagy három kanyar, azt ki kellett bírnia.

Mint azt ilyenkor mondani szokták, Zoltán ekkor még nem tudta, hogy ez lesz számára az utolsó menet. Láttam a második-harmadik körben, hogy kúszik felfelé a vízhőfokom, de a pirosba nem ért bele a mutató, toltam neki, ami a csövön kifért. Aztán kezdett kicsit olajszag lenni, de arra gondoltam, biztos csak az olajpálca ugrott ki a helyéről, és ott kifröcskölt egy kis kenőanyagot a a motor. Még egy gumit ledurrantottam, kimentem a depóba.

Láttam, hogy csorog a víz a hűtőmből. Basszus, ez már a múltkor is csöpögött, úgy tűnik mostanra teljesen megadta magát. Az olaj mint ha a szelepfedél tömítése alól szivárogna, egyenesen a kipufogó leömlőjére. Volt egy kevéske a hengerfej körül is, de az biztosan a szelepfedéltől folyt le. Megpróbáltam elszorítani a szétnyílt járatot, de nem jártam sikerrel. Szerencsére Horváth Ferinél (a Mark One feliratú Sierra sofőrje) volt egy tartalék hűtő, diadalittasan és kapkodva beszereltem. Gyors voltam, Tibby a kezem alá dolgozott, adogatta a kulcsokat, amíg én a kocsi alatt csavaroztam, ő a motortérben lazította illetve szorította a bilincseket . Sajnos, mire végeztünk, már szedték fel a bójákat, de én így is maradéktalanul elégedett voltam – elsőrangú társaság, szikrázó napsütés, ledaráltam három szett gumit, elhárítottam egy kis bajt. Ez az az állapot, amikor az ember rikoltozni tudna örömében.

Már Csepelen jártunk, mikor egyre erősebb olajszagot éreztem, és a vízhőfokmérő is megindult felfelé. Bíztam benne, hogy csak a korábban a blokkra folyt olaj égett le, és csak a hűtőrendszer most légteleníti magát, ezért emelkedik meg süllyed a hőfok. De amikor már az utastérben vágni lehetett a füstöt, villogtam Tibbynek, álljon meg, gebasz van. Kinyitottam a géptetőt, és már láttam is, az elkövetkező napokban sűrű káromkodásokkal töltött szerelés vár rám. Ömlött a füst az olajbetöltőtől, gőzölgött a kipufogó, csattogott a motor. Elő a vontatókötelet, irány a műhely. Ssszameg, ez most egy picit elrontotta a hangulatom...