Tömeghiszti? Isaura-effektus?

Kevés dolog osztotta meg annyira a szerkesztőséget, mint a Paul Walker emlékére szervezett gurulás. Kellett egy kis idő, míg lecsillapodtak a kedélyek, és megfelelő távolságból tudjuk nézni a dolgokat. Most a látott matricák, meg a kiszivárgott előzetes miatt került ismét szóba. Amiről kiderült, hogy csak valaki meg akarta hülyíteni a netet, és a Halálos Iramban 6 Blue Ray verzióján extraként megtalálható kóstolót vette fel a tévéjéről egy telefonnal, és tette fel a youtube-ra, mint szörnyen titkos kiszivárgást.

Nincs sok olyan film, aminek felemlegetésével egyszerre lehet annyira feldühíteni és elszomorítani, mint a Fast and Furious – Halálos iramban. Nekem ráadásul mindegy is, melyik részről beszélünk, már az első megnézése is fizikai fájdalmat okozott, így a többivel nem kínoztam magam. Bőven elég volt a trailereket látni, hogy tudjam, magamnak teszek jót vele, ha nem megyek el a moziba.

Nem az a bajom, hogy illegálisan gyorsulgatnak benne a fiatalok, meg mindenféle szabályokat megszegnek, ennyire nincs vén csősz szemléletem. De tényleg, komolyan mondom, aki ezeken a dolgokon képes rugózni, az nagyobb képmutató, mint bármelyik szabadon választott politikusunk. Engem sokkal jobban zavar, hogy hiteltelen minden képkocka, álmenők és álkemények a szereplők, az autók, minden. Sírva tudok fakadni, amikor minden átkozott jelenetet rongyosra turbóznak a ha-kell-ha-nem CGI-efektekkel, amikor azt látom, hogy már megint olyan kurva keményen néznek a kamerába, vagy az előttük feszülő kaliforniai aszfaltra, hogy a tér és a karbon-kevlár gépháztető is belegörbül. Szar a sztori, irreálisak a jelenetek, szóval egy ótvaros fércmunka. Nekem.

Ja, az meg van, hogy az egyik filmes Skyline konkrétan egy romos bogár alvázra épült? Nem is értem. Mert egy nem bogár alvázas Skyline-nal nem lehetett volna lehajtani a lépcsőn?

 

Aztán meghal szerencsétlen Paul Walker, és kiderül, hogy a srác ezzel a hat filmmel akkora nemzetközi hőssé vált, hogy emberek százezrei gyűlnek össze a világ legkülönbözőbb pontjain, hogy gyertyát gyújtsanak és megemlékezzenek róla. És én csak ülök üveges szemmel a monitor előtt, és nem értem. Fiúk és lányok, férfiak és asszonyok törölgetik a könnyeiket, szipognak bele a világhálóba. Szervezkednek, matricákat nyomtatnak, fekete szalagot vásárolnak saját pénzből, amit szétosztogatnak. A télire elrakott, lezsírozott Skyline-t kigurítják a garázsból, mert Walker nagy Skyline rajongó volt, és tiszteletére még egyszer megsétáltatják az óvott kedvencet.

És pár óra alatt eljutnak a szervezők ódáig, hogy ezren jelzik a facebookon, ott lesznek a spontán szerveződött megemlékezésen. Akik nem tudnak elmenni, mert nekik Dunakeszi messze van, azok helyben, vidéki helyszíneken tartanak hasonló emlék-gurulásokat. Közben a jelentkezők száma eléri az ezerötszázat. Majd a kétezret. Felkerülnek képek autókról, amiknek a szélvédőjét, motorháztetejét Paul Walker portréval és idézettel díszítik. Aztán már kétezer-ötszáznál tart a számláló, és még emelkedik. Tényleg az volt az érzésem, megismétlődik a nyolcvanas évek Isaura-őrülete, emberek annyira beleélik magukat a dologba, hogy a végén még pénzt is gyűjtenek a temetésre. (Akik elég fiatalok, és nem ismerik az alaptörténetet, azoknak röviden összefoglalnám: a nyolcvanas évek közepén nagy siker volt a tévében egy brazil szappanopera-sorozat, amiben egy fehér bőrszínű, de fekete rabszolgalány történetét mesélték el. A magyar nézők egy része annyira beleélte magát a dologba, hogy frankón gyűjtésbe kezdtek, hogy a gonosz Leonszió karmaiból kivásárolják a báránylelkű Isaurát. Az senkit nem zavart, hogy a történet a ködös múltban, százéves távolságra zajlott, meg ugye tévésorozat, és nem dokumentumfilm volt.)

Mégis mi vesz rá – legyünk óvatosak, a monitor mellett mindenki könnyen szájal, és ígéri, ott lesz – több száz embert, hogy egy szeles, jéghideg péntek estén egy parkolóban fagyoskodva egy olyan ember tiszteletére gyújtsanak gyertyákat, akivel sosem találkoztak, az életükre közvetlen befolyással nem volt, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy a mi fiunk, egy híres magyar. Nem értem. És ha valakit nem ért az ember, akkor a másikat lehülyézi, mert ez a legkényelmesebb, legegyszerűbb megoldás. Vagy esetleg nem vesz tudomást a jelenségről. Nem tagadom, bennem is van egy kis önkéntes csősz, szívesen kézen fognám a rajongókat, és jelenetről jelenetre elmutogatnám, mi miért gáz és vállalhatatlan. És elmondanám atyáskodva, hogy gyerekek, mindenkinek, aki ezt élvezi, bele kellene verni az orrát a képernyőbe, de leginkább azokét, akik a film elkészítéséért felelősek.

De a nehezebb utat választottam. Rézmányival elmentünk megnézni, mi a fene is ez. A szerkesztőség nagy része már az ötlettől kiütést kapott – ezekkel sorsközösséget vállalni? Oda menni KÖZÉJÜK? Naná, elég kíváncsi természet vagyok, meg aztán néha jól esik borzongani is. Rézmányi úr nagyszívű, érzékeny lelkű ember, ő megértően állt az egészhez, ő írta a TC-megemlékező posztját is.

A helyszínre érve elhűlve ingattam a fejem, mikor megláttam, hogy péntek este nyolc után a bevásárlóközpont parkolójában mekkora eszement nagy tömeg gyűlt össze.

Jöttünk-mentünk, nézelődtünk a kocsisorok közt, közben persze befagyott a seggünk, hideg volt és fújt a szél. Dimitrijnek is csak a foga vacogott. Kerestem a vállalhatatlan arcokat, az igazán ciki tuning autókat, de valahogy nem jött össze a dolog. Az egyetlen igazán gáz Swift gazdája is egy kedves srác volt, aki bár minden tudását és pénzét ráköltötte az autóra, a jajjdecsúnya blogon a sokat látott kommentelők is elégedetten csettintettek volna. Ennyire tellett a pénzből meg a tudásból - lehet, el sem kellett volna kezdeni, de az akarat, a rajongás az autója iránt megvolt.

Bennem igazán megvolt minden rosszindulat, de akivel csak szóba álltunk, kedves, rendes fiú és lány volt. Akik TÉNYLEG a halálos Iramban részeken nőttek fel. Ott álltunk neki számolgatni Balázzsal, hogy akkor aszongya, ezek a srácok itt huszonkét évesek, az első F&F-et 2001-ben mutatták be. Sokszor nyolc az nyolcvannyolc, tehát ők akkor voltak kilenc-tíz évesek. Ennyi idősen az ember még bőven meséket néz, és a Halálos iramban semmivel nem rosszabb mese, mint sok rajzfilm. Hát persze, hogy nem zavarta őket a sok sületlenség. Ennyi idősen mi is zabáltuk a Knight Ridert, meg a fene tudja még mit. Ennyi idősen senki nem kezd hőbörögni, hogy Harry Potter Ford Angliája nem tudhat repülni, hisz nincs egy porcikája sem, ami felhajtóerőt termelne.

Az est végére egy kicsit jobban megértettem ezeket a rajongókat, bár azon elgondolkodtam, van-e olyan színész, bármilyen ismert ember, sportoló, aki miatt úgy érezném, el kellene mennem egy megemlékezésre. Azt gondoltam, senki olyan miatt, akit nem ismerek személyesen, nem vennék részt ilyesmin. Most meg ott tartok, hogy egy sokszoros világbajnok F1 versenyző miatt szorul ökölbe a gyomrom. Egy méretes állú ürge miatt, akivel életemben semmi dolgom nem akadt, igazából kétszer, ha szurkoltam, hogy nyerjen –mindkétszer a Hungaroring mellett vittem egy büfét, és a boldog német szurkolók komoly bevételt jelentettek. Ennek ellenére, ha valaki azt mondaná, hogy ha este, sok száz másik emberrel elgurulok egy szeles parkolóba, gyújtok egy gyertyát, és ettől jobban lesz Schumi, már indulok is gyertyáért, sapkáért, sálért. De emlék-gurulásra gondolni sem szeretnék.