Nem vagyunk normálisak

Nyár végén ismét számot vetettem autótulajdonosi énemmel. A mérleg egyik nyelvén ott volt a T3-asom, ami rengeteg pénz és munka után egy kis fogyasztású, T3-as viszonylatban dinamikus, kilenc fő szállítására alkalmas kisbusz lett. A pincétől a padlásig tele voltam alkatrészekkel, és viszonylag komoly típusismeretre is szert tettem az évek során. A mérleg másik nyelvén az autóvásárlás, és egy T2 utáni vágy. Voltak persze magyarázatok is: a T3-asok ára elindult felfelé, és ez talán az utolsó pillanat, amikor még elfogadható áron lehet T2-höz jutni.

Az úgy volt, hogy évekkel ezelőtt Bence mondta, hogy az apukájának van egy T2-ese. Kék, dobozos/kastenwagen/panel van, ahogy tetszik. Én viszont még viszonylag friss és lelkes T3 tulaj voltam. Érdekelt a T2, de nem mentem el még megnézni sem, hisz két autó úgysem fér bele az életembe, minek fájdítsam a szívem, meg talán még meglesz pár év múlva is. Bence biztatott, de végül egy bogaras-buszos barátunk, Zsolt megvette.

A buszról kiderült, hogy kb. tíz éve kilakatolták, lefényezték, aztán megszorult a motor és leállították. Valahányszor találkozunk Zsolttal, én viccesen megkérdeztem, hogy mikor adja el nekem a buszt. Ő persze hallani sem akart a dologról, mert sokkal jobb állapotban volt, mint várta, és időközben a hiányzó dolgokat is összeszedte hozzá.

Amikor megért bennem az elhatározás, hogy a valaha osztrák tűzoltóként született T3-nak elengedem a kezét, szóltam Zsoltnak, ha felbukkan valahol egy reményteljes T2, legyen olyan kedves és szóljon. Nem a hirdetési oldalakon találhatókra gondolok, mert a dédelgetett, megtalált darabok fel sem kerülnek a netre, vagy addigra jelentősen megnő az áruk. Zsolt pedig elég régen benne van a léghűtéses világban, előbb értesül ezekről, mint a legtöbben.

A T3 eladására nem a leggyorsabb módot választottam. Először körbeszóltam a baráti körökben, hogy hátha kell valakinek. Jött is egy ismerős-ismerőse srác, meg is nézte, lelkes is volt, de nem volt meg rá a pénze. Vártam azért pár hetet, sőt később is mindig szóltam neki, amikor valaki jött megnézni. Aztán pro-kontra listával meghirdettem a T3 klub adok-veszek részében. Innen jött jó pár érdeklődés, küldözgettem szorgosan a képeket azoknak akik kértek még. A kedvencem talán az volt, aki látatlanban írta szeptemberben, hogy ő januárban jön haza külföldről, és addig várjak, mert akkor tuti elviszi.

Gondoltam, hogy nem lesz gyors az eladás, de a hahut mindenképp el akartam kerülni, korábbi rossz tapasztalataim miatt. Megtörtént eset, hogy a hirdetés levétele után fél évvel reggel hatkor felhívott egy ember, hogy mennyi fa fér bele, mennyi a vége és mikor viheti el. Nem, ezt nem akartam még egyszer.

Pista tanácsára végül feltettem a jófogásra a hirdetést. Szintén pro-kontra listával, de kép nélkül. Írtak is, hívtak is, de megnézni nem jött senki. Itt külön szót érdemel az a lány, aki ezzel akart kiköltözni Olaszországba, hogy ott majd a faluból ezzel járna be a városba, mert idézem „olyan hippisre meg lehet csinálni”. Chatelés szerű levélváltásunk végére azt hiszem, én beszéltem le róla.

Zsolt hívott, hogy van egy eladó T2. Eredetileg katonai, kilenc fős, és a Zöld Pardon egyik konténerjének tetején áll, mint dekoráció. Motorja nincs, elvileg okmányok nélkül adják. Egyik nap egyetem után elmentünk Marcellal megnézni. Kívülről le volt fóliázva, a motorházfedél a beltérben, hátsó ülések hiányoztak. Felületi rozsda ugyan volt, de csak egy lyukat találtunk. Az oldalajtó egy korábbi T2a-ról származott, a kédereket pedig kiszívta a nap. Még így is jó vételnek tűnt 150-ért, de jó szívvel inkább csak 100-at adtam volna érte.

Némi utánajárás után kiderült, hogy ki akarták vonni a forgalomból, de végül csak a motort adták le vasnak, és az alvázszámba pedig valaki beleütött egy vésővel, és a busz maradt forgalomban. Tehát hivatalosan névre lehetett volna venni, sok utánajárással.

Lett egy újabb érdeklődő a T3-ra, aki T2-t ajánlott cserébe. Mondván kettő is van neki, de szüksége van egy vonóhorgos dízelre cuccolni. Egyik szombat délelőtt beültünk a buszba Bencével és Danival, és elmentünk Fótra megnézni a T2-eseket. Családi ház, az aljában kárpitos műhely. Már a belépés után éreztük, hogy nem lesz kerek a történet, de azért végigcsináltuk a megszokott köröket.

Először megnéztük a nyitott garázsban álló Porsche 944 kabriót, ami a tulaj szerint patika, és hatalmas értéket képvisel. Ezzel mi nem minden ponton értettünk egyet, de a véleményünket inkább megtartottuk magunknak. Mindenesetre már előrevetítette a T2-ről a telefonban hallottak valóságalapját. Naná, hogy mind a kettő rohadt volt, szinte mindenhol. Az egyiken volt egy nyitva hagyott, belevágott tetőablak is, ott beesett az eső is.

Ráadásul Typ4-es motoros volt mindkettő, amit amúgy sem akartam. A belük is gányolás volt. A menthetetlen kategóriától nem sok választotta el őket. Az egyiket öt- a másikat hétszázezerre tartotta, és ezeknél sokkal jobb állapotban volt a ZP-s 150-ért. Kipróbáltattam az én buszom, hisz attól, hogy nekem nem kell egyik cserealap sem, neki még kellhet az enyém. A próbaút után pofátlanul alacsony összeget ajánlott fel. Eljöttünk.

Karácsony előtt jelentkezett egy újabb ember a klubos hirdetésre. A telefonban mondta, hogy ismeri a típust, van neki már egy, de az csak három fős, nem fér bele a család. Egy kettes Golffal jött, megnézte, tetszett neki, az árat is rendben találta, de az asszonynak még rá kellett bólintania. Vártam.

Mindeközben elmentem megnézni Zsolthoz a T2-t. Beleszerettem. Végül abban állapodtunk meg, hogy ha januárig meglesz a pénzem, akkor vihetem. Nála sem örül a család, hogy csak három fős a busz. Ha januárig nem viszem el, akkor marad és befejezi, mert akkor már lesz ideje foglalkozni vele.

Eljött a január. A T3-ra voltak jelentkezők, a kék dobozos T2-t pedig elvileg már lekéstem, és a ZP-set is eladták. Fejben persze ment a matek, hogy mit is lehet még venni nagyjából 600 ezer forintból. Először az MX-5-ösöket nézegettem, de hamar rájöttem, hogy azok drágábbak, sőt Winkler néhány mondatban el is tántorított az NA-tól, az NB pedig már vastagon több mint egymillió. Toyota MR2-ket is néztem, de ennyiért szűk és nem túl bizalomgerjesztő darabokat hirdettek.

Aztán Zách Danival sokat beszélgettünk róla, hogy 6-700 ezer körül már lehet venni E36 Compactokat, akár 318is-t is, ami már biztosan egy élvezhető kategória, és a leghasználhatóbb autó az eddig felmerültek közül. Racionális énemmel erre hajlottam leginkább. Ha találtam volna egy gyári (lehetőleg vizes-boxer) T3 Multivant elfogadható áron, akkor arra is váltottam volna szívesen. Meg persze pörögtek a Bogár-hirdetések is.

Aztán egy csütörtöki napon megcsörrent a telefonom. Zsolt volt az. Azért hívott, hogy van egy T3 hirdetés a hahun. Pedig ő nem is szereti a T3-asokat. Osztrák, gyári tűzoltó, 120 ezer kilométerrel. Azt írják 1.6 benzin, de van alsó hűtőrácsa is, gyanús. Telefon telefont követett, megtudtuk, mennyit kérnek érte, de Zsoltnak hiányzott egy kicsi, hogy megvehesse. Mondtam, hogy én kipótolom és odaadom Aladárt, ha cserébe elhozhatom a T2-t.

Szombat reggel Danival, ismeretségünk alapját szolgáltató szintén transporteres barátunkkal, hárman elindultunk Salgótarjánba, zsebünkben az összes megtakarított pénzünkkel. A mondat, ami aznap a legtöbbször hagyta el Zsolt száját, az volt, hogy „nem vagyunk normálisak”. Talán nem véletlenül.

Az osztrák tűzoltóról kiderült, hogy 1.9 wbx, és azon kívül, hogy lemerült az akkuja, nem nagyon találtunk rajta hibát. Mint kiderült, nem sokkal ezelőttig fűtött garázsokban élte az életét, és a fürstenfeldi önkéntes tűzoltóságnak volt az autója. Később egy másik, de már magyar önkéntes tűzoltóságnak ajándékozták, és tőlük vette meg a jelenlegi tulaj. Mind a hárman tudtuk, hogy ezt meg kell venni. Átnéztük az autót, aztán a papírjait, minden stimmelt. Itt dőlt el, hogy T2-tulajdonos leszek.

Trélert szereztünk, mivel a frissen vásárolt tűzoltónak nem voltak érvényes papírjai, és elindultunk a Pilisbe Zsolthoz. Innentől a nap a logisztikáról szólt. Miután letettük a tűzoltót, rátettük a T2-t a trélerre, és ideiglenesen egy barátom garázsába vittük. Utána pedig elmentünk Aladárral utolsó közös utunkra, vissza a Pilisbe. Este, hullafáradtan értünk haza. De lett egy T2-m. Szinte fel sem fogtam.

Hogy milyen? Egyelőre még Lego, de már így is nagyon szeretem. Tervek már vannak, a munka lassan, de folyik. Távolról nézve a dolgokat egy fiatalabb, dízel, több személyes, műszakis autóra ráfizettem, és kaptam érte egy darabokban lévő, öregebb, teherautót. Zsoltnak pedig lett két T3-asa, pedig nem is szereti őket. Tényleg nem vagyunk normálisak.