Jól mondta Buddha: az élet szenvedés

Éjfél lehetett, amikor úgy az ezredik kanyar után felültem a sötét alvósbuszon a fogorvosi székemből, hogy mélyeket lélegezzek, elkergessem a klausztrofóbiát, és lehiggadjak kicsit. Úgy éreztem, ha lenne egy AK 47-esem, az összes ártatlan embert lemészárolnám, aki körülöttem alszik, aztán kijáratot lőnék a tetőbe, és bevetném magamat a laoszi dzsungelbe, ahol vénülő Maugliként élném le maradék életem. Akkor már vagy 28 órája zötykölődtünk, fogalmam se volt, hol vagyunk, és meddig tart még fogva ez a dülöngélő bádogdoboz.

Valami sokkal vidámabbra számítottunk, amikor hónapokkal korábban elhatároztuk, hogy a Vietnam fővárosa, Hanoi és a laoszi királyváros, Luang Prabang közötti 850 kilométeres utat odafelé nem repülővel, hanem busszal tesszük meg.  Merthogy úgy mennyivel érdekesebb lehet. Az egyik elvünk a barátaimmal, hogy direkt nem nézünk pontosan utána a dolgoknak, kell az utazásba a meglepetés, intenzívebb az élmény, ha garantáltan friss. Hülye egy elv, tudom, de működik. Például ez a 31 óra a két város között  valóban elég intenzívre sikerült.

Eredetileg úgy képzeltük, felmegyünk Sapába, a hegyvidékre, a Laosz-Kína-Vietnam-hármashatár közelébe, aztán onnan nekiindulunk: üldögélünk majd valami kisebb buszban, sok helybéli utassal együtt, és nézzük az ablakban elsuhanó hegyvidéket. Két-három óránként megáll a busz, hogy pisilhessünk és nassolhassunk, lesz egy szórakoztató határátkelésünk, és egyszer csak megérkezünk Ázsia egyik legtündéribb városkájába, ahol a Mekong partján Lao Beerrel öblítjük le a frissen sütött halat.

Ember tervez, Isten végez. A helyszínen módosítottuk a programot: éjszakai vonattal felmentünk a hegyekbe, ott jégcsappá fagytunk két nap alatt, majd visszavonatoztunk Hanoiba, ahol áztunk még két napot, aztán alvósbusszal nekivágtunk a sötétségnek. Eléggé bennem volt már a mehetnék, mert addigra egy hetet áztunk-fáztunk Hongkongban és Vietnámban, emiatt le is betegedtem, és nagyon vágytam már az Annamite-hegylánc túloldalán a folyóvölgyet kitöltő 27-30 fokos melegre.

Buszjegyet bármelyik kis és nagy utazási irodában lehet venni Hanoiban – ezek a műintézmények egymástól átlag 20 méter távolságra működnek, teli van velük a franciás hangulatot nyomokban még mindig tartalmazó óváros. Ráadásul a jegy nem is drága, mi 40 dollárnak megfelelő dongot fizettünk fejenként az odaútra szóló papírért. Az ügynökök persze füllentenek, ha a körülményeket firtatja a zöldfülű utazó: a buszon van WC, és árulnak hűtött üdítőt meg sört, úgyhogy kellemesen telik az idő, ami nem több 14 (bátrabban füllentőknél 10) óránál. Még szép, hogy ezt mondják, kifordulna a kuncsaftok 90 százaléka, ha megtudná, hogy a menetidő valahová 20 és 30 óra közé esik.

Első lépés: eljutni a kisbuszig, ami kivisz a város szélén álló pályaudvarra. Ez gyalogosan történik, egy szaporán lépegető kalauz nyomában, a szokásos esti robogó-személyautó-ember masszában utat vágva. Utána a turistákkal és csomagokkal zsúfolásig töltött buszocska jó 40 perc alatt elvisz az épületig. Ott a jónépet szétszortírozzák, hiszen többfelé indulnak az éjszakai járatok. Útlevél-ellenőrzés, jegykiadás, aztán irány a busz, kezdődhet a beszállás. A sok termetes társaskocsi között egyetlen jóval kisebb álldogált – igen, az volt a Luang Prabang-i járat, az ördög csónakja, amivel áteveztünk a pokol kisebb bugyrain.

Az alvóbuszok a következőképpen vannak berendezve: az ágyszerű alkalmatosságok, amikre be kell vackolódni, két szinten sorakoznak, a busz méretétől és kivitelétől függően három vagy négy sorban. A mi kisebb méretű Hyundai-unkon négy sor volt, és az ülések közötti távolságon is takarékoskodtak, hogy több kuckó férjen be, ezért fogorvosi székhez hasonló alkalmatosságokon ültünk-fetrengtünk, amelyek támláját úgy hetven fokig lehetett hátradönteni. Felszálláskor le kellett vetni a cipőt, betenni egy nejlonzacskóba, és úgy vinni magunkkal, az ülés előtt van egy rekesz, abba lehet betenni. Ettől némileg otthonosabbá válik a szituáció, a csalóka érzés később elmúlik.

Felpréseltük magunkat az emeleti ülésekre, gondolván, ott kevésbé lesz majd zavaró a földszinti jövés-menés. Mire rájöttünk, hogy annyi hely sincs, hogy fel tudnánk rendesen ülni, és az ablaknál szenvedő fejére 6 centiméteres távolságból ömlik a hideg, már késő volt, a felszállók elfoglalták az alsó kuckókat is. Mosodát régóta nem látott kispárnákkal és pokrócokkal lehetett fokozni némiképp a komfortérzetet, bátrak vagyunk, bevállaltuk. A hivatalos 7 óra helyett este 8-kor elindult végre a busz. Az első megállóig még vidámak voltunk, egyórányi lassúmenet után megálltunk egy egyszerű, de nagykapacitású étteremnél, ahol a leszálláskor kapott 38-as kék műanyagpapucsokban olcsón bevacsoráztunk, és optimistán tekintettünk a szundikálással eltöltendő éjszakai órák elé.

Na, abból nem lett semmi.

Húsz perc után, amikor már kezdtünk álomba ringatódni, megállt a jármű, fél órán át pakoltak kint a sötétben a tetőre, majd felszállt tizenöt vietnami. Ők még pont befértek, viszont a következő megállónál, ahol másfél órán át pakolásztak, felszállt újabb tizenöt, és akkor már kicsit kezdtünk sokan lenni. A nép egy darabig élénken társalgott, majd elterült, ahol tudott: tele lett a folyosó is egymás mögött fekvő emberekkel. Aztán még legalább ötször álltunk meg a vaksötét éjszakában, és újabb felszállókkal sűrűsödtünk, köztük nagyon fiatal anyákkal, akik nagyon kicsi csecsemőket ringattak. Ez így ment kábé éjfélig, akkor vége nekilódultunk az útnak, és az egész buszt kriptává varázsoló hullakék ledvilágítást is lekapcsolták végre.

Lehetett volna aludni. De hamar kiderült, hogy nem lehet: a hely még nekem is minden irányban szűk volt, pedig csak 168 centi vagyok. A lábam beszorult a V alakban keskenyedő lábtartóba, ezért azt kitömtem a cipőimmel, viszont így elvesztettem a helyből egy jó 15 centit. Mivel a fogorvosi széket nem lehetett teljesen vízszintbe állítani, folyamatosan csúsztam a műbőrön lefelé, ötpercenként feljebb kellett rúgnom magamat újra meg újra. Szomszédom úgy festett, mint egy ruhahalom a turkálósboltban: mindet magára rántott, amije volt, hogy túlélje a légkondit. A szellőzőt el lehetett ugyan zárni, de akkor a zsúfolt buszon három perc után már jelentkezett is a légszomj, úgyhogy inkább a huzatot választottuk. Az én helyzetem se volt jobb: a folyosó fölött húzódó légcsatorna ventillátora olyan hangerővel pörgött folyamatosan, mintha egy nagyobb hajó gépházában lettem volna.

Plusz: a következő 10 órában egyszer sem álltunk meg. Igaz, nem is kérte senki. Mi, turisták (lehettünk vagy tízen) úgy gondoltuk, ha a helyiek nem szólnak, mi se fogunk rendezkedni az éjszakában, főleg, hogy ehhez emberi testek tömegén kellett volna átgázolni az első ülésen törökülésben gubbasztó kalauzig. Nem csoda, hogy igen határozottan vettük célba a Nam Khan-i határállomás mosdóját, illetve mi, férfiak az első kisebb bokrot, miután végre leparkolt gördülő kalitkánk. Előtte még döbbenten végignéztük, ahogy a vietnami és laoszi útitársak leszállnak. A sor nem akart véget érni, máig nem értem, hol fért el ennyi ember. Utcai étkezdében árult sült kutya legyek, ha nem voltunk legalább százan a buszon.

Míg én a rejtélyen töprengtem, a busz tetejéről leraktak egy csomó batyut, zsákot, csomagot és tyúkokkal teli tyúkketrecet, a jónép pedig percek alatt felszívódott, majd egy óra múlva a határ másik oldalán előtűnt. Újabb rejtély, hogy hol tartózkodtak a két pont között, és mikor jutottak át. Minket, távolról jötteket megvárakoztattak kicsit a határőrök, majd kaptunk pecsétet, és átbandukoltunk a laoszi oldalra, ahol viszonylag gyorsan, 30 dollárért megkaptuk a vízumokat.

Újabb egy órát álltunk még ez után, majd nekivágtunk a laoszi hegyeknek, immár a hegylánc nyugati oldalán. Kukoricát és farönköket szállító irdatlan kamionok jöttek szembe a keskeny úton, de még ez se indokolta, hogy miért megyünk mindössze hússzal. A sofőr persze már tudott valamit: tíz kilométert se haladtunk, amikor egy nagy puffanás következett, majd elkezdett dobolni a futómű. Aztán egyszerűen megálltunk az út közepén, le se húzódtunk. A két első kerék elé tettek egy-egy követ, a rutinos utasok vidáman trécselve behúzódtak az út menti fák árnyékába, a sofőr, a kalauz, valamit a velük egy brigádot képező további 4-5 ember pedig nekifogott a szerelésnek. A borzasztóan túlterhelt jármű hátsó futóműve kimozdult a helyéről, és pár fokban el is fordult jobbra, ezzel így nem lehetett továbbmenni. Egy csörlővel és néhány méter lánccal nagyjából helyrehúzták, úgyhogy másfél óra múlva indultunk is tovább, majd tíz kilométer múlva újra eljátszottuk az egészet.

Ekkor egy falu szélén sikerült lerobbanni, a még mindig a buszon tartózkodó hetven ember szó nélkül bevonult a legközelebbi ház kertjébe, ittak az udvari kútból, oldalba pisilték a gyümölcsfákat, és leették róluk a gyümölcsöket. A házigazda szó és arcizomrándulás nélkül tűrte mindezt, mondjuk sok eszköze nem volt a tulajdona hatékony védelmére ekkora túlerővel szemben. Egyébként is látszott, hogy ez egy szokás, és kész. Újabb araszolás után beértünk egy kisvárosba, ahol a busszal ráálltak egy szerelőaknára, és ismét bűvészkedtek egy órácskát. Újabb vánszorgás után, délután hat óra körül elértünk végre a kőkorsóiról és aknamezőiről híres Phonsavanba, ahol meleg ételhez jutottunk, és ki tudtuk mozogni a görcseinket. A busz brigádostul eltűnt, majd másfél óra múlva előkerült, és a fejük búbjáig olajos, ám igen elégedett buszosok fürödtek, ettek, cigiztek. (A zuhany nagyon sok helyen egyben van a WC-vel, egyszerűen be van szerelve egy zuhanyrózsa meg egy lefolyó, aztán hadd szóljon. Ilyen volt az étteremben is.) Az út menti porban fülük hegyéig maszatos kisgyerekek játszottak, és nosztalgikusan felidéztem a gyermekkoromat, amit épp ilyen koszos, szabad boldogságban töltöttem el.

Hanem azután nekivágtunk az utolsó (előtti) etapnak, a busz szinte száguldott a sima főúton, sikerült tehát rendesen megjavítani. Ekkor filmvetítéssel is megpróbálkoztak a busz urai, de csak egyetlen dvd indult el, amire ázsiai telefonszex-hirdetések voltak felvéve. Az is csak 3 percig ment, majd újra meg újra elakadt. A dinamikus haladás miatt érzett örömünk hamar véget ért, mert ismét beértünk a hegyek közé, és igen lendületesen faltuk a kanyarokat, összesen olyan 1247548326758934 darabot. Szomszédom, aki akkorra már kómába esett, minden balkanyarban rám dőlt, én minden jobbkanyarban visszanyomtam a helyére. Aztán éreztem, hogy kezdek megőrülni, ekkor voltam kénytelen némi meditációval helyre állítani a megbomlott lelkiegyensúlyomat.

Így töltöttük el a második éjszakánkat, egészen Luang Prabang határáig, ahol beálltunk valami műanyagüzem udvarára, és a brigád lerakott több mázsa granulátumot. A dobozokat és zsákokat a legváratlanabb helyekről húzták elő, és szép kupacot raktak belőle. Mindezt lerakhatták volna persze azután is, ha minket kitesznek, de akkor menniük kellett volna még vagy tíz kilométert. Hajnal kettőkor végre megértettük, hogy mi, emberek vagyunk a legkisebb értékű szállítmány a buszon, pláne, hogy ki tudja, mi mindent rejtegettek még az egyéb üregek.

Hajnal 3-ra értünk be a Luang Prabang-i buszpályaudvarra, ami természetesen kint van a város szélén, gyalog tehát esély sincs bekeveredni a belvárosba, és nem is volt senkinek kedve ezzel próbálkozni 31 órányi buszozás után. A csomagjainkat nem találtuk a busz aljában, azok a tetőről kerültek elő, mert ugyebár a buszt többször átpakolták. Nagy megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy a pénzövem, amit a hátizsákban felejtettem, nem tűnt el, és újult erővel láttunk neki a tuk-tukosokkal történő alkudozásnak. Fejenként öt dollárról sikerült levinni az árat másfélre, így végre elindulhattunk a város felé. A tíz Zsákos Frodóból (minket is beleértve) egyiknek se volt fogalma, hova is akar menni, így az egyik német srác kinézett a Lonely Planetből egy szállást, és első lépésben oda irányítottuk a két tuktukot.

A vendégházban mindössze három üres szoba volt, na, azokat mi hárman magyarok azonnal ki is vettük, így végre véget ért az Odisszeánk, és egy forró zuhannyal köszönthettük a kelő napot. A hely és a házigazdák profizmusa, intelligenciája és kedvessége annyira megtetszett, hogy a következő öt napban ott is maradtunk.

A történetnek itt vége, mert a folytatásban csakis dicsérő és lelkes mondatok következnének a legszebb, legkulturáltabb és legkellemesebb laoszi városkáról, a buddhista kolostorokról, a mekongi hajóutakról, a vízesésekben fürdésről, az elefánt hátán lovaglásról, az elsőrangú kajákról, a francia örökség-süteményekről és kávékról, a naplementékről, az éjszakai piacon korzózásról, de ezekben nincs semmi szenvedés, így nem is szórakoztatóak.

Annyit még a végére, hogy visszafelé repülővel mentünk Hanoiba. A busszal 31 órás út 40 percig tartott, de csak azért, mert nem nyomták az Airbusnak. Igaz, nem 50 dollárba került, hanem 200-ba. Aki arra jár majd, számoljon, mi éri neki meg jobban: a gyors és higiénikus, de elég drága repülés, vagy az olcsó, viszont rejtőjenői szórakoztató motívumokkal tarkított buszos szenvedés. Az mindenesetre borítékolható, hogy velem alvósbuszon nemigen fognak találkozni soha a büdös életben.