A Ferrarin és az 1420 méteres hágón túl

Utolsó, vasárnap írott posztomban még csak azt ünnepeltük, hogy megérintettük Itáliát, igaz, rögtön fürdéssel kezdtük az alámerítkezést – bocs – azóta viszont már mélyebben járunk az országban. Hétfőn randa, esős idővel kezdtünk (de várjuk már a túránkat valamiért ismeretlenül is gyűlölők jóslatát, az elevenen megfővést az autóban és a városokban...), ebben a hangulatban szeltük át a rendkívül unalmas és betonból faragott Észak-Olaszországot, annak a 300 kilométerét, telve a kis utakon százzal nyomuló kamionokkal és végeláthatatlan ipari negyedekkel.

Szomorú látni, milyen sok céget tönkretett a válság, az út mellett háromból két nagy üzlet – jellemzően házfelszerelési, kertészeti, utazási firmák, de sok a gyommal beborított benzinkút is – zárva van. Pályára persze már nem mertünk menni, hiszen ott még több legfőbb, rettegett ellenfelünk, a kamion, de a kis utakon talán ha egyszer tartottuk fel az autókat, és akkor sem nagyon, pláne nem soká.

A sok esőzéstől azonban szépen elment az alapjárat, mire Modenába értünk, kicsit valami a kocsi elejében is bóklászik nagyon lassú tempónál. Aláfeküdtem a Bianchinak, minden futóművet megrángattam, szemrevételeztem, de masszív minden, a gumik sem szálszakadásosak. Viszont sikerült előidéznem a hamburgeres szagát – a homlokommal véletlenül nekifeszültem az izzásig hevült kipufogódob hegesztésének, azóta lett egy szép, szilva színű és alakú folt a homlokomon. Kopasz is vagyok, folt is van, tiszta Gorbacsov lettem.

Ezt az unalmas utat csak egy vidám incidens szakította meg – megvolt az első Bianchi-esemény. Egy út széli szerviz előtt Fiat 500-asok sorára lettem figyelmes, és nini, ott kandikált ki egy Bianchina orr is!

Azonnal félreálltam, fotók készültek, be is támolyogtunk a szervizbe. A tulaj, egy idősödő, nagydarab olasz, renyhe érdeklődést mutatott a mi Bianchink iránt, mondjuk úgy, unott felismerés csillant a szemében, csak akkor mosolyodott el, amikor megkérdezte, honnan jöttünk? Ezzel a szarral? – olvastuk ki a tekintetéből, s kissé hülyének éreztük magunkat. Na, jobb, hogy még nem rohadtunk le, itt lenne az ideális segítség, de nem érzi különlegesnek, amit lát. Pedig a legrégebbi autók, amiket mozogni látunk, azok második szériás korai Pandák, igaz, a háromszáz közül, amit szpottoltam, csak egynek volt vászonteteje. Nem tudják ezek az olaszok, mi a tuti.

Hosszú, dögunalmas vezetés után, szakadó esőben értünk Modenába, pontosabban mellé, San Danninóba, a ház a borzalmasan forgalmas főút mellett volt. A bácsi, akinél laktunk, a valóban porfészek számba menő falucska, Modena mellett, igazi bevadult gyűjtő. A bordó szín alapján a házát az útkaparó házának gondoltam volna, de ez sokkal nagyobb, s volt egy majdnem ugyanakkora, hasonló színű épület az udvarban is. Bár egy büdös szót nem beszélt, más nyelven, mint olaszul, mégis remekül megértettük egymást, mert végigmutogatta az autóit.

Fiat 1500 a háború előttről, négyhengeres csak, de hétüléses, mutogatta (és 124-es Fiat műszerfalát sikerül belefaragni, tettem hozzá gondolatban), van egy eredeti és csinos 124 Spidere, egy Triumph Heraldja is, ezek érdekesebbek. Aztán a ház mögé rángatott, ahol a 124-es Merci kombija előtt eldugva valami ponyvával letakart kis csomag állt. Nini, egy Autobianchi, szakasztott, mint az enyém, csak rohadt, okkersárga, de ajta van a szexis, régi, fekete olasz négyzeetrendszám, viszont nincs vászonteteje, akárcsak az olasz kivitelek java részének.

Aztán a bácsi berángatott a házába is, amiben több volt az antik cucc, mint egy nagyobbfajta múzeumban. Az öreg most 69, 4 éve gyűjtögetnek a feleségével, jószerivel mindent. Az ő házuk leírhatatlan nagy szobákból állt, és akkor csak a magasföldszintet láttuk, s minden szoba tömve volt antik bútorokkal, az antik bútorok roskadásig porcelánokkal, könyvekkel, régi telefonokkal, órákkal, evőeszközökkel, játékokkal, s mindennel, amit csak emberi elme el tud képzelni a régmúltból. Ijesztő volt. A bácsi maga egyfolytában valami vékonyka szivart rágcsált, ingére már vagy két hete ráfért volna a mosás, ő jobban állt, rá csak négy napja. Ettől eltekintve szimpi volt, mindent, de tényleg mindent meg akart mutogatni abban a szűk este-töredékben, még reggel, a búcsúzkodásnál is folytatta a témát, miután ajándékba átadott egy üveg Lambruscót (a helyi vörösből készült habzóbor).

Volt egy kis mélylélektani régivilág-beütése is azért a bácsinak, a telefonok mellett ott hevert egy eredeti, bazi vastag, háború előtti Leni Riefenstahl-könyv, a másik szobában, a dohányzószett-pléhautó körül pedig Vittorio Emanuele III és Il Duce (Mussolini) képek, kicsit odébb is hasonlók, mindenütt. A legmegdöbbentőbb azonban az volt, amikor berángatott a hamisítatlan XIX. századi stílusban berendezett konyhába, és megmutatta egyik nagy büszkeségét, az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből származó fűszer- és szárazételtartó-készletet, amit ma is használnak – Liszt, Czukor, Eczet, ilyenek voltak a porcelánokon. Fura egy ilyen kapcsolat a mi régmúltunkkal egy olasz villában, amiben ő csak 13 éve lakik, én meg a 49 éves olasz autóval vagyok ott, amit ráadásul Németországban raktak össze. Ezeket a mozaiktörmelékeket próbáltam tegnap összerakni a fejemben valami átlátható képpé, amikor elnyomott az álom. Mivel egy szobában aludtunk mind, ezért csak háromszor vertek fel a családtagjaim – nem tudnak aludni a horkolásomtól...

Másnap 14 kilométer, Maranello. Nem kezdődött jól a nap, Bianchi nehezen indult, az alapjárat pedig az istennek sem akart megjönni, minduntalan leállt. Sebaj, ettől még elvitt Maranellóba, ahol intenzív fényképezkedés jött a Ferrari-múzeum előtt, majd a bérelhető Ferrarikat kínáló alkalmazottakkal hosszas diskurzus, hogy honnan jöttünk, mi is ez az autó (hüledezés), persze kedvezményt nem kaptunk a parkolásból. A múzeumot hagyjuk, arról megpróbálok majd otthon írni, zseniális, a négyünknek kifizetett 40 euró minden fillérjét megérte.

A délután a Pisa felé terjeszkedő hegyvonulat megmászásával telt, nagyrészt hármasban, sok belőle kettesben, harmincöttel. Folyamatosan 1000 méter fölött mászkáltunk, de volt több 1200, 1300 méteres kis csúcs, a legmagasabban pedig akkor voltunk, amikor már alig maradt benzin a tankban, és muszáj volt megállnunk feltölteni. 1420 métert mutatott a navi.

Teszem hozzá, az életben nem tankoltam ilyen drágán, 1,795 euró lett volna, de sok olasz kútnál nem szabad öntankolni, ezért amikor a kezelő hozzám lépett és határozottan kivette a kezemből a pisztolyt, majd elkezdett ő tölteni, nem ellenkeztem. A Kati csak fogta a fejét, mert így még drágább volt a benya, 1,875... Majdnem 600 forint, te jó ég. Ezeken az emelkedőkön pedig a Bianchi nem takarékoskodik a lével, az eddigi 5,65-5,75 közötti fogyasztása szépen felmászott 6,99-re. Persze, az alapjárat-problémából, az időnkénti tüsszögésből és ebből az adatból azért arra is következtetek, hogy fennakad néha a tűszelep. De vajon miért? Maga a szelep új, a tömítések is azok, a benzinszintet nagyon precízen belőttem, még az úszó nyelvét is tükörsimára políroztam. Mindegy is.

Egyébként a kút után kicsivel fel is értünk a csúcsra, megálltam, készítettem egy kicsit csálé képet (egy fél csatornafedéllel), 1428 métert mutatott a navi. Aztán korgó gyomorral nekiálltunk a szerpentinen lefelé valami kajáldát keresni. Megálltunk vagy egy tucatnál, de vagy kedden zárva volt, vagy még sziesztakor kopogtattam, vagy a rosseb tudja. Mindenesetre ma nem ettünk ebédet, egyáltalán, csak azt a jellegzetes, gumiállagú, gumiízű, színes műanyag takonnyal töltött izét, amit croissant-nak hívnak a raktáráruházak.

De este megkaptuk, amire vártunk – a tengert, Pisa mellett. Soha nem voltam még ilyen jó tengerparton Olaszországban, a homok puha, kosz- és kagylócikk-mentes, a tenger hullámzik, a hőmérséklet csodás. Két órát bent lubickoltunk, tengeri hínárként lebegtünk a hatalmas hullámokon, lenyeltünk fejenként vagy fél liter sós vizet, isteni volt. Hihetetlen, de a törékeny, gyenge, minden általunk látott autónál silányabb, viszont kétszer öregebb Autobianchink hozott ide – önmagában óriási élmény, ami figyelmet a kisautó kap, mindenki mosolyog rá. Hogy tönkretett-e bennünket? Mi nem vesszük észre, úgy élvezzük a túrát, mint még szinte semelyik másikat.

Most egy teljes nap pihi itt, csak holnapután indulunk tovább Sienába, utána Rómába. Izgi lesz.