A legnagyobb dolog: bementünk Rómába. Igaz, a Colosseum melletti fotózkodás elmaradt, mert akárhányszor is jártuk körül a területet, mindenütt barikádokba botlottunk, marcona rendőrökkel a réseknél, de nagyrészt meglettek azok a fotók, amikről álmodni se mertem. A kisautó az Angyalvárral, a kisautó Vittorio Emanuele írógépével, a kisautó a Trevi kúttal (ami évek óta gyalogos terület, de a sarkánál belátni, igaz, épp renoválják), a kisautó a távoli Colosseummal, a kisautó a Fórum végével. Eufória a köbön.
Igaz, ehhez vagy egy órát bent zsizsegtünk a legdurvább római forgalomban, ami igazából nem is olyan szörnyű, mint amilyennek kinéz. Persze, innen és onnan nyomul mindenki, sok a motoros, de ha a te orrod van előbb a résben, beengednek, tök mindegy, hogy Dodge Ram-nózit tolsz-e be oda, vagy egy olyan aprót, mint az Autobianchié. Csak csendben mondom – a homogenitása és a beépített logikája miatt sokkal otthonosabb nekem Róma, mint a kaotikus és agresszív Budapest.
Ez persze már vasárnap történt, két nappal azután, hogy megérkeztünk az olasz fővárosba. Szombaton még óvatosabbak voltunk, akkor kint hagytuk a kocsit a városfal mellett (úgyis randa volt még az idő), és metróval vitettük magunkat a Colosseumhoz és a Fórumhoz, ami meglepően nagy foltokban le tudta kötni a gyerekeinket, pedig akkora területen vannak a romok, és annyi mindent lehet felolvasni róluk, hogy az ember rendesen elfárad.
Vasárnap reggel viszont eldöntöttem – egy életem, egy halálom, lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy ilyen képet készíthetek bármilyen autómról, a Bianchinak pedig egészen biztos az utolsó túrája ez, hiszen jövőre a Bálint már nem fér be hátra, még ha sikerülne megint akkorát spórolnunk, mint idén, amikor összevakartuk ezt a túrát.
Behatoltunk a ZTL-be (Zona Trafico Limitato), ami emitt a bel-római lakosok számára járható csak, nagyobb részén pedig az Euro 3-asnál jobb kocsiknak. Mi egyik kritériumnak sem feleltünk meg, ezért adrenalinsistergéssel a fülünkben, kicsit úgy érezve magunkat, mint amerikai kémek egy német hadiszálláson a második világháborúban, de a helyzetet rettenetesen élvezve hatoltunk előre.
Rómában a másik nagy probléma az lett, hogy felfigyeltek ránk a helyiek és a turisták. Hol egy taxis szorított ki egy útszűkületnél, hogy elmagyarázza, milyen rég látott errefelé ilyen autót, hol egy amerikai turista készített iPaddel képeket, amíg az Angyalvár mellett fotózkodtunk, hol az idegenvezető nő hagyta ott a csoportját a Trevi-kútnál, hogy hüledezzen egy kicsit, honnan jöttünk ezzel a csöppséggel, majd ő is ránk lőtt párat. De ennél sokkal több volt az incidens, nem beszélve azokról, akiknek meg se álltunk. Tetszett nekik az autó, ennek meg én persze örültem, mert talán vissza tudtam neki adni a hatvanas évekbeli Róma egy foltnyi hangulatát.
Délután azért megint csak a zónán kívül parkoltunk le, hogy bemetrózzunk a Vatikánba. A pisai, és sienai után beszereztem végre a római matricát is egy boltban, sőt, vettem egy Italiát is – ezek kellenek a kisautónak, olyanok, mint orosz katonatiszt mellyén a kitüntetések. A boltosnak mutattam a képet, mire lesz, mire mondta, hogy neki meg egy 1961-es 500-asa van, amit sokat használ, igaz, csak Olaszországban volt még vele. Pillanat alatt barátságot kötöttünk, szerintem a matricákat is olcsóbban adta.
Aztán a Vatikánban ért bennünket a döbbenet. Az óriási teret körülvevő, négysoros oszlopív mentén végig, tömött sorban álltak a turisták. Amikor 1996-ban utoljára itt jártunk, egyszerűen besétáltunk a Szent Péter bazilikába, most meg... Az a sor legalább négyórás volt, ha nem több, ahogy a beengedés ütemét néztem. Oké, hogy népszerű az új pápa meg volt közben a szeptember 11., de ez akkor is brutál. Lemondtunk a belső látogatásról, végül is – a régi, gótikus és román katedrálisok sokkal szebbek, ilyen unalmas barokk pedig van otthon is rogyásig, igaz, kisebbek és kevésbé jut róluk eszembe a kétmarokszám elszórt hívői pénz.
Az Angyalvár felé vezető sétaúton a Bálint szpottolt nekem egy érdekes autót – Fiat 1100 D állt az út túloldalán, rendes, fekete, kocka Roma rendszámmal, abban a lavórkékben, ami olyan jól áll ezeknek a régi olasz kocsiknak. Aki nem tudná – kis csúsztatással ez a Fiat 124, azaz a Zsiguli elődje.
A Spanyol lépcső felé vezető metrót keresve belebonyolódtunk egy kis ruhavásárlásba, majd rögtön utána egy perugiai Fiat 500 L-be, amin amellett, hogy nem rá való kerekek voltak (Fiat 126, illetve a Fiat 500 R-en voltak ilyenek), a római behajtási engedély mellett veteránigazolás is virított – végre szemügyre vehettem egy ilyen plecsnit.
Jól kidögölve (mint minden nap), visszahajtottunk a 20 kilométerre, majdnem a tengerparton levő, külvárosi szálláshoz, s a szállóhoz vezető folyosón igazán zsír café racert kaptam le, közvetlenül a terhesnő-fürdőztetést hirdető plakát alatt.
Utolsó esténk volt Rómában, s immár harmadszor is a tengerparti (konkrétan a strand homokján van) kajáldához hajtottunk, ahol isteniek a tészták. Utunk eddigi legcsodásabb veteránautójába botlottunk előtte: egy 1600 Super kivitelű (ez valamelyik erősebb változat, talán 90 lóerős), fekete, kabrió 356-os Porsche volt. Na, erre még nekem is ömlött a nyálam.
Másnap 250 kilométernyi út várt ránk, irány a csizma majdnem másik oldala, a hegyek között fekvő Gubbio – tudják, ahol az Assisi Szent Ferencet is forgatta Zefirelli (a valódi Assisiben csak néhány jelenet készült), sőt, ahol Mario Girottival (alias Terence Hill) a Don Matteót felvették. A melegre való tekintettel úgy döntöttünk, hogy amennyit lehet, pályán megyünk, mert rájöttünk – Olaszországban még egy ilyen lassú kis izével, mint a Bianchi is jó sztrádázni.
A kellem ott kezdődik, hogy ebben az országban én még nem láttam senkit bosszúállni, tudják, ami nálunk olyan általános. A belső sávban nyomják, mint barom, középen sodrós a tempó, és hihetetlen, de a lassúak lemennek a szélére. Indexet persze nem használnak, féktávot nem ismernek, de valahogy nem agresszióból, sokkal inkább úgy tűnik, mintha mindig valamit csinálnának a vezetés helyett – intenzíven dumálnak, telefonálnak, emaileznek, esznek, hadonásznak, de nincsnek ott. Viszont a szándékos rosszindulat, illetve a reflex, hogy mindent agyon kell tiporni, ami lassabb, egyáltalán nem érezhető. Bő száz pihentető kilométert lenyomtunk a pályán (ami itt délebbre részben ingyenes, részben elég olcsó, összesen 3,90 eurót fizettünk), majd egy szinte sztrádának mondható, de helyenként igen meredek négysávoson nyomtuk tovább a hegyeken át.
Egy kútnál megálltunk szendvicset enni (teljesen átszoktunk az olasz tempóra, reggel édeset eszünk, ebédre kicsit, s vacsorára hagyjuk a nagy zabát, a siesták miatt előbb-utóbb úgyis rákényszerül erre az ember), s távoztunkban elkapott egy audis csávó a kút parkolójában, nem hagyott továbbmenni. Merthogy honnan jöttünk, és tényleg onnan, hát igen, ő is római, régen mennyi ilyen Autobianchi volt, de most, aztán kiderült a végén, miért lelkesedik: pont ilyen kocsijuk volt gyerekkorában, valami hét évig. Ő is körbefotózott bennünket a tablettel, aztán végre sikerült lelépnünk.
Úgy tűnt, a pályahasználat miatt túl hamar érnénk a Gubbio melletti szállásra, ezért egy régi vágyunkat valóra váltottuk – elkanyarodtunk Perugia felé. Az első hely volt utunk során, ahol még sem a Kati, sem én nem jártam, viszont elég sokat hallottunk róla, mennyire állat. Ezt kissé nehezen tudtuk meg, ugyanis az odavezető út talán a legmeredekebb, amit eddig megéltünk, volt, ahol féltem, hogy a kettest se bírja el a Bianchi, az egyik emelkedő tetején már alapjárat környékén vergődve estünk át.
Kárpótolt ezért, hogy két veteránautót is találtam egy udvaron az út mentén, egy Simca 1100-ast egész jó állapotban és egy meglehetősen rozsdaette – szerintem menthetetlen – Alfa Giulia 1.3 Supert. Nem olyat, mint nekem volt, annál újabbat, már a négy fényszóróval elöl és a modernebb műszerfallal. Azzal a fekete rendszámmal, még halálában is vagány kiállásával annyira hozta azt a hangulatot, amik a Piedone-filmek sajátjai, hogy szinte fájt. Kár érte, basszus.
Perugia azonban minden hegymászást megért. Ez a sziklatetőre épült város más, mint a toszkán települések, ez sokkal inkább középkor, mint reneszánsz, ennek megfelelően komorabb is. A kocsit valahol a várfal aljában hagytunk, onnan indultunk fel, gyalog.
Itt láttuk meg utunk eddigi első, az utcán menő Bianchináját (érdekes, a későbbi A112-ből egy szálat nem láttam, még ledobva sem), egy piros Quattropostit (a limuzin), olyat, mint amilyet Fantozzi is használt. Persze a nagy izgalomban nem bírtam elég gyorsan előrántani a gépet, csak integettem és kurjongattam a csávónak, aki egy, az enyéimhez hasonló gyerekkel a jobb egyen elhúzott mellettünk. Hátulról azért elkaptam, egy fotó, ez is több mint a semmi.
Perugia hihetetlen meredek, meseszerű sikátorai mindannyiunkat megfogtak, Bálint fogalmazta meg, őket miért: épp olyanok, mint amilyenek a helyszínek a Harry Potterben. Igazából talán nekünk, felnőtteknek is emiatt tetszik annyira. De tényleg, ha valaki arcleszakadós régi olasz várost akar, ezt nem hagyhatja ki – az építészet, az utcák, a kilátás egészen különös, ráadásul Perugiában elképesztő édességboltok vannak, olyan különlegesek (és tucatszámra), amilyeneket másutt nem láttunk, pedig azért jártunk pár helyen.
Nekem ez a terület azért is kedves, mert itt láthatóan jobban szeretik az öreg autókat, mint utunk eddigi részein. Perugiában három másik 500-as Fiatot is láttam mozogni, a Gubbio felé vezető úton pedig sokkal több „thumbs up!” dudálást kaptunk, mint eddig bármikor, szinte már zavaró volt.
A szállás, amit Bandi évekkel ezelőtt felfedezett, s amely miatt Kati már márciusban feladta a kempinges tervet és az egész utunkat Bed and Breakfastek köré szervezte, tényleg a legjobb az eddigiek közül, pedig a Montefalcone-i és a pisai sem volt utolsó.
Eleve egy végeláthatatlan hegy nyerge mentén jutottunk oda (azaz inkább ide, hiszen épp az ágyban ülve írom a posztot, amíg a többiek be nem fejezik a Carcassone-t), a végén olyan makadámúttal, hogy a navi azt se tudta már, hol van. A ház szinte elbújik az erdőben, s az úton sem az egyik, sem a másik irányban nincs település, csak félkilométerenként egy-egy másik, hasonló, erődszerű valami.
A bácsi, aki kiadta nekünk a fölső szintet (75 euró reggelivel, kempingben nem úszod meg olcsóbban), tanár volt Bolognában, aztán amikor valami rendezvényszervezői állása lett, inkább elköltöztek vidékre. Mondta, ez a ház iszonyú olcsó volt, de mire átépítette magának, a felét ellopták – tetőgerendákat, téglát, ablakokat, a munkások két tehenet tartottak a konyhájukban, mialatt építkeztek. Horror.
Panaszkodott a recesszió miatt, de közben feltárta előttünk a meseházat. Mind a hatalmas hálóból, mint a fürdőszobából olyan a kilátás, mint egy leszálláshoz közelítő repülőgépből, ráadásul körben folyamatosan gomolyognak a felhők, mindenütt apró dombcsúcsok vannak, rajtuk kis kastélyokkal, házcsoportokkal. Nem hittünk a szemünknek.
Mialatt kipakoltunk, a Bianchi kapcsán elkezdte elmesélni a fiatalkori élményeit a hetvenes évek elejéről, amikor vett egy akkor már bő tízéves 500-as Fityót, fillérekért. Mivel tanár volt, két és fél hónapja volt minden nyáron kóborolni, ezért először elment Isztambulba. Annyira megtetszett neki a vándorlás, hogy következő évben továbbnyújtotta az utat – egészen Damaszkuszig. Egyedül. Egy 500-assal. Egy hónap alatt. Na, akkor én kussolok ezzel a kis balettprogrammal.
Iszonyú későn, szakadó esőben indultunk kajáldát keresni. Úgy esett, hogy harmincas tempónál is minduntalan megcsúsztunk az átfolyásokon, végül valami földúton leverekedtük magunkat egy Alcatraz nevű helyre. Kemping? Szafári park? Mi ez? Nem tudtuk kivenni az esőtől. Egy tisztára Jean Reno-szerű figura esődzsekiben kivezette a feleségemet fedél alá, mi követtük a gyerekekkel, a saját ernyőnk alatt.
Valami recepcióra kerültünk, ahol torzonborz hajú, középkorú nők ücsörögtek, fura italokat hörpöltek, egyikük halkan gitározott. Valami karszalag kellett, Jean elment nekünk négyért, közben észrevettem, hogy a recepciós pult alján mindenféle horroros, pornós és egyéb horrorpornós, elvont grafikák vannak. Nudista telep, csak túlságosan esik? Szabadkőművesek? Kommunisták? Mi a fene?
Akkor menekültünk, amikor megtudtuk – all you can eat van, de ehhez 25 euró a belépő, igen a bambininek (bambinóknak?) is. Eltéptünk a szakadó esőben egy távolabbi helyre, amit Kati szpottolt idefelé – olyan négy kilométert szenvedtünk, s egy hatalmas parkban levő hatalmas kőházhoz hajtottunk. Először valami gyerekétkezdébe toppantunk, tisztára SZOT-üdülő, csak terméskőből és fából. Udvariasan átirányítottak egy épülettel feljebb, ahol három alkesz ült egy sötét, asztalokkal teli, nagy teremben.
Hamar kaptunk villanyt, étlapot a meglehetősen mogorvának tűnő, molett pincér csajtól. De aztán egyre kedvesebb lett, a tészták, amiket hozott, mennyeinek bizonyultak, a vino della casa isteni volt (egy kóstolásnyit mertem, de elhozhattuk az üveget). Majd az este végén, fizetéskor megpillantottuk a kutyát. Sose láttam még ilyet élőben, a cukiság szobra volt. Feküdt a felfoghatatlan mennyiségű, nagymamadunyhányi szőrén, és amikor a családom egy emberként dögönyözni kezdte, kéjesen röfögött. A pincér csak szinte könnyezett a meghatottságtól, mondta, imádja, jöjjünk másnap, megmutatja a hat kölyköt, mert azok is vannak. Milyen kutya, kérdeztem, és hirtelen nagyon jól jött volna, ha ott a Winkler, aki alaposan ki tudta volna színezni ezt a kifestőkönyvet. Ó, Ungheriából vette, különleges (a fajtát akkor sem értettem). Ezt, Magyarországon? Mondtuk, magyarok vagyunk, de sose láttunk ilyet, a csaj vonogatta a vállát. Mindegy, megnézzük a kicsiket negyed óra múlva, mindjárt indulunk vacsizni.
Ma egyébként megnéztük Gubbiót, hol szakadó esőben, hol napsütésben, Gubbio szintén fantasztikus. Nekem bevillant, hogy először 1996-ban jártam itt, az Alfa 146 bemutatóját – brrr... tizennyolc éve, azok az autók már szinte mind bontóban vannak. De Gubbio változatlan. Mellesleg itt is lapátolni lehet az 500-as Fiatot, és akárki, akármit is mond, ezek az autók mutatnak a legjobban egy ilyen középkori városban. Vagy talán még a Topolinók.
Végre elmentünk a város végébe is, ahol kosaras libegő visz fel San Ubaldo templomához. Sokkal meredekebben emelkedik és a kosaras megoldás miatt sokkal ijesztőbb a mi Hárs-hegyi beülősünknél, pláne, hogy lent Gubbio figyel. A templomban ott a három üreges, egyenként 300 kilós fa izé (Cesi), amiket évente egyszer, május 15-én a hívők bevadult csoportja felcipel ide, a hegyre. El se tudom képzelni, hogyan, iszonyú meredek az egész.
Hazafelé persze a funicolare (libegő) útjának az első percében elkapott bennünket az özönvíz. Ronggyá áztunk, főleg a Kati és a Bálint, az esernyő ugyanis nálunk maradt, Norbikám ragadós kezében. Rohantunk a kocsihoz, de itt fény villant az olcsó, hatvanas évekbeli autók egyik gyenge pontjára – a páramentesítő rendszerre.
A fűtés ugyan jó a Bianchiban, sőt, gatyarohasztó, de a légáram igen gyenge – lényegében az jut előre a szélvédőhöz, amit a motor turbóhűtése befúj egy elágazáson át. Azaz alig valami, pláne, ha nem pörög eléggé szerencsétlen. Terrort hirdettem, aki megszólal, lehelni, mert azt kipenderítem. Így is kábé egy kéttenyérnyi lyukon, az ablakra feküdve vezettem le a 25 kilométer nagy részét hazafelé. Az utak egyébként errefelé olyan pocsékok, hogy a Mátra harmadrendű útjainak aszfaltjával vetekszik, mindenütt tengelytörő gödrök, darabokra hullott felületek, csak araszolni tudtunk. Úgy értünk haza, mint egy hegymászás után, megázva, verejtékesen, kimerülten. Sebaj, itthon volt száraz ruha, megyünk kutyát dögönyözni, zabálni.
Holnap Porto Garibaldi, ott két nap, tengerezünk (ha lesz hozzá idő), aztán Monfalcone, utána Szlovénia, Balaton, Budapest. A jobb első kerékcsapágy mintha morogna, a sebmérő után a duda is feladta a harcot, de egyelőre a Bianchi bírja. Még egy bő ezres, de ennek nem tudom, hogy örülök-e, vagy sajnálom inkább. Eddig szuper volt az egész.
