Sok rajongó panaszkodik napjaink Forma-1-es autóinak hangja miatt. Joggal teszik ezt, hiszen az élmény legalább felét – ha nem többet – az agresszív sivítás adja. Aki még nem hallotta élőben, az nem biztos, hogy érti, mert tipikusan arról a hatásról van szó, amit nem is annyira a fülünkkel, hanem a belső szerveikkel érzünk. Persze meg lehet érteni a mérnököket is, hiszen az FIA egyre szorosabbra húzza a béklyóikat, de nem volt ez mindig így. Például itt ez a Matra MS11-es 1968-ból.
A Matra az évtized elején még a Forma-3-ban indult, ahol egész szép sikereket ért el. A fordulat 1965-ben következett, amikor egy bizonyos Ken Tyrrel került a csapat élére, ő egy ifjú tehetséget, Jackie Stewartot szerződtetett pilótának, majd egy kategóriával feljebb léptek. A sztorinak úgy kéne folytatódnia, hogy a többi pedig már történelem, de nem volt ennyire egyszerű a dolog. Az F2 már keményebb diónak bizonyult, mint az eggyel kisebb géposztály, így a csak a következő évben sikerült a Brabham-es Jacky Ickxet legyőzni.
Az étvágyat meg csak az evés hozza meg igazán, így aztán a következő cél már a Forma-1 volt. Teljes egészében francia autóval akartak rajthoz állni, amihez meg is volt a tudás, bár az nyilvánvaló volt, hogy a '68-as évadnyitóra nem lesz kész a már beharangozott, hatvanfokos V12-es. Hála Tyrrell angol kapcsolatainak, sikerült a Cosworthtól beszerezni a megbízható DFV-ket. A gyártónak a repülőgép-iparból megvolt a tapasztalat a könnyűfém monokokhoz, és sikerült olyan autót építeni, mellyel már az évad első futamán megfutották az időmérő leggyorsabb körét. Ez a kocsi még csak alig volt több, mint egy módosított F2-es gép, de az MS10-et már a DFV köré tervezték, az évad ötödik futamán pedig Stewart a dobogó tetején állhatott.
A monacói nagydíjra végül elkészült az MS11, ami nem használt segédvázat, itt a V12-es már szerkezeti elemként is funkcionált (a dolog, amit - többek között - Colin Chapman-nek köszönhetünk). A háromliteres motor ugyan közel négyszáz lóerőt tudott, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, leginkább megbízhatatlansága miatt. Stewart a második helyen zárta a világbajnokságot, a DFV motoros MS10-el. A csalódás miatt a csapat egy évvel később már nem állt rajthoz, és a V12-es is rövid pályafutása végére ért. A bevált, és kevésbé bonyolult konstrukció tehát jobb volt, de hallgassák csak milyen a hangja:
Az embernek olyan érzése van, mintha a tütéken keresztül beszívná a teret, dühösen megrágná, majd a már-már komikusan hosszú csöveken kiköpné. Most komolyan, tölcsérrel felmérgesített turbómotorok kellenek?
