1970, Monza. Monza, ahol abban az évben, pár hónappal később egy borzalmasan szétszakadt autóban veszíti életét a zseniális Jochen Rindt, Monza, ahol csak olyan van, hogy teltház. Áprilisban Rindt még élt és minden bizonnyal figyelemmel kísérte az 1000 kilométeres versenyt, hiszen ismerősei, barátai, versenyzőtársai kenték az aszfaltot.
Roy Pagliacci pedig leült a Parabolica elé kis, nyolcmilliméteres kamerájával és forgatott. Egy rövid kis filmet, amely alatt persze nincs hang, mert nem tudott lenni, de a Status Quo legalább olyan jó aláfestésnek. Semmi különös, gondoltam, de azért elindítottam, az ilyesmit úgysem bírja ki az ember. Varázslatos és csodálatos, pedig a hangot csak odaképzelem magamnak, a fűrésszerű 12 hengeres Porsche-boxermotort, a Ferrari visítását és a V8-as Alfa-motorok recsegését, a tetejébe pedig a fülsiketítő Matra-dobhártyaszaggatást.
Hej, ha lenne időgép, illetve ha lesz egyszer időgép, akkor ide, ebbe a kanyarba akarok visszautazni, pontosan ekkor és (hogy klasszikusokat idézzek), nem vinnék magammal semmit, csak egy szarvasbőr kesztyűt. Azt is csak azért, hogy amikor feltűnik az első égszínkék 917K, nyomában az 512-essel, ahogy féktávon túrják maguk előtt a forró aszfaltot, majd üvöltő kipufogócsöveiket rázva eltűnnek a kanyar mögött, na akkor nyúljak magamhoz lassú, egyenletes mozdulatokkal szarvasbőr kesztyűben.
És hogy valami halvány fogalma legyen annak, aki el sem tudja képzelni, micsoda gyönyörteli égzengéssel jár mindez, annak itt egy kis ízelítő.
Ja, gondolom, EZT a filmet mindenki látta már.
