Valaki segítsen, nem tudok kiszállni!
Bár Papp Tibi írja a Mini-standot, orvul odamerészkedtem, és üléspróbát vettem az új, ötajtós Miniben. Beültem előre, szabványosan beállítottam az ülést, korántsem fetrengősre, sokkal inkább biztonságosra. Ezzel a pozícióval sosem csalódok, így beférek magam mögé (bár nehezen) az új Twingóba, a Toyota Aygóba lazán, de még a saját, alig 3,5 méteres, ötven éves Autobianchi Bianchinámba is. Csak a Minibe nem.
Feltártam az ajtót, s már azon hüledezni kezdtem, hogy lehet ez ilyen pici? Hosszan tekeregtem, majd mint muréna a lakólyukába, valahogy farral betekeregtem, félig átesve a másik ülésre. Kicsit meg is lepődött az a portugál újságírónő, amint épp a túloldalról, mit sem sejtve próbált beülni, hogy mit keres egy verejtékező kopasz fej az ülésén. Sebaj, túl voltunk a dolgon némi kacarászással, kevés méltósággal, ám nagy erőbedobással kitöltöttem a magam mögött hagyott helyet. Te jó ég.
A fejem még hagyján, mert a nyakam hajlik, megoldottam. De a térdem... Centikre a támlába vájt, pedig minden erőmmel toltam a fenekem az ülés csücskébe. Hihetetlenül, felfoghatatlanul szűk. Elegem is lett az egész kínlódásból hamar, menekülni próbáltam, Igen ám, de már nem emlékeztem, hogy az ördöglakatot, ami a Mini hátsó lábteréből és az én lábamból állt, eredetileg hogy kattintottam össze. Kis híján bokatörés és betört orr lett az ügyből, azt a dicstelen kikecmergést nem kívánom senkinek, amit én ott a Mini-standon bemutattam.
De minek erre még két ajtó?
