Ufókra várni bosszantó

Ezt egyszerűen nem értem. Mi, újságírók az autószalonokra a sajtónapokon megyünk. Kiváltságos helyzet, tudom, de szükségszerű. Ilyenkor ugyanis mindenki dolgozni van ott, az egyik fotós tudja, hogy a hóna alatt a másik nem a pénztárcáját akarja ellopni, hanem ő is éppen lő, az egyik újságíró tudja, hogy a másiknak is legfeljebb két perc jut egy autó belsejében, ezért megfelelő kapcsolgatás és nyomkorászás után kiszáll és átadja a helyét. Közönségnapon ez nem lenne lehetséges, olyankor tényleg bámészkodni van ott a tömeg, nem lehet őket kárhoztatni azért, mert azt teszik, amiért jöttek. De az újságírók között is vannak súlyos ufók, hogy ők mit keresnek ott?

Nekik fingjuk nincs arról, hogy körülöttük nem bámészkodás, hanem munka zajlik, pedig az zajlik, mint a tornádó. Ők nincsenek képben. Mosószer van az agyukban, ragasztó a seggükön, kikövetelik maguknak a bambuláshoz való jogot, miközben feltartanak kábé száz embert fejenként. Nem értem, minek vannak ott. A Skoda Fabiába és a VW Passatba egyáltalán nem tudtam beülni miattuk a VW Group Nighton, mert volt csoport, amelyik vagy fél órát trécselt, tespedve az ülésben, miközben kint a tömeg próbált az ablakon át fotózni, kikerülve a térdeket és a kezeket. Sebaj, másnap a szalonon kiállítottak belőlük egy rahedlivel, mindkettőhöz jól hozzá lehetett férni, no problem, megcsináltam a fotóimat akkor.

De volt két autó, amelyikbe teljes reménytelenség volt bejutnom. Az egyik ilyen szörnyűség a Lexus NX300h volt. Három autó állt a standon, egyktől a másikig járkáltam, végül kikötöttem konokul annál, amelyikben csak egy dagadt barom csücsült. Mértem az időt, 12 percig vártam az üres vezetőajtó nyílásában állva, hogy eltakarodjon. Látott, mert többször behajoltam. Nem tudtam szólni neki, mert lógott a fülében az ájfón, és valamit beszélgetett, közben a húsos kis kacsójával folymatosan a központi tapipadot piszkálta. Néztem, valami pubot keresett a térképen, de amikor megtalálta, átment egy másikra, kész Cartographia lett már az NX műszerfala. Néha elvette a kezét, de a karját akkor is a középkonzolon nyugtatta. Amely, mint mondottam volt, vaskos volt és húsos. Pihent a következő akcióig. Végül már a képébe nyomtam a kamerát, hogy érezze a dolgot, de még az után is négy percbe telt neki, hogy feladja a hídfőállást.

Mégsem a Lexus volt a legrosszabb. Hanem az Opel. Ezen a standon a Corsa mellett (amit itthon már láttam az Andrássy úton, ültem is benne álló helyzetben) az Adam S volt az újdonság. Sportos belső, finom részletek, frivol összhang, nagyon szerettem volna megörökíteni. Az enyhén kopaszodó, rossz ballonkabátos, bő ötvenes francia néni savanyú arckifejezéssel BT-kapcsolatot próbált teremteni, miközben fél lábát kilógatta az ajtón. Megjegyzem, egyetlen Adam S volt a standon, amihez közel lehetett menni, ez.

Hosszan nyomkodta az ájfónt, nem jött össze. Unalmában tologatta a gombokat a kijelzőn, hátha lesz valami. Aztán jött egy opeles alkalmazott. Valamit hevesen beszélgettek, alkalmazott el. Nő tovább ücsörgött a vezetőülésben, mögöttem kígyózó sor alakult ki a várakozókból. Jó lehetett ott bent ülni, mert hiába unatkozott borzalmasan, mert már nem volt mit nyomogatnia, azért melegítette tovább az ülést. Sokáig bírta a kifacsarodott helyzetet, itt nem néztem az órámra az elején, mert még nem voltam felhergelve, mint a Lexusnál, de akkortól, amikor sejteni kezdtem, hogy valami gáz van, még 17 percen át ott dekkolt. Ha továbbmegyek a következő érdekes standra, akkor feladom az állásaimat, ráadásul az az érdekes stand eggyel lejjebb volt, a Minié. Hülyeség, maradok.

Hosszas tétlenség, krákogás, pardonok és szküzémóák süket fülekre való találása után, amikor már vagy hatodszor dugtam be a Sony RX100 lencséjét az utastérbe, végre visszajött az Opel-alkalmazott. Elkérte a nő ájfónját, lökdöste rajta a lökdösni valókat. Ingatta a fejét. Elővette a saját ájfónját, azzal működött, Heves eszmecsere következett, majd tétova kaparászás immár két ájfónon és a központi kijelzőn. Végre meglett a kapcsolat, oldódott a feszültség, én már nem éreztem a lábamat. A sikeres akciót azonban ki kellett pihenni, a helyi Fedél Nélkül tudósítója kicsit még ücsörgött, már valamivel kevésbé szigorú arckifejezéssel. Újabb pardonok, szküzémoák, krákogások, de a néni süket volt. Aztán, amikor már tényleg azt hittem, odanőtt az üléshez, nagy sóhajjal összeszedte a nejlonszatyrát és kikászálódott.

Megjegyzem: az Adam S-ben ugyanolyan fedélzeti rendszer van, mint bármelyik másik Adamban vagy akár a Corsában. Olyan autóból volt még közel egy tucat a standon. Neki az kellett, amelyik az újdonság. Ennyit az emberi lények és a szociális érzékenység viszonyáról. De lefotóztam. Kívül-belül. Két perc alatt, még tapogattam és ülést állítottam is. Hurrá.