Egymillió dollárnyi hamu és rozsda

Nem, nem eladó, nem azért hozták a börzére, csak dísz. Fogalmam sincs, mi történt vele. A speyeri Technik-Museum embere is csak annyit tudott róla mondani, hogy Amerikából hozták „haza”, de lila gőze sincs, hogyan gyulladt ki, mi a története, csak annyi biztos, hogy egy roncstelepen rozsdásodott évekig. Aztán valaki rájött, hogy marhaság lenne csak úgy otthagyni.

Hogy mennyiért adta el a telep, sajnos azt sem tudni. De gyanítom, nem olcsón, még ha sok alkatrészt nem is lehetne hasznosítani szegény Sirályszárnyasból. Nem bontásra veszi az ilyesmit az ember. Ez a kocsi így ahogy van, többet ér mint egy tíz méter magasra tett, rikító fényreklám. Ennél látványosabban nem is tudná hirdetni magát egy veteránosoknak szóló rendezvényen a sinsheimi múzeum kistestvére, csak pillanatokra marad magára a rozsdás torzó, alig tudtam rendesen lefotózni, szinte folyamatosan áll mellette a cserélődő 10-15 fős tömeg. Az idén negyvenéves Veterama egyik leglátványosabb attrakciója volt.

Én is vagy egy negyed órát álltam a kocsi különböző pontjánál, és csak szájtátva néztem. Egy ép, működőképes 300 SL nem ragasztott volna ennyire magához (tudom, az irvine-i Cars and Coffee-n is láttam már, itthon is találkoztam már Gullwinggel). Pedig a Flügeltürer, azaz gyári kód szerint a W198 kölyökkorom óta nagy kedvencem. Pedig mit tudtam én akkor arról, hogy mennyire különleges és milyen drága autó. Oké, a nyolcvanas évek végén még nem volt ennyire drága (a szép, érdekes példányok ára már a kétmillió dollárhoz közelít), de ez nem is számított, a formája készített ki teljesen.

Emlékszem a nagy, 1/16-os Italeri makettre, amit sosem fejeztem be, de aminek hála szinte az összes 300 SL alkatrészt közelről ismerem: a 45 fokban megdöntve beépített befecskendezős motort, a műszerfalat, a gömbölyű, de lapos fenekét, a kerékjáratok feletti "szemöldököket".

Na, ezekből a szép részletekből itt semmi nem látszik. Illetve a sárvédő feletti elemekből azért valami igen, meg is lepődtem rajta, hogy ezek a „szemöldökök” csak pár rövid varrattal vannak odaheftölve a karosszériához. Gondolom, cinnel tüntették el a gyárban az illesztési hézagot, de a cin a tűzben leolvadt a kaszniról. Nem csak innen tűnt el minden cin vagy gitt, a karosszéria, a hűtőrács közvetlen környezetét leszámítva olyan pőrén állt a népek előtt, hogy az már szinte zavarba ejtő.

És én nem csak a pucér testet, de annak minden hibáját is megnézhettem: mintha Lollobrigidának (maga is 300 SL-tulaj volt anno) az összes stríáját, aknéját és még a kalapácsujjait is nagyítóval elemezgethetnéd. Azért azt leszögezném, az utóbbiakra egyáltalán nem vagyok kíváncsi, de azt látni, hogy egy korábban csillogó szupersportkocsi is tele van tökéletlenséggel a fényezés alatt, igazán érdekes.

Jólesik azt gondolni, hogy a jobb oldali A oszlop tövében látható csúnya gyűrődések valami századmásodpercekért vívott versenyben keletkeztek, és csak azért gányolták ilyen rondán össze a karambol nyomait, mert a következő futamra kész kellett vele lenni. Mert hát az ember szívesen elhessegeti a gondolatot, hogy volt idő, amikor ezek a Sirályszárnyasok olyan olcsók voltak, hogy szinte bárki vehetett volna magának egyet. És hogy valami poros műhelyben épp csak helyrekalapálták, mert gazdaságilag nem érte meg vele foglalkozni.

A múzeumi emberek nagyon okosan úgy állították ki a romot, hogy kicsit lehajolva tökéletesen alá lehessen látni. Így tényleg olyan dolgokat nézegethet az ember, amit soha, semmilyen Concours d'Élegance-on nem láthatna. Az összes vázcső, a kardán, a futómű elemei, minden ott volt az orrom előtt, egy röntgenrajzon nem látni ennyi részletet. Gumi alkatrész persze nem sok maradt, és az alumíniumból készült ajtók meg a géptető is odalettek. Jó, a motorháztető azért nyomokban még megtalálható, ráfolyt a kormányműre meg a bal első rugóra. Az utóbbi egyébként láthatóan akkora hőterhelést kapott, hogy kilágyult és összeesett. Furcsa, hogy mellette viszont több alkatrészen ott van még a gyári fekete festék.

Hogy egy ilyen öreg Sirályszárnyasnak mennyire értékes lehet minden egyes csavarja, arra jó bizonyíték az agyon lebillenthető kormánykerék (így könnyítették meg a ki- és beszállást), aminek maradványait egy masszív lánccal rögzítettek a kormányoszlophoz. Nem hinném, hogy pótalkatrészként használná valaki, inkább csak a gyűjtői értéke lehet magas az ilyen relikviának.

Mondjuk, ha engem igazán érdekelne valami erről a kocsiról, az a bal első felni, azzal a szexi szárnyas anyával a közepén. 300 SL-en mindig is jobban tetszettek a dísztárcsás felnik, de ez a központi anyás versenykerék azért elég dögös. A Rudge-felnik nem épen olcsó játékszerek, ma is gyártják őket, újonnan fél- és egymillió között mérik darabjukat (ehhez jönnek még a spéci adapterek, kerékcsavarok és az egyéb satöbbik ára).

Akárhogy is néztem, nem tudtam rájönni, mi célt szolgálnak a felni alu ráfjában azok az ovál lyukak. Valaki tudja? (Belsős volt a gumi, a felni és a belső között pedig össze tudott gyűlni a víz, aztán ezeken a lyukakon tudott kifolyni, a Ponton egyes felnijei is ilyenek - Csikós.) Ahogy így elnézem a Rudge honlapját, egy teljes fékfelújításhoz szükséges vadonatúj fékdob-garnitúra sem állna meg három milla alatt, még ha nagyon ügyesen alkudozik is valaki...

Azt hiszem, egész nap tudtam volna nézegetni, ha lett volna a kocsi mellett valaki, aki nagyon ismeri a típust, a világból is kiszekíroztam volna a sok kérdéssel. Szerencsére sok látnivaló volt a Veteramán, nem értem rá sokáig szájat tátani, viszont most, hogy megint újranézem a képeket, egyre több érdekes részletet fedezek fel. Például vajon miért rozsdás a bakelit biztosítékdoboz-fedél?

Kattintsanak bármelyik képre, bőséges galéria nyílik, van mit nézni.