Így ment lassan a világ leggyorsabbja

Két nappal ezelőtt, december 22-én volt a Blackbird első felszállásának 51. évfordulója. Ennél jobb alkalom nincs, hogy megjelenjen a harmadik Brian Shul történet. Nem is emlékszem, talán az egyik olvasó kommentelte találóan, hogy az SR-71 olyan volt a hatvanas évek közepén, mintha ma charterjáratot indítanánk a Marsra. Az előző két megjelent történet itt és itt olvasható. 

Sokak számára a sebessége miatt maradt meg, ám tudott lassan is menni. A lassan persze csak magához képest értendő, de épp ezért érdekes a következő történet.   

Mint volt SR-71-pilóta és profi előadó, a leggyakrabban azt a kérdést kaptam meg, mennyivel tudna repülni a gép. Minden alkalommal biztosra vettem, hogy megkérdezik, ha megjelentem egy eseményen. Érdekes kérdés, tekintve a gép képességeit, de nincs egy megadható konkrét szám, hiszen a jet minden alkalommal többet kínált, ha úgy akartad. Gyakori volt a percenkénti 56 kilométeres érték.

A legtöbb küldetésen előre beállított Mach-számokkal repültünk, és amúgy sem akartunk kárt tenni a gépben, nem hagytuk, hogy elérje a határait sem hőmérséklet, sem sebesség tekintetében. Persze, minden SR-71-pilótának megvan a saját rekordja, amit valamely küldetése során látott. Az enyém Líbia felett jött össze, amikor Kadhafi kilőtt ránk két rakétát és teljes tolóerőre kapcsoltam. Legyen elég annyi, hogy a gép imádta a sebességet, és könnyedén mutatott olyan Mach-értékeket, amilyeneket nem láttunk korábban.

Szóval elég nagy meglepetés volt, amikor az egyik előadásom végén valaki azt kérdezte - Mi volt a legkisebb sebesség, amivel addig repültél a Blackbirddel? Először kérdeztek ilyet. Némi gondolkodás után felidéztem a történetet, amelyet addig sosem osztottam meg és a következőket mondtam:

Az Angol Királyi Légierő mildenhalli bázisáról indultunk küldetésre a másodpilótámmal, Walt Watsonnal, amit Európa és a Vasfüggöny országai felett teljesítettünk. Ekkor rádióforgalmazás kezdődött köztünk és a torony között. Éppen Dánia felett zúgtunk át úgy három perc alatt, amikor egy kisebb angol légibázis kért egy alacsony áthúzást. A kadétok oktatója egy volt Blackbird-pilóta volt, és azt gondolta, motiváló lenne a fiataloknak, ha láthatnák, ahogy a csodás SR-71 bemutat egy alacsony áthúzást. Nem okozott gondot, még örültünk is neki, hogy csinálhatjuk. Egy gyors újratöltés után Északi-tenger felett rá is fordultunk a légibázisra.

Walternek számtalan bonyolult navigációs eszköze volt a hátsó ülésen, el is kezdett ráirányítani a területre. Szuperszonikus sebesség alá lassítottam, és egy sűrű erdővel borított terület felett találtuk magunkat. Mint a legtöbb volt világháborús légibázis, ez is egy kisebb toronyból és az azt körülvevő infrastruktúrából állt. Walter jelezte, hogy közel vagyunk, és már látnom kéne a bázist, de nem láttam semmit. Mindenütt csak fák voltak, ameddig elláttam a ködben. Aztán egyszer csak feltűnt a kis torony, és visszavettem a tempót 325 csomóról – nagyjából 600 km/h -, amivel addig repültünk. A géppel minden 275 csomó – 510 km/h – alatti sebesség kellemetlen volt. Walt szólt, hogy már a kifutó felett vagyunk, de továbbra sem láttam semmit. Megdöntöttem a gépet és óvatos körözésbe kezdtem, remélve, hogy meglátok valamit, ami hasonlít egy mezőre. Eközben alattunk a parancsnok már kivezényelte a kadétokat a kifutóra, hogy minél jobban lássák az átrepülést.

Csendes, nyugodt nap volt, szórványos szürke felhőkkel. Walter továbbra is azt állította, hogy a mező alattunk van a felhő és ködréteg takarásában, de még mindig nem láttam semmit. Minél tovább lestünk kifelé körözés közben, annál lassabban repültünk. A visszafogott teljesítmény miatt a várakozó kadétok semmit sem hallottak.

Nagyon jó oktatóim voltak a karrierem során, épp ezért valami azt súgta, hogy ellenőrizni kéne a műszereket. Amint észrevettem, hogy a sebességmérő 160 csomót  - 296 km/h – mutat, a szívem megállt, és az adrenalintól fűtött bal kezem koppanásig előretolta a két gázkart. Ezen a ponton már nem igazán repültünk, hanem enyhén zuhantunk. Abban a pillanatban, ahogy a két hajtómű viharszerű morajjal berobbant – hogy én ezt mennyire imádtam – a repülő teljes valójában ott volt a sokkos közönsége előtt. Összetörve a reggel nyugodt csendjét, a  harminckét méternyi  titánötvözetből kilövellő tűz hullott az arcukba. A gép megemelkedett és maximumra kapcsolt utánégetővel gyorsulni kezdett a mező torony felőli oldalán, közelebb, mint várták. Az érzést úgy tudnám leírni, mintha pengeélen táncoltunk volna.

Amint elértük a mező szélét, Mildenhall felé vettük az irányt, minden probléma nélkül. A következő 14 percben nem szólaltunk meg. A földet érés után a parancsnokunk üdvözölt, és biztosak voltunk benne, hogy a rangjelzéseinkért nyúl. Ehelyett szívélyesen kezet rázott velünk, és elmondta, hogy a kadétparancsnok szerint ez volt a legnagyszerűbb alacsony átrepülés, amit SR-71-estől valaha látott, különösen az tetszett neki, hogy a precíz manőverrel még meg is sikerült lepni őket, lélegzetelállítónak nevezte a dolgot. Azt mondta, hogy néhány kadét fejéről levitte a szél a sapkát, és a semmiből előtűnő gép látványa, ahogy teljes gázon gyorsul velük szemben, hihetetlen volt. Walttal aznap reggel mindketten tisztába kerültünk a lélegzetelállító szó fogalmával, és szégyellősen válaszoltunk a manővert ért dicséretre.

Ahogy visszatértünk a felszerelésraktárba, hogy visszacseréljük a szkafandert repülős ruhára, csak ültünk ott, és még mindig nem beszéltünk az átrepülés óta. Végül Walter rám nézett, és azt mondta - százötvenhat csomó (288 km/h), te mennyit láttál? Kerestem a szavakat, és dadogva azt mondtam: - Százötvenkettő (281 km/h). Egy percig ültünk szó nélkül, aztán Walt csak annyit mondott - soha többé ne tedd ezt velem!

És nem is tettem.

Egy évre rá Walter és én ebédre voltunk hivatalosak a Mildenhall Tiszti Klubba, és hallottuk, ahogy egy tiszt a kadétoknak mesél egy SR-71 átrepülésről, amit korábban látott. Persze mostanra a sztoriban már gyerekek hullottak a toronyból és sikítottak, mert a hajtómű megpörkölte a szemöldöküket. Kiszúrták a HABU jelzéseket a ruhánkon – a Blackbird egyik beceneve (Délkelet-Ázsiában honos viperafajt neveznek így a helyiek, akik az ott gyakorlatozó gép láttán meg voltak győződve arról, hogy a kígyó fejét formálták meg a mérnökök - a szerk. megj.) -, ahogy ott álltunk tányérokkal a kezünkben, és kérték, hogy igazoljuk, a dolog megtörténhet. Walt megrázta a fejét és annyit mondott - valószínűleg csak rutin átrepülés volt, ami ezzel a géppel igazán látványos.

Mindenképp látványos.