Kiscápát Olaszbó’

A Kőröshegyi völgyhídtól a szlovén fővárosig lényegében tejködben jöttünk végig, úgyhogy kocsányon lógó szemmel dokkoltunk a Vodnikova ulicában, ahol Matej (Laci évszázados cimborája) viszi a helyi Maharaja-éttermet. Ahová belépve persze Laci hindiül köszöntötte régi barátait, a személyzetet. Matej elég alap-arc, meglehetősen ismert zenész (dobos) Szlovénia-szerte, de hiába, mert elmondása szerint ugyanaz a szar folyik a csapból, mint odahaza, csak a szirupos popzene helyett itt a fiatalok valami miatt a nyugdíjas ramtamtam-folkzenébe vannak belebuzulva, pláne, amióta az egyik ismert zenekar csinált egy tizenkettő-egy-tucat tangóharmonikás feldolgozást.

Mondjuk az utóbbi hangszer itt abszolút elterjedt, pedig nem olcsó. Sokan státusszimbólumnak tartják, olyan iPhone-féle fokmérő, aztán vannak olyanok, akik öröklik. Mint pl. Matej, akinek a nagyapja adta húsz ével ezelőtt, ő maga újította fel anno. Aztán – miközben a közepesen csípős, de egészen elképesztően finom Paneer-Butter Masalát toltuk – befutott Andrej is, aki az itteni legnagyobb alkatrész-hálózat főnöke. 18 üzletük van, ami erre a kis országra leszámítva tisztes szám. Tőle megpróbálunk lambdaszondát szerválni a Ducatóhoz, mivel odahaza még cikkszám alapján sem hozza a Bosch-alkatrészkatalógus. Pedig a Bavarianos srácok elég alaposan rálátnak ezekre a dolgokra. E híján pár óránként ki kell ütni egy hibakódot, ami állítólag a szonda hibája miatt jelentkezik, de természetesen semmi hatása nincs a remek tréler működésére.

Szóval betoltuk a csípőst, majd átjöttünk a szakadó esőben Matejhez és Tjašához (nekik hoztuk a hipót és a Piros Aranyat is), akik a közelben laknak. Itt aztán szisszentettünk még egy párat, előkerültek az ilyenkor szokásos zenei sztenderdek, majd Laci imádott helyi dalai. Jelen pillanatban a házigazda kilenc kilós fekete macskája mellettem dorombol, valszeg érzi rajtam a kutyám szagát és azt hiszi, állat vagyok (mondjuk nem téved sokat), Laci Csikóst megszégyenítő nyelvtekeréssel tolja az angolt, miközben persze fogyogat az indiai Cobra-sör (egészen elképesztően gyönyörű üvege van, egymás farkát fogó elefántokkal, pálmafákkal és kígyóbűvölővel). A remek tréler a ház előtt pihen, átlagfogyasztása 10-10,6 liter körüli, pedig nem siettünk sehol, nagyjából 110-re állított tempomattal jöttünk végig.

Vendégszeretők és rendesek az itteni srácok, de azért elmondták, hogy nem minden fenékig tejfel. Állítólag nagyon lassan megy az üzlet-alapítás, akár egy évig is várni kell az engedélyekre, emlegették a korrupciót is (de ezen csak hangosan nevettünk), valamint a magas ingatlan-árakat. Ljubljanában 2-4 ezer euró per négyzetméter az ingatlanár, ami elég meredek, még ahhoz képest is, hogy 760 az átlagbér. Ettől függetlenül köszönik, megvannak, ha nagyon szarul érzik magukat, akkor lemennek a tengerpartra vagy síelni az Alpokba. És kicsit bennük van már az a mediterrán lazaság, ami néha bizony ránk is ránk férne.

És hogy micsoda felháborító dolgok történnek a Ducato tágas kabinjában? Arról inkább ne beszéljünk, mert az apácák megsértődnek. Holnap 1200 kilométernyi út vár ránk, plusz reggel keresni kell valakit, aki beszél olaszul, hogy kérdezze már ugyan meg, tényleg meg van-e a szállásunk, vagy keressünk ott éjféltájt a semmi közepén másikat...

Korábbi epizódok:

• Kiscápáért Olaszba': Az első szakasz
• Autót vettem a világ végén. Megyünk érte