Szaddám eltemetett MiG-je

2003 augusztus 6-án egy sivatagi homokba temetett MiG–25-öt talált az amerikai légierő Bagdadtól nem messze. A hír nem mozgatta meg a világot, még a repülős szaksajtót sem foglalkoztatta a téma - nem úgy a hülye elméleteket gyártó, kamuhíres blogok százait. Eltemetett kincs? Szaddám haderejének féltett tartaléka? Frászt, egy halom értéktelen hidegháborús fémhulladékot, egy addigra többszörösen leszerepelt 25RBT-t ástak el az irakiak, valószínű minden józan logika nélkül. 

Idén lesz tíz éve, hogy a világ szegényebb lett egy diktátorral. Amit el lehetett cseszni egy szépreményű, olajgazdag ország teljhatalmú uraként azt Szaddám Huszein elcseszte. Kezdett egy értelmetlen háborúval Irán ellen, majd ahogy kijött belőle, kegyetlenül lerohanta a világ nagyhatalmaihoz dörgölőző Kuvaitot. Tény, az sem sokat segített a helyzetén, hogy hol a szovjetek, hol az amerikaiak hülyítették vagy fűtötték harci kedvében, de ártott ő eleget önfejűségből is, így senki sem siratta, amikor a világpolitika kemény keze a nyakába tette a kötelet 2006 decemberében a Tikríti rémnek.

Három évvel Szaddám kivégzése előtt, a szövetséges erők 2003 tavaszi érkezése idején az iraki hadseregnek bő 250 harci helikoptere és repülője volt, de furcsamód egyik sem emelkedett a levegőbe. A szám magas, de a hadrafoghatóságuk csapnivaló volt, képzett pilótákból folyamatosan hiányt szenvedtek és a minimális repült óraszám még a jártasságot sem garantálta igazán. A nagy, iraki légierő leginkább papíron létezett és egy logisztikai rémálom volt a maga vegyes módján. Francia és orosz típusok garmadáját próbálta üzemeltetni, ráadásul ezen belül is hatalmas volt a szórás az egyes generációk között. A szövetségi erők ellenállás nélkül hatoltak be (légifölényük védernyője alatt) egy olyan országba, amely a folyamatos háború politikájára rendezkedett be, és egy olyan politikai vezetés ült a csúcsán, amely már túl volt egy hasonló nagykoalíció elleni háborún. A meglepő passzivitásnak több oka volt, de hogy tisztább legyen a kép, vissza kell menni jó húsz évet a történelemben, Szaddám Huszein uralmának kezdetéhez.

Miután egy kierőszakolt lemondatással Szaddám megszerezte a teljes hatalmat Irakban, azt csinálta, amit egy elsőéves diktátornak szokás. Előbb tisztogatott egyet a hazai politikában, majd keresett egy ellenséget, ami ellen egybe foghatja a saját népét. A szomszédos Irán volt a tökéletes célpont. Egyrészt a szunnita Szaddámnak eleve nem tetszett, hogy a síita Khomeini teljhatalmat szerzett egy, az övénél háromszor nagyobb országban, másrészt nagyon be volt szarva, hogy az iraki síiták is kedvet kapnak a forradalomhoz. A térség stabilitását veszélyeztető Iránnak akkoriban nem sok barátja maradt, így Szaddám szándékát a nagyhatalmak sem ellenezték. Sőt, az 1980-ban indított, nyolc évig elhúzódó háború kezdetén a szovjetek még öntötték a technikát Irakba. Külön örömükre végre egy tartós konfliktusban is tesztelhették, mit bír az akkorra már tíz éve szolgálatba állított MiG-25–ös éles helyzetben az amerikai gépekből álló iráni légierő ellen.

1980 tavaszára kezdetben 24 MiG–25P és MiG–25RB került az iraki légierőhöz, amelyek kezeléséhez a szovjetek küldtek egy népes kezelő- és mérnöksereget támogatásul (és ugye - ahogy az ilyenkor szokás volt - a tanácsadók számára remek lehetőséget biztosítottak harci kiképzésre is, rotálva utaztak pilóták oda-vissza a Szovjetúnió és Irak között). A P a 25-ös elfogóvadász alapváltozata volt, míg az RB az R felderítőváltozat egy továbbfejlesztett, bombázó feladatkör ellátásra alkalmasabb verziója (Bombovij Razvedcsik). A 25P-ket azonnal elkezdték korszerűsíteni, Viktor Belenko elképesztő szöktetése után ugyanis nem sok meglepetéssel bírt az amerikaiak és - ezzel együtt az általuk 1980-ig erősen támogatott - irániak számára. A P-k elektronikáját teljesen újratervezték, amiért a korszerűsítés után a PDSZ nevet kapták - Irakban már így harcoltak. Korszerűsítették az RB-t is, a Tangazs elektronikai felderítő rendszerrel azokból lettek az RBT-k. 

A gépeket óvatosan kezdték bevetni, csak '82 második felében került sor az első komolyabb akcióikra, és év végéig le is szedtek négy MiG-25-öt az iráni F-14-esek (az AN/AWG9 radar a méregdrága, de maximálisan 190 kilométer hatótávú Phoenix-rakétával halálos kombinációnak bizonyult, pláne, hogy szimultán hat célra volt képes rávezetni egyszerre az AIM-54-est). A következő években voltak kisebb sikereik, F-4D-k és F-5E-k mellett utasszállító gépeket is leszedtek Irán felett, de hiába állt mögöttük a szovjet légierő erős támogatása, nem tudtak légifölényt kialakítani az amerikai háttér nélkül maradt irániak amerikai gépeivel szemben. A háború végén még a kor legmodernebb 25-ösével, a kifejezetten légvédelmi állások megsemmisítésére fejlesztett változattal is próbálkozhattak, de miután az irániak ebből is leszedtek egyet, a gépet inkább visszavonták.   

Az iraki légierő jelentősége az iráni háború lezártával gyakorlatilag megszűnt. Persze nem Szaddámék számára, de mint tényező, az irakiak Mirage F1-esei, MiG-jei, Szuhojai nem jelentettek komoly veszélyt senkire a közelben. Pedig '87-ben még körülbelül negyven MiG-29 is jött a szovjetektől, amikkel a térségben nem nagyon lett volna náluk nagyobb király, csak Szaddám egyvalamit kúrt el nagyon az iráni háború lendületében: nekiment Kuvaitnak is. Az apró szomszéd lerohanásával az addig kényelmetlen barátból 1990-re a nyugati erők egyik nagy ellensége lett. A szovjetek épp a birodalom széthullásával voltak elfoglalva, az amerikaiak és a melléjük felsorakozott több mint húsz ország hadereje pedig erős érv volt elhúzni Kuvaitból.

Kuvait lerohanása után jött az, amit ma Öbölháborúként ismer a történelem. Az offenzívában szárazföldön és levegőben is támadták hazájukba visszahúzódó iraki erőket, szóval elméletben volt miért leporolni a MiG-eket, de a gyakorlat egész más volt. Az iraki légierő próbálkozott, de hiába. Bár korszerűtlenebbek voltak, a szövetségesek ellen gyakrabban vetették be a 25-ösöket és nagy sebességük miatt még Mirage-okat is, mint a 29-eseket. 1991 január 17-én valami csoda folytán egy iraki MiG-25-ös le is szedett egy F/A-18 vadászbombázót, később egy MiG-29-es egy brit Tornado GR.1A-t, de ez volt az iraki légierő tán utolsó sikere.

A háború következő heteiben voltak még összecsapások, nagy sebességük miatt a 25-ösök rendre le tudtak lépni az F-15-ös vadászgépek elől, keveset tudtak leszedni közülük az amerikaiak, MiG-29-esből viszont ötöt is lelőttek rövid idő alatt. Az irakiak még Szuhojokat, MiG-23-asokat, sőt, 21-eseket is vesztettek ekkor. Egyértelműen látszott, hogy nincs sok értelme levegőben küzdeni az erőfölényben lévő koalíció ellen, az elfoglalt légibázison talált gépeket az amerikaiak pedig egyszerűen felrobbantották, ezért Szaddám a légierő egy részét dél-Irakból áttelepítette Iránba, akivel ekkorra valamelyest enyhült a viszonya. Gondolták, a nyugatiak onnan nem viszik el, és majd visszakapják. Több, mint hetven Szuhojt, 24 Mirage-t, és 12 MiG-23-ast vittek a szomszédba, de a gépek közt volt nyolc (más források szerint négy) MiG-29-es is, amit az irániak mint jóvátételt az Öbölháború után egyszerűen lefoglaltak, és nem adták vissza többé Iraknak. Szaddám erre később meg is jegyezte, hogy Az iráni légierő erősebb, mint valaha, de most már a mi gépeinkkel a soraikban. 

Visszatérve 2003. augusztus 6-ához – az iraki hadsereg és a kormány itt már nyomokban sem mutatott egységet. Sőt, már három héttel a szárazföldi invázió indítása után darabjaira hullt. Április elején már kevés terület maradt Irakban, amit ne a nemzetközi erők ellenőrzitek volna, és videóüzeneteken keresztül Szaddám ugyan próbálta felpaprikázni népét, de sem a közel negyed százados brutális hatalomgyakorlás, sem a koalíció brutális hadifölénye nem hozta meg az emberek kedvét a harchoz. Tizenkét évvel vagyunk az első öbölháború után, a légierő megmaradt gépparkja messze elavultabb volt, mint '91-ben, amikor már szintén nem sok haszna volt. A Szovjetunió rég szétesett, Irak hosszú éveket töltött szigorú szankciókkal sújtva, azaz az ósdi technikához még csak alkatrész-utánpótlást se volt könnyű szerezni. Ezekből mind egyértelmű, hogy semmi értelme nem lett volna bevetni a légierőt, az egész annyit sem ért, mint két parittyás kiscserkész. Akkor egyáltalán: minek ásták el a MiG-et? 

Ahogy az ilyen háborús sztorikét általában, a földbe temetett, szárnyatlan MiG történetének részleteit is homály fedi. Az angolszász online sajtóban a mai napig azon cikkek vannak többségben, melyek szerint a gépet Szaddám és/vagy a katonai vezetés a korábbi gyakorlatnak megfelelően rejtette el, azaz mentette a menthetőt. Igaz, hogy a háború elején Szaddám még hihette, hogy ez is csak egy erős, de gyors pofon lesz, olyan, mint amit Kuvaitért kapott, aztán csitulnak a kedélyek és megy tovább az élet. Ez esetben legfeljebb felületes erődemonstrációkhoz, kisebb helyi konfliktusokhoz lett volna hasznára a gép a háború után. 

Na, de mit tesz egy ilyen technikával a homoksír? Homokba ásni egy ilyen gépet a gép végét jeleni – mondja Vándor Károly és Laczkó Mihály, a berekfürdői Szovjet Repülőtér titkai Múzeum szakértői. Nincs az a lekonzerválás és tömítés, ami után ne kerülne por a gép érzékeny részeibe és utána képtelenség beüzemelni a gépet, a strukturális károkról nem is beszélve – fejti ki Károly, és ezt alighanem tudták az iraki seregben is. Akkor miért? Válasz a mai napig nincs, de legalábbis nem közismert. Érthető, hogy szomszédra még egyszer nem bízták a technikát, az ország szinte egészén ellenséges katonák voltak, de akkor sem tiszta a logika. Ráadásul a MiG-25-ös csak a legértékesebb homokba temetett gép volt, de nem az egyetlen. Néhány Szuhojt is találtak a koalíciós erők légibázisok közelében, vagy csak szimplán bárhol egy-egy mesterséges homokbucka közepén.

Annak a bizonyos Mig-25RBT-nek ismert egyedül az utóélete a 2003-ban kiásott iraki gépek közül. A 25105-ös sorozatszámú gép, amely jó eséllyel legalább egy háborúban harcolt Szaddám seregében, ma az Amerikai Légierő Múzeumában látható, az ohiói Daytonban.