Mitsubishivel Madagaszkáron

A tizenórás éjszakai repüléstől bambán kilépek a hetedik kontinens, Madagaszkár reptéri parkolójába, és szembetalálom magam egy magas, vékony, mosolygós fiatalemberrel, meg az ő bordó autójával. Nini! Hiszen ez egy Mitsubishi L200 pickup! Ilyenem volt tíz éven át. Lekezelünk, újabb nagy mosoly a sziget ragyogó ege alatt, és végre bennem is kisüt a Nap. Vágjunk bele ebbe a laza 1500 kilométerbe!

Madagaszkárról pár hete nagyjából megírtuk, hogy milyen hely, és hogyan közlekednek arrafelé, most pedig az is kiderül, mit bír az ottani utakon egy húszéves japán szekér. A fővárosból, Tanából (Antananarivo, ha úgy jobban tetszik) rézsút átvágtunk a szigeten a nyugati partra, Tuliara városába, és közben kirándulgattunk nemzeti parkokba és egyéb érdekes helyekre. Sofőrünk, Szibongáj vezetett végig.

Új barátunk batárja magyar szemmel nézve első blikkre, sőt másodikra is a közepesen leharcolt kategóriába tartozik – Madagaszkári mértékkel azonban menő jószág, amit gazdája nem nagyon kímél, de folyamatosan karbantart. Illetve, ottani megközelítésben kíméli is, de hát munkaeszköz, amivel teljesíteni kell mindenféle vállalásokat.

Rozsdát a karosszérián nem nagyon látni, nincs tél és nincs útsózás. A felverődő kövek, kisebb koccanások nyomát egy kis piros festék gyorsan eltünteti. Ha hunyorítva nézzük, egészen egyben van az öreg Mitsu, közelebbről, vizsla szemmel azonban gyorsan feltárhatók a harci sebek. Sértetlen karosszéria egyébként Madagaszkáron nem létezik, kivéve néhány frissen vásárolt pickupot és terepjárót, amikre mind a gazdag tulajok, mind a közlekedők jobban vigyáznak. Az első horpadásig.

Elindulunk a szállásra, motorhang rendben, a futómű nem kopog. Szibongáj elmegy megvenni a fekete fóliát a csomagokhoz, optimistán nézünk a másnapi indulás elé. Eszünk (zebusteaket), iszunk (Három Ló söröket), alszunk, aztán reggel indulás. Az üzemanyagkútra. Szibongáj végre egyszer teletölti a tankot. A gázolaj keskeny csermelyként csordogál az autó alá. Fejvakarás, telefonok, átdöcögünk az egész városon, és megállunk egy kis műhely előtt. Kijön három fiatal srác, nézik a szivárgást, megpróbálják tömíteni a rést, de látszik a fejükön, hogy nem fog sikerülni.

Az első kísérlet sikertelen. A második is. Keményen süt a Nap, árnyék nincs, az idő megy. Mellettünk négy sávon ömlik a forgalom: gyalogosok, kézikocsit húzó-vonó állatok és emberek, ezerötszáz éves Citroën és Renault taxik, iránybuszok, kamionok torlódnak végtelen sorban. Harmadik próba, ragasztás. Nem sikerül, indulunk tovább, és innentől csak a lyuk magasságáig tankolunk, egy ember guggolva figyeli a kutakon, mikor jelenik meg a lyukon a nafta.

Kifelé araszolgatva van idő szétnézni a beltérben. Elsőre egész úrias, másodszorra egész kellemes, harmadszorra már feltűnnek a hanyatlás jelei. A jobb hátsó ablaktekerő a kezemben marad (egy papírdarabbal volt a tengelyre szorítva), attól kezdve ott szellőztetés nem történik. A kopott kormány karimáját olcsó kínai műbőrborítás takarja, ilyen van az én mostani Nissanomon is. A középkonzol hol illeszkedik, hol nem, az ablakok hővédő fóliázása csupa karc, a kárpitok kopottasak, de mindez már fel se tűnik pár óra múlva.

Komfortosan berendezkedünk, a hátizsákjainkon taposva, helyi nassokat majszolgatunk, cukros üdítők és némi rum kíséretében. A kis zsákok vannak bent velünk, a nagyok kint pattognak a platón, az említett fólia alatt, jelképesen lekötve, amitől ki is potyoghatnának, el is lophatnák őket, de egyik sem történik meg egy hét alatt. Valami delej, vudu, vagy talán az összes katolikus szent védi az autót, lévén Madagaszkár francia örökségként keresztény ország. Szibongáj 15 szót tud angolul, mi 15-öt franciául, ő egy szót se magyarul, mi egy szót se malgasul, érthetetlen módon mégis megértjük egymást. Gúd kár – értékeli az L200-asát, és elégedetten megpaskolja a műszerfalat.

A 7-es főút, amin haladunk délnyugatnak, a kevés szilárd burkolatú út közé tartozik, de azért ezt a fogalmat is ültessük át Madagaszkárra: kicsit keskenyebb, mint a mi főútjaink, ami még nem lenne gond, viszont a minősége az elfogadhatótól a pocsékig változik, akár kilométerenként. Haladsz egy jobb szakaszon, és egy kanyar után akkora gödörben találod magad, hogy kisebb személyautók ki se látszanak belőle, majd kis kátyúkkal teli rész következik, ahol kosárlabdaként pattognak a kerekek. Szibongáj nem szeret lassan menni, az adott szakaszon ésszerű sebességtartományt nemcsak kimaxolja, de amikor csak lehet, túl is lépi. Nyilván akkor is, amikor nem lehet, vagy nem ajánlatos.

Az én öreg L200-asom elég keményen dobált a laprugós hátsójával, ez meg itt alattunk valahogy kedvesebb. Igaz, én többnyire egyedül, üres platóval használtam, ebben meg ülünk négyen, és van néhány nagy csomagunk is. Csak minden harmadik kátyúnál fejelnénk le a plafont, ha elérnénk, (már értem, miért tervezték ilyen magasra a belteret), és néha úgy érzem: na most tényleg szétment a futómű! De nem.

Vidám sofőrünk negyvenkettedszer játszik le egy romantikus afrikai rapet a telefonjáról végtelenített üzemmódban, a refréneknél fejhangon kísérve az énekest. Közben a szlalomozás mesterfokát mutatja be: a teljes útszélességet, plusz mindkét padkát kihasználva kerülgeti a gödröket, az utolsó pillanatokban nagyokat fékez, majd azonnal kigyorsít. Érdekes, de egész gyorsan megszokjuk ezt a stílust, és a gyomrunk se tiltakozik a ránk ható erők irányának és erejének végtelen váltakozása ellen. Jó ez a helyben főzött rum.

Ilyen körülmények között a jó fékrendszernek nagyon örülünk, sőt, hálásak vagyunk érte a Mitsubishinek, Szibongájnak és a szerelőinek, mert nem szeretnénk már az utazás elején meghalni, inkább a végén, ha már választani lehet, miután szétnéztünk a makik és kaméleonok szigetén. Mellesleg, ez a vezetési mód nem a mi őrült barátunk sajátja: így vezetnek a malgasok, mind a tizennyolc törzs összes, jogosítvánnyal rendelkező tagja keni neki, mint egy raliversenyző. Beláthatatlan kanyarokban előznek, amire némi mentséget ad, hogy az egész hatalmas földdarabon csak kanyarok vannak. Ha jön egy-egy ritka egyenes, azt rögtön meg is ünneplik: még jobban beletaposnak a gázba. Ide helyi vezető kell, aki ebbe a stílusba nőtt bele: okosabb sofőrrel bérelni az autót, főleg, ha haladni is szeretnénk.

A bérsofőr egyébként is nagy segítség: van neki helyismerete, tudja, hol vannak a benzinkutak, ismer jó szállásokat, éttermeket, kifőzdéket, bárokat, és minden le tud tárgyalni. Összesen két, láthatóan turisták által vezetett bérautóval találkoztunk egy hét alatt. A volán mögött ülők tekintetéből totális bizonytalanság és jeges rémület sugárzott, miközben lehúzódva poroszkáltak. Amivel, ugye, csak növelték a balesetveszélyt.

Ahogy haladunk a nyugati part felé, fokozatosan csökken a forgalom, és vannak hosszabb, jó minőségű szakaszok is. Sofőrünkből persze hogy kijött a benne rejtőző, Sennával kombinált Vatanen: simán tolta neki a 130-at. Szerencsére a teljes útszélességet elfoglaló zebunyájakat már jó messziről látni lehetett, akárcsak az ég tetejéig felpakolt, imbolygó iránybuszokat. És akkor felforrt a hűtővíz.

Szerintük ez azért komoly meghibásodás, Szibongáj szerint pedig semmi. Értelmet nyertek a hátsó lábteret kipárnázó, vízzel teli pillepalackok: félreálltunk, sofőrünk óvatosan kinyitotta a túlfolyó tartály dugóját, majd a hűtőradiátor tetejét is. Tíz percet várt, mobilon elintézett vagy tíz üzleti ügyet és megérdeklődte a feleségétől, hogy van a gyerek, aztán a lábunk alól rátöltött, és száguldottunk tovább. Mire az első utántöltésre sor került, én már megittam a készletből egy egész palacknyit, mert azt hittem ásványvíz. Kérdeztem Szibongájt, hogy hol töltötte fel a palackokat, de mondta, hogy már nem emlékszik, hetekkel ezelőtt történt a dolog. Ezt a metódust úgy negyven-ötven kilométerenként megismételtük. Biztos voltam benne, hogy oda se érünk így a partra, nemhogy vissza, újabb hétszáz kilométeren. Természetesen tévedtem.

Három nap alatt értünk el Tuliarába, ahol tengerparti kis öblökre és majomkenyérfákra vadászva megtapasztaltuk a földutak áldásait is. A földúttal két baj van: száraz időben borzasztóan poros, esős időben borzasztóan saras, olyankor néha egyszerűen járhatatlan. Madagaszkár úthálózatának 90 százaléka ilyen földutakból áll. Nem véletlen, hogy egész jól kiépült belföldi légi közlekedési hálózat működik a szigeten: aki nagyon siet, annak ez az egy lehetőség marad.

Ezeken az utakon az L200 bemutathatta terepképességeit is: négy kerekén négy különféle gyártmányú és mintázatú abroncsával egykedvűen morzsolgatta a kilométereket, miközben belül úgy éreztük: egy tengeri viharban hánykolódó kis halászhajón utazunk. Az összkerékhajtást csak egyszer kellett bekapcsolni, amikor a parti fövenyen kissé elástuk magunkat. Szibongáj kiszállt, a kerékagyakat elforgatva bekapcsolta a hajtásláncba az első kerekeket, és szinte alapjáraton szépen kihúzta magát az autó.

Na jó, gondoltam, ennél többet már nem fogunk tőle látni, különben is, az eddigieket se hiszem el. De hátra volt még a félelem és reszketés sötét félórája a madagaszkári éjszakában. Már visszaúton haladtunk, hosszú etapot mentünk, és kezdett ránk esteledni. Két alapvető tanács van Madagaszkáron, amit minden idegennek elmondanak: sötétedéstől világosig lehetőleg ne mászkálj helyi kísérő nélkül a nagyvárosokban, illetve ne vezess éjszaka az országutakon. Oké, köszönjük szépen! Meg kellett volna állni Fianarantsoában, de gondoltuk, belefér még a napba, hogy eljussunk a következő városig, Antsirabéig, aminek a távolságát elég rendesen elnéztük.

Szibongáj nem az a fajta gyerek, aki megijed egy kis plusz vezetéstől, nem ellenkezett, mentünk tovább. Rövidesen este lett. Aztán éjszaka. A kis hegyi falvakban nincs közvilágítás. Villany se nagyon. Sok házban csak egy kis napelem működik, amivel fel tudják tölteni a mobiltelefonokat, esetleg tévét néznek. Az utakon csak irdatlan kamionok jártak. A közlekedési táblák, útjelzések száma a nullához közelített. Elválasztó sáv, útszéli sáv felfestve? Korlát a szerpentinen? Ember, hülyéskedsz? De legalább lett köd, az útra meg lecsapódott a pára. És akkor a ködben megelőzött bennünket egy kis iránybusz. Ment, mint az állat. És ez nem hasonlat, hanem szigorú tény. Szibongáj persze azonnal átkapcsolt Senna-Vatanen üzemmódba, és rátapadtunk a kisbuszra, aminek a vezetője szemlátomást ismerte a szakasz minden méterét. Annyi útcsapdát kikerült, amennyit csak tudott, a maradék tankcsapdáknál valamennyi lassított. Indexeléssel mutatta, mikor kell jobbra térni a kátyúk elől, mikor balra, az egysávos hidak előtt mindkét irányba villantott. Egy hátsókerekes, merev hidas, laprugós futóművű pickuppal komoly istenkísértés volt az a mutatvány, ami vagy harminc-negyven kilométeren át tartott. Én csendben rettegtem, és gúvadt szemmel bámultam az előttünk ámokfutó Toyota Hiace stoplámpáit. Nem mintha ez bármit segített volna a benne utazó kilenc emberen, vagy éppen rajtunk. És mindehhez ott volt még a koromfekete égen sápadtan haldokló félhold. Visszafojtott lélegzettel rettegtem, és arra a nyolc centis dudorra gondoltam, ami a bal hátsó abroncson díszeleg.

Volt nálam egy hegyikristályból készült, kettérepedt angyal, amit egy árustól kunyeráltam el. Azt mondtam neki: angyal, te ebből a földből származol, védj meg minket, akik itt pattogtunk ebben a fémkalitkában! Ha másért nem, hát azért, mert négyünknek összesen van vagy nyolc gyermekünk. Ha hazaérek, külön kis ledvilágításos rekeszt kapsz a polcomon, és hálatelt tekintettel nézek rád minden nap! Az angyal később elkobozták a reptéren a biztonságiak, de megtette, amit kellett. Éjjel egykor a szálláshelyen kikunyerált sört szorongatva arra gondoltam: ez az autó erre, amit átéltünk, egyszerűen nem lehet képes.

De igen, megcsinálta. És én csak utólag szembesültem azzal, hogy ez a huszonéves konstrukció, ez a huszonéves példány mire képes. Én soha meg nem mertem volna hajtani így az én L200-amat, akit csak Micu bácsinak hívtunk, és amennyire tellett rá, rendesen karban tartottunk. A Madagaszkár nevű, 1100-szor 470 kilométeres tesztpályán mutatta meg egy másik L200, mi mindent tud, és mennyit bír ez a típus.