Nesztek, létezik az örök élet
Misi bátyánknak nincs titka, sem trükkje, csak annyi, hogy gondoskodik a rábízott gépről, mintha az övé lenne. Pedig nem az, hanem céges a kettőnégyes, szívódízel Toyota Hiace, de ha rá lett bízva, akkor komolyan veszi a feladatát. Pedig le is szarhatná, mert neki aztán miért fájjon? De ő nem ilyen, kicsit régivágású, de a gépeket szereti és munkaeszközként tekint rájuk, melyek az ő dolgát könnyítik meg. Márpedig a késsel is csak addig lehet vágni, amíg megélezik. Így hát ő élezi, kenegeti és ápolja a kisbuszt.
Kettőszázezer kilométerrel kapta meg. Most van benne 1 335 680. A különbséget ő rakta bele.
Illetve egy kicsit több, mert egyszer egy földúton leszakadt a sebmérőspirál és valami potom 20 ezer kimaradt. Ja, igen, ennek a kilométerszámnak tíz-húsz százalékát földúton tette meg a kisbusz, hiszen nehézgépekhez szállít alkatrészt, embert, szerszámot, de ugyanolyan egykedvűen viszi a terményt vagy bármi mást. Most is éppen bent volt két szerelt kerék a jó Isten tudja, mihez.
Hogy miért nincs izzé-porrá rohadva, arra nem találtunk magyarázatot. Talán a por konzerválta vagy egyszerűen csak mindig alaposan le lett mosva és kitakarítva, a fene sem tudja, de az biztos, hogy egy gramm rozsda nem látszik rajta. De törés sem! Bár Misi bácsi szomorúan panaszolja, hogy egyszer egy pótkocsival letolatta egy kamionos a hátsó ajtó sarkát és cserélni kellett, különben minden karosszériaeleme eredeti lenne.
Rakott bele üléshuzatot, hogy ne koszolódjon az eredeti, amely – bár durva tapintású anyagból van – abszolút szakadásmentes. Látszik már a vezetőülésen, hogy ki van ülve, de ettől eltekintve az autó egész beltere intakt, taknyolásnak-gányolásnak, nem odavaló kapcsolónak nyoma sincs. A kormányt már egyszer újra kellett bőrözni, mert elmállott, csakúgy, mint a sebváltózsák, a pedálgumik alatt fényesre kopott fém árulkodik arról, hogy a Toyota bizony használva volt, de ennyi. Egymillió kilométert lelkiismeret-furdalás nélkül tekerne rajta vissza bármelyik nepper. Ha tudna, hiszen az óra körbefordult már egyszer. A váltója hibátlan, az összkerékhajtás szabadonfutói is egy pattanással záródnak, lehet ebbenmégvoltanyagozni meg toyotázni, de az biztos, hogy ennyi kilométert semmi nem bír ki ilyen büszkén, jó tartással. Rugótörés? Megülés? Kóválygás? Sehol semmi. Az öreg Hiace úgy feszít, mint pók a sarokban.
A törődés sarokköve a 8000 kilométerenkénti olajcsere. Ebben Misi bácsi nem ismer tréfát, poros környezetben sokat megy az autó, terhelve is, így ő bizony lecseréli az olajat, olajszűrőt, légszűrőt rendszeresen. Azt mondtuk már, hogy a motortér porszáraz és minden alkatrésze még teljesen eredeti?
- A hengerfejet 800 ezernél szedtük le, de nem kellett volna, kidobott pénz volt csak, de kíváncsiak voltunk, hogy nincs-e baja, na akkor fogadtam meg, hogy amit a japán belerakott, ahhoz én hozzá nem nyúlok, amíg működik.- mondja, miközben büszkén mutatja a nívópálcán a tényt, hogy szinten van az olaj. A két csere között alig pár decit fogyaszt a legendásan tartós, L-szériás, SOHC, 75 lóerős szívódízel.
A vákuum- és vízcsövek, az üzemanyagcsövek, mind-mind eredetiek, akkumulátorból már elfogyasztott párat és ez a mostani is rendetlenkedik, mert másfelet teker már az önindító, mire beröffen, pedig csak egyet szabadna neki.
- Amióta nálam van, azóta ezt az autót más nem vezetheti, nem is adnám, megszoktuk egymást. Nagyon hálás gép és büszke vagyok arra, hogy így tartja magát. Hajtani nem érdemes, kilencvennél sosem megyek többet, de annyival bármikor lemegyek a térképről. - válaszolja arra a kérdésre, hogy mi a titok?
Lengéscsillapítót kellett már cserélni elöl (egyszer), csak gyári alkatrészt használt, amennyit már ez a kisbusz kitermelt, annyiért igazán megérdemli. A kuplung valahol 700 ezer körül lett csereérett, mert már cicergett. A gumikkal van a legnagyobb bajban, mert ezek a maiak már nem bírják jól a nyúzást, na meg persze zavarja, hogy lépten-nyomon kivásárolnák alóla az autót.
De ez nem fog előfordulni, mert ők ketten együtt mennek nyugdíjba. A cég főnöke megígérte, hogy Misi bácsi elviheti magával a gépét jól megérdemelt pihenőjére. Jobb gazdája úgysem lenne, aztán valahogy csak összenőttek, mint öreg halász meg a ladik.
Ha netán a hétvégi Hődmezőrületen meglátnák Misi bácsit és a kis, piros Toyotát, akkor nyugodtan kérjék meg, hogy mutassa meg és meséljen róla. Imádni fogják.
