Államosítás, disszidensek, rendszerváltás

Az úgy volt, hogy nagybátyámék aranylakodalmára voltunk hivatalosak. Németországban laknak, de a családi tanya a mai napig fontos része az életüknek, egyértelmű, hogy az ötven éves évfordulót is itt tartják. Meg aztán, bár az ifjú menyasszony német volt, Magyarországon volt az esküvő is. 1966-ban. Az azért rég történt.

És milyen fordulatos sztori volt már odáig is: a lány családja keletről Nyugat-Németországba települt, majd a magyar gyerek miatt ő a kommunista Magyarországra költözött. Minden cuccát egy dízel Ponton Mercibe rakta, ami később magyar rendszámot is kapott. Ennek a Pontonnak a képe elég élesen beégett, a sok régi fotó között az öreg púpos Merga valahogy kölyök fejjel is érdekes volt.  

Aztán az ifjú pár mégis inkább úgy döntött, az NSZK-ban képzeli el a jövőjét. A Német Szövetségi Köztársaság ugye, egyenlő volt Nyugat-Németországgal, azaz ellenséges, de semmiképpen sem baráti ország volt a hatvanas évek Magyarországáról nézve. Tehát oda nem ment csak úgy az ember, elég bonyolult ügy volt. És ha valaki kint is maradt, az bizony disszidált, ami bűncselekménynek minősült. Vagyonelkobzás, állampolgárság elvesztése, ilyenek jártak az engedély nélküli külföldi letelepedésért. És „természetesen” a disszidensek aztán hosszú éveken át nem is jöhettek haza – öt évig tilos volt, de sokan utána sem mertek, nagybátyámék is csak 1980-ban vették a bátorságot, és jöttek haza családlátogatni. Azóta viszont már a harmadik generáció jár Csengődre, hogy a lehető legtöbb időt töltsék a Pusztán. Minden nagy családi eseményt, születésnapot, évfordulót itt ülnek meg.

Ez a parti ideális alkalom volt, hogy hosszú sétára vigyem a fehér űrsiklót. Ha jól emlékszem, Ford Sierra utoljára valamikor 1993 körül járt utoljára az udvaron, apám akkor adta el a BSZ–730-at, az 1989-ben, a nagy politikai és gazdasági változásoknak köszönhetően vásárolt első nyugati autóját. Kitűnő alkalom, hogy ismét készüljön pár Sierra a Pusztában fotó.

Az nem volt kérdés, hogy gond nélkül megjárjuk az utat (na jó, kicsit azért de, azért ez mégsem egy napi használatú,ráadásul 32 éves autó), de attól picit féltem, hogy este rosszul fogok látni. Az izzók is, ki tudja hány évesek, de ennél nagyobb baj, hogy elkezdett megvakulni a foncsor. Vettem is bele egy készlet Tungsram Megalightot, abból baj nem lehet. A gyaníthatóan még gyári beszerelésű Motorcraftok helyére mentek a növelt fényerejű H4-esek - valamit javult ugyan a helyzet, de a foncsor-problémával még foglalkozni kell, talán csak egy hatvoltos Trabant tud rosszabb fényviszonyokat produkálni.

Még a tanyára menet megálltunk a faluban, anyukámnak cigire volt szüksége (már nem nagyon bagózik, de ilyen bulihelyzetekben elpattint egy-két staubot). A Bucka mellett álltunk meg. A Bucka a tábla tanúsága szerint egy vendéglő, de nekem a nyolcvanas évek óta csak mint kocsma van meg, azaz inkább csak egyszerűen „A Bucka”. Itt vettünk hétvégén, amikor zárva volt az ABC, üdítőt, sört, jégkrémet. De nem ezért kellett azonnal lefotóznom.

Még egy pár évvel ezelőtti sajtóúton (épp Ford-bemutató volt) együtt utaztam a Dömsödi Gáborral. Akit sokan húznak azért, mert folyton sztoriban van, de én kimondottan élveztem hallgatni a történeteit, mert hát lássuk be, elég érdekes időszakban volt ő nagyon meghatározó személyisége a magyar autós újságírásnak. Jöttek is a kilencvenes évek eleji történetek, amikor én még csak néztem az Autó2-t meg olvastam az autós újságokat. Volt egy pillanat, amikor levegőt vett, én ekkor szúrtam be egy kérdést: Csengődön mikor járt utoljára? Mert hogy azt tudtam, hogy rokoni szálak fűzik a faluhoz. De hogy milyenek, az csak akkor, a beszélgetés alatt derült ki. És emiatt fényképeztem le a Buckát meg a fákat előtte.

A képet meg is osztottam a facebook-falamon, de a poént nem akartam lelőni, szerencsére barátaim rövid türelmetlenkedése után megjelent az illetékes, és tőle szokatlan rövidséggel elmesélte, mit is látunk a képen: „Ez a nagyapám, Dömsödi József kocsmája volt, saját függönyös színpaddal. A gesztenyefákat apukámmal ültették, olyan 1925 körül. Aztán államosították, ebből lett a kultúrház Csengődön. Mikor felépült az új, kifizették az árának egy részét. Abból vettünk mosógépet, tévét és egy kiskerekű Wartburgot. Az akkori szövetkezet(?) vette meg, és azóta Bucka névvel étterem."

Aztán Gábor küldött pár fotót is. Nagypapa és a többiek a kocsma előtt, ilyen van kettő is. A nagybajszú bácsi a nagypapa, a többiek meg valami karhatalmat képviselhettek. Egyik kép jobb mint a másik, ahogy Koncz Jani mondta, tökéletes vadkelet.

Aztán küldött még egyet: „Bónusz az autó képe, amit vettünk. A kis hülye szemüveges én vagyok. Mellesleg van egy ilyen Wartburgom, csak most sérült. Ráborult az Autó és Stílus remittenda." És itt fuldokolni kezdtem a röhögéstől. Szemeim előtt megjelent a veterán autó, amit maga alá temetett az autósújságíró lapjának maradéka. Akármennyire is szomorú, ezen nem bírtam nem röhögni. Pedig tényleg gyászosan fest a géptető:

De nem kell aggódni, Dömsödi úr a padláson talált másik elemet, a kiskerekű púpos Waresz megint régi fényében ragyoghat.

Hát, így lett aranylagziból családi és médiatörténeti autós múltidézés. És kiderült, minden, de minden sztoriban van valahol egy autó, legyen az disszidálás, államosítás, rendszerváltás.