A brazil autóipar vadhajtásai

Vannak azért kapaszkodók. A Citroenek, Peugeot-k, sőt, az összes japán autó ugyanúgy néz ki ott is, mint nálunk, vagy majdnem. Fiatból is láttunk olyanokat, amik arrafelé az utcán futnak, gondolok itt a Sienákra, Paliókra. És persze a Sandero ott is Sandero, csak Brazíliában nem tudják, mi az a Dacia, ezért ott Renault-emblémát hord. Hogy nálunk miért lett Dacia, azt viszont innen nem értem. Hiszen mi pontosan tudtuk, mi az a Dacia. De ne bolygassuk a múltat.

Ha jobban belegondolok, azért a Fiatokkal se volt minden rendben. Elsősorban az Uno-származékokra gondolok ezzel, melyek közül mindnek más volt az orra, mint, amire emlékszem, ráadásul valamennyi úgy nézett ki, mintha Burkina Fasóban hebrákoltak volna rá valami törzsi morcosítást. Ja, és nem Unók voltak, hanem Millék, mutatva, hogy a brazil nem váltja aprópénzre, ami igényes.

De van helyi Uno is, igaz, új fajta. Méghozzá vagány. Jó párat láttam belőle, s annak alapján, ahogy hátulról kinéz, azt hittem, hogy a mostani Panda valamelyik variációjával van dolgom, de nem, ez annál nagyobb.

Viszont a Panda-rokonság, méghozzá a régi-régi-régi Pandával való rokonság felbukkan a kocsi elején, ott ugyanis az aszimmetrikus hűtőmaszk stilizáltan követi azt a szintén féloldalas, lyuggatott lemez-orrot, mint a nyolcvanas évek eleji kis Fiatokéi. Ez az autó nagyon tetszett, egyáltalán nem tűnt idegennek, tényleg sajnálom, hogy nem forgalmazzák Európában, mert nálunk is faszán mutatna a forgalomban.

Na meg persze ha Brazília, akkor léghűtéses Volkswagen, hogy is hagyhatnám ki ezt a szálat. Azt minden óvodás tudja, hogy a Bogár-nagyhatalom igazából a szomszédos Mexikó volt (amennyiben az azonos kontinensbeliséget, nem pedig a tízezer kilométeres távolságot nézzük köztük), Brazília arról híres, hogy a legtovább dédelgette keblén a T2-es Volkswagen Transportert – nem, nem a hippibuszt, hanem a terroristát.

De itt sem minden egyértelmű. Igazi, ős-T1-est (Typ 2) csak egyet láttam, igaz, rendkívül szétrakenrollosított kivitelben, csuda kívánatos volt. Nem is szpottoltam egész Rio de Janeiróban igazi veterán autót ezen kívül.

Találkoztam viszont egy fura szerzettel. Lerohadva állt egy utcában a korai T1-es, lemezei fémet már legfeljebb nyomokban tartalmaztak, hátfalába az újabbik verzió buráját faragták. Szegény, pedig ez a régi fajta ablakkiosztás tényleg nagyon aranyos, a sarokban kanyarodó üveggel. Hoppá, elöl viszont tiszta T2-est, tetőtől-talpig, oldalfaltól-oldalfalig – nyoma sincs a V alakú karvalydomborításnak, a domború lemeznek. Rommá tákolták, szétrohasztották, mehet a kukába.

Aztán később megint láttam egy ilyen T1/T2 hibridet, csak jobb állapotban az autópálya fizetőkapujánál – az ablakok és a hátsó kerék fölötti szellőzőrács oldalt a régié, a homlokfal, a hátsó lámpák az újé. Majd előkerült még egy.

Ezek mind hülyék? Azt a szép, régi buszt ugyanarra a sémára rondították el, vezényszóra? Perkó Rudi, szerkesztőségünk VW Transporter-guruja avatott be a titokba: Brazíliában ezek jó sokáig készültek a T1-es karosszériájával, rajta a T2-es csingilingijeivel, alatta a T2-es mechanikájával. Itthon utánanéztem: igen, 1975-1997-ig tartott e korszak.

Aki eleget nézegetett ilyen buszokat, tudja, hogy a T2-esnek soha nem volt szekrényajtaja oldalt, az egy igazi T1-jegy. De a brazilokon igen, láttam is egyet, épp a Copacabanán, s a csávónak nem véletlenül volt olyan kocsija, mert a műszerfalon ott lakott a modell.

Bogarat viszont csak elvétve látni, százalékban talán kevesebbet is, mint nálunk, Budapesten – az már túl régóta pusztul kifele a műszaki szimpátiájára láthatóan nem túl büszke brazil autós kultúrából.

Elég érdekes az autópark állapota. Nem annyira rossz, mint Dél-Olaszországban, bár – főleg a favelák (nyomortelepek) környékén – szörnyűségesen szakadt dolgokat is látni. De alapvetően európaiasak az állapotok, egy magyar annyira nem érzi idegennek a látványt. A pálmafák, a Nap, a meleg, egyáltalán, a latinos környezet miatt az ember folyamatosan valami mediterrán országba képzeli magát, ahhoz képest viszont nyugis, meglehetősen szabálytartó és toleráns a forgalom. Persze, a motorosok itt is előadnak meredek dolgokat, de az olasznál lassabb a tempó, csak a dudaszó folyamatos. Ám a sok kürtölés ellenére nem látni agressziót, dühöt a vezetők arcán, inkább csak figyelmeztetik egymást.

A kocsik összetétele azonban nagyon furcsa. Például hiányzik a teljes kihaénnem-szcéna, ott létem négy napja alatt egyetlenegy bármilyen Porschét, Ferrarit, Aston Martint, Bentleyt, Rolls-Royce-ot nem láttam, őrületes kivételként egyik éjjel egy McLaren 12C hallottam, majd visszafelé láttam is elhúzni a szállodai ablakom alatt. Igazából Audik, BMW-k, Lexusok, Mercedesek, Volvók sincsenek, az egész nagyautó-, luxusautó-réteg hiányzik a képből. Terepjáró, pickup van dögivel, de itt az alsó-kategória rulez.

Egyetlen Mercedesre emlékszem csupán, engem úgy látszik, kísértenek a múltam szellemei, most például a hálátlan Hansé: a taxiból egy ezüstszürke 124-es kombit, egy 300 TE-t sikerült lencsevégre kapnom. Amikor előrearaszoltunk mellette, és végre szemügyre tudtam venni az elejét, azt is láttam, hogy a nekünk oly idegen, fura fényszórós amerikai kivitellel hozott össze a sors.

Pedig a brazil jól ismeri a Mercedest, hiszen az utakon ezrével, tízezrével száguldoznak a csillagos jószágok. Csakhogy azok nem személyautók, hanem teherautók, méghozzá túlnyomórészt az 1959-től gyártott, fél Afrikát, Ázsiát, Dél-Amerikát felépítő L szériás, buldogpofájúak. Irgalmatlan mennyiség robog még mindig belőle, igaz, a többségük már nem a nagy, kerek, kancsal fényszórós, régi pofájú modell, hanem a nyolcvanas elejétől készült, horrormodernizált maszkos, helyi tákolmány – különben Afrikában, ahol ha jól tudom, ma is gyártják, épp ilyen orral készül.

Aztán a Nissan – mert az ő meghívásukból, a Kickset, a BladeGlidert és az e-Bio Fuel Cell NV200-ast mentem Brazíliába megnézni – elvitt bennünket két olimpiai műsorszámra is. Az egyik a brazil-USA strandröplabda negyeddöntő volt, s bár semmiféle viszonyom nincs ezzel a sportággal, mégis végigizgultam az egészet, hihetetlen fordulatos meccsnek bizonyult, a riói szurkolók őrjöngése pedig kicsit megvillantotta, milyen lehet itt a karnevál. A másik egy Brazília-Honduras focimeccs volt, amelyen az olimpia történetének leggyorsabb gólja esett – a tizenhatodik másodpercben – s a brazilok a hondurasiakkal a saját nedveikkel mosatták fel a pályát, 6:0 lett a vége. Rossz volt nézni, el is lógtunk a meccs felénél, megnézni inkább a Krisztust a hegyen (Corcovado, ha így ismerős).

Viszont a meccs miatt elvittek bennünket a Maracana stadionba, a hatalmas város túlsó felére. Bár a rendezett környezetű stadiont láttuk felvillanni az ablakból, a parkolóhoz rettentően kacifántosan vezetett az út, át az egyik favela-negyed szélén. Mindenhol szögesdrót a kerítések tetején, láthatóan régóta munka nélkül ténfergő emberek, ablak nélküli házak, ijesztő. Ilyen nyomort mifelénk nem látni, maximum eldugott falvakban, ahová ember se jár. Brazília helyenként nagyon puccos, élhető, szép és modern, de az érem másik fele ijesztően sötét.

Nos, képzeljék el, milyen lehet egy szerviz, egy gumis, egy autómosó ezen a környéken. Ja, nem is kell elképzelniük, a buszból lefotóztam pár helyi, nyilvánvalóan számlaképes helyi szolgáltatót. Mit tenne ezekkel szerencsétlenekkel a magyar munkavédelem? A NAV? A Köjál? Pedig az autók, amiket ezeken a helyeken javítanak és takarítanak, odakint zúznak az utcán. És meglepő – zajos kipufogót, félrehordó fényszórót elvétve látni és hallani, úgy látszik, akad szempont, amiben jobban tartják a rendet, mint mi, a viszonylag gazdag ország (lol) Európa közepén.