Negyvenéves busszal a versenypályán
Rengeteget gondolkodtam azon, hogy miért menő a Volkswagen. Miért lelkesednek érte fiatalok, miért vágynak sokan sportkocsi helyett egy húzott adagolós, TDI négyes Golfra, miért néznek vallásos áhítattal egy ültetett kettesre vagy miért alakul egyház a nagy lámpa és a kis lámpa köré? Miért lesz alacsonyabb rendű entitás a haver, aki Hondát vesz? Kínzó kérdések ezek, egyikre sem kaptam választ a hétvégén megrendezett Volkswagen találkozón, de legalább elég jól éreztem magam.
A Volkswagen-egyházat persze nem nyomasztják ilyen jellegű gondolatok, el is jöttek több ezren hétvégén a Hungaroringen megrendezett országos találkozóra. Szépen szeparálva minden típusnak jutott egy parkoló, Passatok, Golfok, Sciroccók, Jetták, mindebből veterán, modern, gyári vagy tuningolt. Volt például nagy felnis Golf, ültetett Golf és nagy felnis-ültetett Golf is. Ez persze rosszmájúság, hiszen más gyártók tuning-szcénája is erre a két látványos trükkre épít, volt viszont egy kompresszoros(!) egyes Golf, krómozott-bőrözött motortérrel, ami félelmetesen sakál lehet. A VW csereszabatos technológiájának jótéteménye az is, hogy a VR6 blokk minden lehetséges kaszniba belemegy, a legdurvább verzió talán a turbós VR6 volt egy kettes Golf kaszniban.
Mivel a gyerekkori barátom 1978-as T2-es buszával mentünk ki, a hippifaluban töltöttük a legtöbb időt, ide minden jöhetett, amivel a virággyermekek generációja járt a hetvenes években, de pár guszta LT is befért a merítésbe, például az expedíciós, amiről Nyegleó kollégánk írt. Összességében talán itt volt a legjobb a hangulat, távol a lüktető zenétől, rengeteg veterán busz között. A transzporterek legnagyobb előnye, hogy a középső üléssor kivehető, így sokan a busznak támasztott epedás padon bontották a sört.
Minden jelenlévő volkswagenes törzs gurulhatott két tiszteletkört a ringen, persze csak sétatempónál alig gyorsabban. A mi buszunk ezt azzal hálálta meg, hogy az egyik 44-es Weber-karburátor ledobta a légszűrő fedelét indulásnál. Rengeteg busz jött össze, négy sorban egymás mellett vártuk a rajtot, jó 200 méter hosszan.
Jó buli volt léghűtéses buszok tömkelegével keringeni a ringen, a jellegzetes hangú motorok mérgesen szólnak, meg tudom érteni, hogy miért szeretik. A Hippifaluban naplemente után indult az élet, a bulifaktorhoz hozzá is tett a kempingezős hangulat, még egy zenészduó is előkerült gitárral, hegedűvel, és sokáig szólt a Kispál. A buszos szubkultúra egy olyan dolog, ahol nem is annyira a gép, hanem a köré kinőtt tevékenység, vagyis a bandázás az, ami az igazi értéket adja. Nem tudom, hogy a többi kaszt milyen, de itt végtelenül szimpatikus emberek mozognak.
Rajongó nem lettem, de maga a program igazán szórakoztató, koncertek, tombola, miegymás, és a közösség. Nem tudom, hogy a többi parkolóban mennyire működött, de a buszos-bogaras táborban olyan volt, mintha mindenki mindenkit ismerne, három percenként odalépett valaki, hogy nem jöttök-e sütögetni, vagy, hogy iszunk-e egy sört. És ha másért nem, már ezért megérte elmenni.
