Elnyernéd a Király Corvette-jét?
1963-at írtunk. Charlie folyton a nyakamra járt. A poros kis Los Angeles-i garázsomban hegesztgettem az öreg Fordját. Valamikor nagyon tudott vezetni, de már nem az igaziak a reflexei. Meg azt a vén rozsdaboglyát is eladhatná már, csak a baj van vele. Főleg nekem. Viszont a történetei, azok nem semmik. Egyszer mesélt valami utcai versenyről. A gyülekező mindig a Bob's Drive In autósbüfé előtt volt. Jó hangulatban röfögtek a V8-asok, kenődtek a gumik - aztán jött az a pojáca. Úgy hívja magát: a Király. Persze, neki van a legtutibb autója, de ki engedhet meg magának egy vattaúj Corvette-et, nem igaz? Egyszer állítólag úgy rántotta rá valakire a kormányt, hogy szegény srác leesett az útról. Csúnyán összetörte magát. Amikor ezt a sztorit hallottam Charlie-tól, eldöntöttem, lenyomom azt a nagyképű fazont. Megcsinálom azt, amit évek óta senki nem tudott.
Nehéz idők voltak, egymás után vállaltam a javításokat, hogy össze tudjam kuporgatni azt a pár száz dollárt, amiből kijött végre a kicsit szétütött Chevy Styline. A jó Charlie szemében is láttam a tüzet, nagyon akarta, hogy nekem sikerüljön, ami neki nem jött össze. A Los Angeles News-ban ő bökött rá a hirdetésre: keveset futott V8-as, 327 köbinch. Azt hiszem, éppen egy tízesem maradt, mire befaragtuk azt is a Chevybe. De ez a tízes épp elég volt ahhoz, hogy oda tudjak állni az első versenyemre. Onnan aztán nem volt megállás, sorban nyertem a futamokat. Dragversenyek voltak, persze. Később emeltem a tétet, bedobtam 25 dolcsit is egy-egy csapatásra.
Közben lassan épült az autó. Vettem bele egy komolyabb szívósort, nagy versenykarbikkal. A kézi váltóval mondjuk meggyűlt a bajom, a kemény rajtokkal, a nagy fordulaton elvégzett kíméletlen váltásokkal kinyírtam többet is. Közben belekóstoltam a városon kívüli, hosszabb távú versenyek világába. Nem volt könnyű: volt, hogy egy-egy benézett kanyar után kalapálni kellett a lemezeket. Nagyon jól emlékszem még, mennyire reszketett a térdem, amikor először bekiabáltam: pink slips, Ciccio! A tét az autód! Nem volt baj, a Chevy szinte repült az úton. Aztán egyszer bekóstoltam a Királyt. Menő 'Vette, nem is tudom, milyen tuning lehetett benne. Az anyósülésen meg az a formás kis fekete, ó! Esélyem nem volt, kifújta az orromat, de legalább az autómat nem buktam el.
Ekkor már tudtam: Corvette ellen csak Corvette nyerhet. Elkezdtem hát építeni egyet. Tűzpiros gép lett az eredmény. Nagy V8-as, versenytechnika, slick gumik. És még a Hot Lips matricámat is sikerült lekaparni a Styline-ról. Nem hittem volna, hogy pár hét alatt meg tudok építeni egy ilyet – jobb mint a Királyé! A ranglétrán újra fel kellett másznom, az a ficsúr nagyon megválogatta, kivel hajlandó kiállni. Nem volt nehéz dolgom, megtanultam kezelni a négygangos kézi váltót is. Eljött aztán a nagy nap: ott bőgettük egymás mellett a két Corvette-et. A piros a fekete ellen – jó a rossz ellen. Hát végre elkaptam. A drag után a szerpentinen is odatettem keményen, az utolsó balosban dőlt el minden. Elvettem az autóját, és még a csaja is lelépett velem.
Hosszú szünet volt. Nem versenyeztem évekig, bevallom, kicsit megviselt az utolsó verseny és a nagy stressz. Aztán jött 1969 nyara – ó, Summer of '69.
Kitört a nyár, a suhancok pedig folyton egymást szívatták, azon versengtek, hogy kinek van királyabb verdája. Kezdett eldurvulni a dolog, hiszen az autók is keményebbek lettek, a tuningban sem volt már határ. Hétliteres V8-asok, befecskendezők, kompresszorok... Ó igen, egy rendes feltöltő nélkül esélyed sem volt a vagányabbak ellen.
Ráadásul az utak is veszélyesebbek lettek. Ezek a bolondok átszoktak a Mulholland Drive-ra. Látod, mi van ott most. Roncsok egymás hegyén-hátán. Nem is csoda, a kanyargós aszfaltcsíkon elég volt elkapni egy úthibát, egy olajfoltot, és máris beestél. Aztán ott volt az Aqueduct. Emlékszem, ott vagánykodott az a Travolta gyerek is a zselézett hajával. Brrr.
Az igazán odavágós már nem a Corvette volt: egy igazán fasza Shelby GT500-ra vágyott mindenki, és persze a gazdag srácnak meg is volt. Vissza kellett ülnöm a volánhoz, nem volt más választásom. Meg akartam mutatni a fiataloknak, hogy nem kopott a tudásom. A drag stripen nem is volt ellenfelem. Tudtam jól, mit hogyan, és lenyomtam bárkit. Az Aqueduct viszont trükkös. Ha nem figyelsz, fejreállsz, folyton kerülgetni kell az akadályokat. Egyedül nem is ment volna, Zombinivel írtuk fel az itinert. Tíz-tizenöt futam is kellett, mire fejből tudtam a pályát. Az igazán gonosz viszont a Mulholland Drive volt.
A Királlyal feszültünk egymásnak megint. Ott figyel a jobb tükrömben, levédem a támadást. Lemaradt? Bumm, egy ütés az autó seggén. Basszus, ez itt van mögöttem. Támad balról, de behúzom elé, aztán támad jobbról. Nem lehet! Nem engedem! Túl szélesen kezdem a kanyart, ezzel a tempóval nem fordul el. Repülnek az üvegszilánkok, a fejemhez nyúlok: vér. A Shelby hátsó lámpája elvész a távolban. Ez ennyi volt.
Színfalak mögött
Nem is akarom tudni, mi vezetett idáig. Egy komplett munkanap ment a kukába a Street Rod és a Street Rod 2 miatt. De Zsoltival mi még így is olcsón megúsztuk, mint kiderült, Assur komplett heteket pörgetett bele a játékba a kilencvenes években.
Az első résznek remek az íve, és elég könnyen kipörgethető - a Királyt a szerpentinen megverni mondjuk nehéz, de nem a vezetési tudása miatt, hanem mert a harmadik kanyarban kikönyököl a hajtókar a keményen bereszelt Corvette blokkból, ha nyélen hajtod.
A második rész ehhez képest kőkemény mészárszék. Zsoltival eltérő stratégiával vágtunk neki, ő a rendelkezésre álló keretből megvehető legjobb autóval kezdte, én a legolcsóbbat tuningoltam fel. Viszont eleinte sem az aquaduct race, sem a Mulholland Drive nem megy itiner nélkül, hülyén hangzik, de a tanulási görbe alján kell az alázat.
Aztán ahogyan sikerül elnyerni mások autóit, már simán pörög minden, a versenyek rutinná válnak. A Street Rodban szerencsére a szerelés a lényeg, amikor az újságból először berendeljük a V8-at, aztán a nagy V8-at, pattintunk rá spéci szívósort, injektort, kompresszort, módosítjuk a kipufogórendszert, a slick gumi ugye alap, felmászik a négygangos racing váltó, a rövid difi, hogy már rajtnál le tudjam lépni a chargeres surmót. A vasárnapi cikk meg majd megírja saját magát.
Ja, és a jegyzőkönyv kedvéért legyen meg, 1969 tavasza sem lehetett szar.
