Nem mondom, hogy az augsburgi Mazda-múzeumba vezető úton fellépett nem is olyan kis malőr miatt nem volt bennem az ideg a hazaúton. Történt ugye, hogy a fene tudja, hogyan, de lelazult a 27 éves Mazda 323 első féltengely-anyája. Ennek köszönhetően olyan hangok jöttek bal elölről, hogy amíg ki nem derült a dolog, azt hittem, menten kettétörik a féltengely, kiesik a kerék vagy darabokra hullik váltó. Esetleg mindezek egyszerre, a zsúfolt német autópályán. És bár ugye meglett a kattogós búgás okozója, és meghúztam az anyát, le is biztosítottam, sajnos a kerékcsapágy hallhatóan nem úszta meg az affért.
Szegénykém búgott, mint valami asztmás, homokot bedarált Rakéta-porszívó. De nem is ez önmagában okozta a folyamatos stresszt, mert alapvetően bíztam benne, hogy ha búgva is, de hazahoz a kiskocsi. Csak hát biztos nem lehettem benne. Stresszeltem, mint egy érettségiző diák.
Ezért minden gyanús neszre felvettem a taxis pózt. Tudják, amikor az ember ráhajol a kormányra, és fuvart vagy házszámot vadászva figyel, de nagyon. Én meg, mint egy vadászkutya, igyekeztem ráfeküdni a hangokra. Kattog. Nem. De kattog. Föttög. Francokat, föttögés nincs is, csak a filmekben. Darál. Nem darál. Dübög. Nem dübög. Dehogynem. Basszameg, ez dübög.
Szerencsére vittünk magunkkal adó-vevőket, így mikor Kristóf látta a kocsi mozgásán, hogy valamire gyanakszom és lassulok, nem csak rákérdezett, hogy mi van, de meg is nyugtatott, hogy ne aggódjak. A dübögés a gumikból jön, épp egy olyan autópálya szakaszon gurulunk, ami jobban zakatol, mint egy törött kerekű gyorsvonati vagon. Ha a vadiúj Mazda 3 is dübög mint egy 424-es, akkor tényleg nem a vén 323-assal van a baj. Ha hazaérünk, veszek friss, új kerékcsapágyat, aranygyűrűt, fülbevalót, virágot, mindent.
Az autópályán egy csomó épített kocsival találkoztunk, mind ment a Wörthersee-hez. Voltak szelídebb építések is, de több, ilyen átkozottul durva gépen is megakadt a szemem.
Giga felnire feszített giga gumi, annyira laposkúszik a kordé az aszfalton, hogy a kartervédő finoman hámozza le az útburkolati jeleket. És persze nem csak nagyon nagy kerék került ezekre az autókra, volt, amelyiknek a küllői közül csecsemő-méretű Lamborghini féknyereg sárgállott.
Az épített-babusgatott autókat látva egyre jobban aggasztott, hogy az induláskor összeszedett csúszás (kis adminisztrációs kavar a kicsekkolásnál), meg a sok útfelbontás-terelés miatt nem fogunk időben megérkezni a Parkoló Parádéra. A PP ugyan nem egy Wörthersee, de imádom a sok autóbuzit egy halomban látni, csorgatni a nyálam a jól tartott klasszikusokra, a finoman vagy durván faragott gazdájának szeme fényére. Nem sok hiányzott a diadalmas antréhoz, fél hatkor a Keleti-pályaudvarnál omlott ránk a jégveréses vihar. Kicsit nyugtatgattam is magam, hogy hiába tart hatig a PP, a víz elmosta az utolsó fél órát, így aztán meg se néztük, mi a helyzet záráskor a Parádén. Később mondták a többiek, hogy az Albertirsai úton nem volt égszakadás, onnan csak látni lehetett a sötét felhőket, érdemes lett volna arra fordulni.
Sebaj, így is elég kerekre sikerült a nosztalgiázómúzeum-túra, számomra hibátlan befejezése volt a napnak az érettségi találkozóm. 25 éve nem látott arcokkal találkoztam a volt gimnáziumomban, abban a teremben, ahol utoljára 1992-ben jártam. Amikor már kölyök fejjel, megszállottként pucolgattam-polírozgattam az első autómat, a metálfekete Mazda 323-at. Voltak is páran, akik emlegették azt a kocsit, voltunk vele szerenádozni, kirándulni. Ma OT-rendszámos veterán lehetne.
Vajon él még a CAN–948? Félek, a digitális műszerfalas, 105 lóerős 1,6-os motoros, 1986-os autó már rég valamilyen háztartási gép formájában szolgálja jelenlegi gazdáját. Amikor eladtam, egy fiatal sráchoz került, később Törökbálinton láttam még. Aztán nyoma veszett. Jó kis kocsi volt, igaz volt egy bosszantó dolga. Néha egyszerűen nem akart elindulni. Az önindító tekert, de semmi. Tolásra viszont azonnal beröffent.
Minden lehetséges okot igyekeztünk apámmal megszüntetni, egyszer még Mester „Mazda Mester” Zoli is házhoz jött, mert a problémát ugye csak időnként produkálta, és csak ilyenkor lehetett volna fülön csípni. Valami családi programról, tán ballagásról jött, az autójában asszony, gyerekek várták, hogy apa megpróbálja megtalálni a nyűgöt. Nem sikerült. De asszem többet nem csinálta ezt a nem indulásos hisztit. Könnyes is volt a szemem, amikor eladtam. Az első autóm volt, na.
Az augsburgi Mazda-múzeum megnyitójára így készültünk fel, így jutottunk ki és ezeket láttuk (nyugi, lesz még nagy képes beszámoló is): link az összes eddigi poszthoz.
