Szegény Citroën

Nem hogy vihar, de tán komolyabb szél se volt. Egyszerűen csak úgy, magától reccsent egyet a nagy ág és BHAMMM. Ezt hallottuk Karottával, mikor még hétfőn az ebédből visszafelé sétáltunk. Kicsit bambán csoszogtunk – nem csak az ebédet, de a korábban szpottolt Tatran látványát is emésztettük. Csak lassan esett le, mit hallottunk. És hogy az a BHAMMM pont úgy hangzott, mint ahogy azt képzeli el az ember, hogy szólhat, amikor egy comb vastagságú ág letörik, és rázuhan egy autó tetejére.

Persze azonnal oda kellett menni, mert már csak ilyen kíváncsi természet vagyok, szeretem megtudni mi és miért történt. Egyesek szerint viszont nem kíváncsi vagyok, hanem konkrétan egy bajmágnes: a szerkesztőségben mindenki tudja, ha a levlistára kerül egy törött Lamborghini, esetleg egy BAC Mono, ne adj isten egy Morgan, vagy bármilyen baleset képe, amit azért osztunk meg, hogy tudják az olvasók, merre ne menjenek épp, azt csakis én kattinthattam, mert valahogy mindig arra történnek a balesetek, amerre járok. Fene tudja, az biztos, hogy én nem tehetek semmiről, csak arra jártam, na. Most is, ez van.

Szóval, egyrészről látnom kellett, pontosan mi is történt. Nem csak a kíváncsiság miatt. Annyi balesetet láttam már, ahol mindenki csak odanézett, majd nyugtázta, hogy valami történt és már fordította is el a fejét. Pedig ilyenkor lehet, hogy segíteni kellene. Most mondjuk sokat nem lehetett tenni, az ág leszakadt, csúnyán behorpasztotta szegény Xantia tetejét. Az öreg francia megvédett két, nála lényegesen nagyobb értékű autót, a mellette parkoló Passat és Corsa is úgy tűnt, karcolásokkal megúszta a dolgot. Óriási szerencse, hogy sem az autóban, sem mellettük nem volt senki, így csak dologi kárt okoztak a hangyák.

Jó, lehet, hogy nem a hangyák voltak, nem tudom, hogy nálunk vannak-e annyira mohó termeszek, mint az amerikai rajfilmekben. Simán lehet, hogy csak a korhadás réseit használták járatokként, ők nem is csináltak semmit, nem ők voltak, a másik kezdte, senki nem tudja bizonyítani. Mindenesetre ott rohangásztak a félig elkorhadt ágban, és pont úgy tűnt, mint ha ők rágták volna szét az egyébként zöld lombú ág keresztmetszetének nagy részét.

Oké, megnéztük mi történt, senkinek nem esett bántódása, hogyan tovább? A modern embernek nagyon egyszerű a dolga: hívja a 112-t, bejelenti a bajt, megadja a címet, és az illetékesek kezelik a kérdést. Megjegyzem, a 112 segélyhívó az utóbbi években elképesztő fejlődésen ment át, pár éve még perceken át hallgattam, hogy „Ön a segélyhívót, blabla, kérem várjon”. Most kicseng, felveszik, meghallgatják, visszakérdeznek, megköszönik, és máris megy minden a maga útján. Nem nehéz kisakkozni, ilyenkor a tűzoltók nyerik meg a vonulás lehetőségét: nekik van nagy piros autójuk, benne mindenféle szerszámmal, amivel ilyen esetekben kármenteni lehet.

Onnantól, hogy kézbe vettem a telefont, tíz perc sem tellett bele, a szirénázó tűzoltóautó (Szerkocsi? Fecskendő? Fene tudja, nem vagyok tűzoltó) már fékezett is előttünk. A szikracsapkodók kiszálltak, gondosan felmérték a terepet, látták, nem kell kapkodni, itt inkább okos, jól megtervezett motorosfűrészes kaszabolásra lesz szükség. Mert ha már a Xantia oda is lett, a többi parkoló kocsit meg kellene óvni a sérülésektől. Mi itt magukra hagytuk őket, hadd dolgozzanak nyugodtan, meg aztán nekünk is azt kellene. Gyanítom, hogy közben a rendőrséget is bevonták a dologba, biztos sokat egyszerűsít a munkán, ha rendszám alapján megtalálják a Passat és az Astra gazdáját, arrébb állnak, még mielőtt nagyon elkezd hullni a forgács.

Délutánra már csak a behorpadt tetejű Citroën állt ott, a másik két autó helyén újabbak parkoltak. A Xantia láthatóan akkor se nagyon menne sehová, ha nem veri telibe a faág: a gépháztetőn két jókora dudor árulkodik, őt is utolérte a típusbetegség. Először azt hittem, a nagy ütéstől szakadt át a toronynál a rugó, de a sérülést jobban megnézve úgy tűnt, nem friss a motorháztetőn a púp-pár. Szegénykém, neki ezennel bevégeztetett. Még egy igazi, hidrós Citroënnel kevesebb.

A végére egy tanulság-féle: ha balesetet vagy leszakadt ágat, az út közepén terjedő olajfoltot vagy bármi más hasonlót lát, ne legyen rest, hívja a 112-t. Abból még sosem volt baj, ha többen értesítették a szerveket, de a késve értesített rendőr-mentő-tűzoltó miatt már sokaknak volt kellemetlen pillanata. A segélyhívónál profik dolgoznak, tudják, ilyenkor mit kell tenni. Csak kicsit stresszes az életük, túlfizetve sincsenek – se a központban, sem a kéklámpával vonulóknál, úgyhogy mi legalább innen, a magunk módján köszönjük, hogy jönnek és mentenek.