A Golf R puhány, de csak a Golf GTI versenyautóhoz képest

Tavaly majdnem elcsöppentem, amikor a Hungaroringen autóztattak, mert bár már korábban is vittek rajta, akkor ültem először profi mellett. A Volkswagen idén viszont megfejelte a szokásos újságíró-fosató kört, és a először a kezünkbe adták a kormányt egy Golf R-ben. Lendvai kolléga megírta, szerette, és hát 310 lóerővel meg összkerékhajtással nem is lehet olyan rossz. 

A Ring-szüzességemet két hete vesztettem el, akkor a saját MX-5-ömet hajtottam. A Golf R most közel háromszor olyan erős, pont tizenegyszer annyiba kerül, ráadásul kétautónyi távolságot kell tartani. Para, na. Persze a szervezők igyekeznek kipárnázni a kört, vagyis nagyjából az autó képességeinek tizedével kezdünk, aztán lépkedünk felfele. Csalóka pályán menni, hiszen az aszfalt hibátlan, ráadásul sokkal jobban fog, mint az utcai, már két hete is olyat kanyarodtam a Mazdával, hogy azt hittem, leér a kilincs. Persze, jó a futóműve az R-nek, de biztos vagyok benne, hogy utcán hamarabb eléri a határait. 

Ettől függetlenül lehet vele keményen menni, ha ügyesen dobtam be a kanyarba, még a hátulja is mocorgott, a kigyorsításnál pedig szépen betapadt. Közben még egy kis show-t is csinál, visszaváltásra szolidan durrog, ami elég sokat hozzátesz a hangulathoz. Viszont az utcán annyira imádni való DSG pályán bele-bele vált, amikor nem kéne. Két kanyar között, amikor a  jobbosból már kigyorsítottam, viszont nem váltanék fel, mert jön a féktáv, az elektronika belegangol, és vissza kell húzni a füllel, hogy legyen rendes motorfék. Nem fáj, csak mindig akkor fordult elő, amikor a legkevésbé sem számítottam rá. 

És az autó, ami utcán a forgalom jelentős részénél fürgébb és keményebb, versenypályán kicsit lomhának tűnik. Ez mondjuk nem tűnt volna fel, ha nem ültetnek be egy Golf GTI TCR-be: ez egy Golfból faragott versenyautó, a hagyományos Golf R mellett csak annyira üt el, mintha Palvin Barbi mellé odatennénk Niki Minaj-t. Arasznyi szélesítések a kerékjáratokon, hosszú szplitter, vad szárnyak, szóval versenyautó. A szabályrendszer szerint 1250 kilóval áll rajthoz, és 315 lóerős. Utcai autó is rendelkezhet ilyen adatokkal, de a ez más műfaj, nagyságrendekkel jobban tart a futómű, a slickek pedig szinte kikapcsolják a fizikát. 

Sofőröm a svéd Anton Marklund, ralikrossz Európa-bajnok, még csak 23 éves, de valószínűleg hamarabb tudott vezetni, mint járni. A célegyenes végén fel is akaszt az övre, kanyarban pedig olyan az oldalgyorsulás, hogy majdnem át is ültem az ölébe. Bestiálisan megy, ha egy pillanatra nem feszítek, a fizika valamerre megpróbál eltávolítani a kocsiból. Anton is élvezi, de az egyik hátsó sikánt elkottázta, és amíg a bukótérben kerestük a pályát, a másik autóval le is hagytak. 

Érdemi kört nem mentünk, boxból ki-boxba be hajtottunk, de bőven elég volt ahhoz, hogy ismét tudatosuljon, mennyire más univerzum egy versenyautó, mint egy sportos utcai. Az a baj, hogy minél többet lógok itt, annál inkább érzem, hogy pályázni kéne. Márpedig köztudottan olcsó, családbarát elfoglaltság.