Megcsúsztunk és durr...

A Mohó Hiéna most fénylő koncokat, konkrétan Osram Night Breaker Laser izzópárokat rejteget. A poszt végén találod a rövid leírást, hogyan ragadhatod el tőle.

A mi vicces elakadásunk évekkel ezelőtt történt, amikor a gyerekkori barátom üresen álló házrészébe költöztem be albérletbe. Neki akkor egy E36 Compactja volt, 318tds motorral, aminél kevesebb nyomorultabb dolog létezik sporttevékenységre, de amint leesett az első hó, egyetlen fícsöre lebegett a szemünk előtt: hátul kapart. Bolondok voltunk, nem hülyék, így az akkor már teljesen elhagyatott solymári Auchan mögötti körforgalmat vettük célba éjfél környékén, amit nagyjából huszadik próbálkozásra mindketten sikerrel körzőre is vettük.

Kifűtött az adrenalin, ezért a fatelep mellett elindultunk koppkeresztbe a vasútállomás felé. Szépen tereltem jobbról balra, annyira Ken Block voltam, hogy eszembe sem jutott, hogy nem a saját kocsimmal megyek. Csabi nyugtatott, ne toljam már, de a session-ömet emlékezetesen akartam zárni: terhelésváltással megpördítettem az autót olyan 40-es tempóval, pont az út mellé kifordulva. Baromi jól nézett ki fejben, a megvalósítás is összejött, csak az autó hátulja olyan húsz centivel tovább lendült, mint kellett volna.

Frissen leterített föld volt az út mellett, viszont mivel hetek óta kemény mínuszok jártak, fagyott rögökkel. És ez volt a hiba: a fagyott rög lelökte a jobb hátsó gumit a felniről, amikor rácsúsztam. Csabi röhögéssel kendőzte, hogy szíve szerint kinyírna, majd felkért, hogy akkor végezzem el a kerékcserért. A mínusz 5 fok és a szakadó hó a kisebbik baj volt, akkor ért az igazi fájdalom, amikor felfedeztem, hogy Compacton a pótkerék a kasznin kívül van, burkolatlanul. Az autó akkor volt cirka húsz éves, így a mankókeréken az elmúlt két évtized mocska, rozsdája volt rajta, levegő meg annyira kevés volt benne, mint a tömött 3-as metrón.

Mire felraktam, olyan volt a kezem, hogy Ötzi ahhoz képes Dove reklámba mehetett volna, ráadásul az előrehaladott korrózió miatt a a kerékcsavarok el is kezdték összeroppantani maguk alatt a fémet. Ám ekkor ért a felismerés: nem volt nálunk pumpa. Ürömön laktunk, a solymári vasútállomás pont 5,7 kilométerre volt a lakásunktól, de jobb ötletünk nem lévén, cirka 5 km/órás tempóval támadtuk a távot. Éjfél fele járt az idő, így rajtunk kívül nem voltak sokan a 10-es úton, a gumi valahol az ürömi körforgalom magasságában szakadt le végleg a felniről, de még hátra volt az utolsó két kilométer, a legmeredekebb szakaszokkal.

A VLSD addigra már rég nem volt a kocsiban, évekkel korábban visszacserélték egy nyitott diffire, szóval romantikusan szikrázó kerékkel mentünk föl az emelkedőn. Valahol a CBA előtt elénk vágott egy Range Rover és befékezett. Kiugrott a tulaj, meglepett arccal végignézett rajtunk, majd megkérdezte, hogy segíthet-e. Mondtuk neki, hogy alig egy kilométerre lakunk, innen 20 perc alatt haza is érünk, szóval menjen tovább nyugodtan. Range balra el, mi meg indulnánk, ugyanis a lendületvesztés után képtelen volt a felni fogást találni az aszfalton.

Végül megtoltam a kocsit, majd amikor pár méter után lendületet szereztünk, beugrottam. Mire hazaértünk, úgy néztünk ki, mint a vert had, csak álltunk a kocsi mellett, mint amikor az akciófilmek tetőpontján a hős visszanéz a hullahegyre. Aztán Csabi közölte, hogy reggel 8:30-kor kell dolgozni mennie, vagyis majdnem 6 órám van autót csinálni belőle. Mivel a legtöbb gumis ilyenkor maximum hugyozni kel fel, leültünk sörözni a nagy ijedtségre.

Reggel aztán 7-kor ott toporogtam a legközelebbi gumisnál. A szaki csak nézi, nézi a gumit, aztán kérdezi, hogy mi történt. Parkolóhelyet kerestünk. Amikor meglátta a BMW-logót a felniben, csak röhögött. Visszarakni annyi volt, hogy rádugta a csövet, megszisszentette, a gumi pedig visszapattant a helyére, még pénzt sem volt hajlandó elfogadni. A tropára vert mankókereket leszedni, és a rendeset visszatenni még úgy is jó érzés volt, hogy továbbra sem volt melegebb mínusz 3 foknál. Azóta nem mentünk a BMW-vel hóba szórakozni.