Amikor először találkoztam Imrével, közöm sem volt az MX-5-özéshez. Esztergom felett futottunk össze, a Vaskapu kilátóban. Gyanús volt a kocsija, nagyon ült, és szemre is nagyon könnyű kerekek voltak rajta, a vaskos bukócsőről nem is beszélve. Akkor már nagyon terveztem a vásárlást, szóval le is támadtam emberünket, ugyan mutassa már meg, mit lehet kihozni egy második generációs MX-5-ből. Felpattintotta a géptetőt, és röviden ezt:
A Jackson Racing M45-ös kompresszor nagyon hasonló ahhoz, ami eredetileg az első (új) Mini Cooper S-re került. Tekintve, hogy az MX-5 motorterébe nyolc henger is elfér, a csavarkompresszornak is akad hely, ezzel a kocsi jelen állapotában nagyjából 220-230 lóerős. Nem tűnik soknak, hiszen, ha abból indulunk ki, hogy egy átlagos, másfél tonnás autóra vetítve ez még mindig csak cirka 340-350 lóerő, de egy ekkora autóba mégis borzasztó overkill, hiszen a Mazda nem csak könnyű, de rövid is, emiatt pedig borzasztó izgága. Ráadásul az erő nem valamilyen sztratoszféra közeli fordulaton jön meg, hanem azonnal, hála a kompresszor jellegének. A motor állítólag a forgattyús mechanizmus megpiszkálása nélkül elviseli a nyúzást, hiszen a Mazda 323-asba eleve turbóval építették be.
Az esztergomi találkozásnak már két éve, aztán legutóbb akkor futottunk össze, amikor forgattuk az epikus méretű MX-5 vásárlási tanácsadót. Abba a videóba sehogy sem fért bele az autója, de azt mondta, menjek vele egy kört. Ilyenkor vegyes érzések kavarognak az emberben, hiszen ott a töménytelen pénz, négy év munkája, és a tudat, hogy egy ennyire túlmotorizált autót mennyire könnyű bedobni az árokba. Aztán ott a kíváncsiság is, hiszen hiába járok ugyanilyen autóval lassan két éve, jó lenne tudni, milyen, amikor a közmondásosan kifinomult vezethetőséghez több mint dupla teljesítmény jár. Elvittem, de nem vagyok büszke rá, milyen túlcsorduló, fékevesztett mámor lett a vége. Mentségemre szóljon, hogy tényleg bitang jó az autó.
A tulajdonos nem csak a motorerőre ment rá, de a futóművet és a féket is a menéshez igazította. A kedvenceim mégis a felnik: egy-egy ilyen Desmond Regamaster mindössze négy kilós, pedig hat kilójukkal a gyári Enkei felnik is a legkönnyebbek közé tartoznak, amit utcai autón elérhetőek. Kívül csak az apró toldatok utalnak valamire, még a bukócső is matt bőrbe húzott, így kevésbé feltűnő. A kipufogóhang is visszafogott, viszont ha valami, akkor a kompresszor nyígás rendesen hallatszik. Ez a jellegzetes, visító hang, ahogy a lapátok bedarálják a levegőt, és basszus, de könnyű ráfüggeni.
